Evangélikusok

Hat­van éve, 1949. ok­tó­ber 3-án hunyt el Sop­ron­ban dr. Pod­ma­nicz­ky Pál teológuspro­fesszor. A Lel­ki­pász­tor cí­mű fo­lyó­irat 1949. no­vem­be­ri szá­má­ban Sza­bó Jó­zsef püs­pök bú­csú­zott tő­le. Az aláb­bi­ak­ban az ő meg­em­lé­ke­zé­sét ad­juk köz­re, Is­ten irán­ti há­lá­val evan­gé­li­kus elő­de­in­kért, hogy éle­tük pél­dá­ja a mi hi­tünk meg­erő­sö­dé­sét is szol­gál­ja.

Nagy­ra tá­gult, tisz­ta szem­pár, szün­te­len mo­soly, nagy szív, me­leg szó, sem­mi össze­tett­ség, csu­pa egy­sze­rű­ség: ez volt Pod­ma­nicz­ky Pál.

Úgy járt kö­zöt­tünk, mint az evan­gé­li­um de­rűs fá­ro­sza, min­den vo­ná­sán, moz­du­la­tán át­ra­gyo­gott az örök nagy öröm­hír.

Be­ska­tu­lyá­zott, szűk­szí­vű­re nyo­mo­ro­dott vi­lá­gunk­ban ne­kem most az tű­nik fel fe­lő­le, hogy mi­lyen szé­les ská­lá­jú em­ber volt. Szár­ma­zá­sá­nál és egyé­ni­sé­gé­nél fog­va ti­pi­ku­san ur­bá­nus em­ber, sőt sok­nyel­vű koz­mo­po­li­ta volt. De a fel­ső­sze­li pa­raszt­gyü­le­ke­zet ma­gyar né­pé­nek ő tu­dott a leg­ked­ve­sebb pap­ja len­ni.

Moz­gal­mi ke­resz­tyén­ség tit­kár­sá­gá­ból egyet­len hit­tu­do­má­nyi ka­runk pro­fesszo­ri szé­ké­be ér­ke­zett. Ha­tá­ro­zott vo­na­lú pi­e­tis­ta, de a lel­ké­szi kar bart­hi­á­nus ágá­tól az ólu­the­rá­nus or­to­do­xo­kig min­den­ki­nek ked­ves volt.

Egye­te­mi ta­nár volt, de pré­di­kál­ni sze­re­tett leg­job­ban. Fi­lo­zó­fi­át ta­ní­tott, de tisz­tább evan­gé­li­u­mot sen­ki sem hir­de­tett ná­lá­nál. A tu­do­mány már­vány­lép­csős csar­no­ká­ban for­go­ló­dott, de szí­ve a messze szi­ge­tek po­gány vi­lá­gát jár­ta.

Jó tol­lú író, még­is in­kább alá­za­tos for­dí­tó. Tu­cat­nyi nyel­ven be­szélt, de a kis­gyer­me­kek is meg­ér­tet­ték. Nagy szin­té­zi­se­ket lá­tott, s kis cik­kek­ben ap­róz­ta szét ma­gát.

So­kat ve­sző­dött gyen­ge egész­sé­gé­vel, de alig tu­dom meg­szá­mol­ni, hány köny­ve, írá­sa ma­radt, s lel­ke utol­só­ig ter­vek­től zson­gott. Ros­ka­ta­gon jár­ta éle­te pró­bás út­ja­it, de egyik leg­utol­só írá­sá­ban ezt ír­ja: „Is­ten si­et, szol­gái is si­es­se­nek!…”

Kö­szön­jük Is­ten­nek sok ta­ní­tá­sát, ál­dott szol­gá­la­tát!

Ami­kor ta­nít­vá­nyai egy­sze­rű fe­ke­te ko­por­só­ját vit­ték sír­ja fe­lé a sop­ro­ni te­me­tő­ben, finn­ből ho­zott két ked­ves éne­ke zen­gett a fá­tyo­lo­san al­ko­nyo­dó őszi le­ve­gő­ben:

Sze­líd sze­med, Úr Jé­zus,
Te­kint­sen rám, ha ros­ka­dok;
Ad­jon bé­két, bo­csá­na­tot
Sze­líd sze­med, Úr Jé­zus!

Uram, ó, add, ha ván­dor­utam
Majd vé­get ér itt e bo­rú­ban,
El­ér­jek hoz­zád,
S te fé­nyes or­cád
Hadd lás­sam én.

Tá­vo­lo­dó han­gon mint­ha ő is ve­lünk éne­kelt vol­na.

Sza­bó Jó­zsef