Élő víz

Az egyik nap még bo­ron­gós, hi­deg és sö­tét no­vem­be­ri dél­után volt, amely­ben sem­mi jó nem mu­tat­ko­zott. Re­mény­te­le­nül hosszú órák eb­ben a ri­deg, kö­dös, fény­sze­gény vi­lág­ban. Más­nap azon­ban ad­vent lett. Az ég szür­ke, hi­deg, és sok­szor egész nap sö­tét van, de a szó: ad­vent, ma­gá­val hoz lágy fé­nye­ket, fű­sze­res il­la­to­kat és íze­ket, ré­gi, ott­ho­nos han­gu­la­to­kat, me­leg­sé­get, meg­hitt­sé­get, dí­sze­ket, le­csen­de­sült, fi­nom han­go­kat.

Va­la­mi el­kez­dő­dött. Mi ez a hir­te­len min­dent meg­szé­pí­tő ti­tok? Ami a ma em­be­rét ugyan­úgy el­va­rá­zsol­ja, mint elő­de­in­ket, akik a ma­guk ad­ven­ti ha­gyo­má­nya­it ránk örö­kí­tet­ték, s mi őriz­zük, óv­juk.

Ha csak a kül­ső­sé­gei tar­ta­nák élet­ben – le­gye­nek bár­mi­lyen szé­pek és meg­hit­tek –, ta­lán már ki­ve­sző­ben is len­ne ez a négy hét. Mert vál­ság van, mert rossz a ked­vünk, ke­vés a pén­zünk, vál­toz­nak idők és di­va­tok, a glo­bá­lis trend mást dik­tál – vagy mert ki­ürült, ki­üre­se­dett, meg­un­ták az egy­mást kö­ve­tő nem­ze­dé­kek, már nincs ked­vük le­fúj­ni ró­la a port, s no­sza, ki­ta­lál­nak va­la­mi újat, vagy el­fe­lej­tik az egé­szet. Ha csak a meg­szo­kás mi­att tar­ta­nánk ad­ven­tet, már rég holt­tá vált vol­na az egy­ko­r élő.

Az ad­vent a ke­resz­tény em­ber szá­má­ra nem kül­ső­sé­gei, ha­nem tar­tal­ma mi­att az év leg­szebb idő­sza­ka. Min­den esz­köz, kel­lék csak an­nak szol­gá­la­tá­ba áll­va nye­ri el ér­tel­mét, akit ad­vent­ben vár­va vá­runk, aki­nek jöt­té­ért kint és bent ren­det te­rem­tünk. Akit az ószö­vet­sé­gi pró­fé­ci­ák meg­jö­ven­döl­tek, s Is­ten va­ló­ban el­küld­te őt, Fi­át, azon az éj­sza­kán, ami­kor a bet­le­he­mi csil­lag fé­nye fel­ra­gyo­gott. Ér­tel­met, re­ményt, örö­möt adott az a fény – s mi en­nek a be­fo­ga­dá­sá­ra ké­szít­het­jük fel lel­kün­ket.

A cso­dát ő ma­ga, Jé­zus Krisz­tus vég­zi el a ki­tárt lé­lek­ben, a fo­ga­dá­sá­ra kész szív­ben. Nem kell sem­mit sem ten­ni, eről­köd­ni, haj­szol­ni, pro­du­kál­ni, lel­ki bé­két amúgy sem le­het vá­sá­rol­ni – nem sza­bad en­ged­ni annak a ha­zug és meg­té­vesz­tő nyo­másnak, amely a kül­vi­lág fe­lől ezek­ben a he­tek­ben ér­ke­zik. El­mé­lyed­ni, gon­dol­kod­ni an­nál in­kább sza­bad.

Az ad­vent – az iga­zi vá­ra­ko­zás, a szép­ség, az ün­nep­re va­ló han­go­ló­dás iga­zi, szent, csen­des, meg­hitt, ben­ső­sé­ges idő. A ta­lál­ko­zás ket­tőn­ké: az Úré, aki jön, és az enyém, a ti­éd, ked­ves Ol­va­só, aki őrá vársz. A töb­bi – csu­pán ke­ret, kel­lék, amely csak szol­gá­lat­ra van ren­del­ve. Le­gyen va­ló­ban mél­tó: hi­szen Ki­rály ér­ke­zik a bet­le­he­mi já­szol­ba, s Úr ér­ke­zik eb­be a hi­deg, re­mény­te­len föl­di vi­lág­ba, ahol nél­kü­le ma­gunk len­nénk, ár­vák.

Ad­ven­tus Do­mi­ni: az Úr ér­ke­zé­se. A ta­lál­ko­zás­ra va­ló ké­szü­lő­dés a négy ad­ven­ti hét lé­nye­ge. El­jött és el­jön az Úr az idők vé­gén. Krisz­tus, az Úr több­fé­le mó­don is el­jön hoz­zánk: tör­té­nel­münk egy meg­ha­tá­ro­zott ide­jé­ben be­lé­pett a mi vi­lá­gunk­ba, hogy meg­vált­sa a vi­lá­got; el­jön az Úr az idők vé­gén is, hogy új vi­lá­got te­remt­sen kö­rénk; és ha be­en­ged­jük őt, min­den­nap meg­ér­ke­zik hoz­zánk, hogy szí­vün­ket be­tölt­ve lé­lek­ben és igaz­ság­ban imád­has­suk őt. Ámen.

Kő­há­ti Dó­ra