Napról napra

Va­sár­nap

Ezt mond­ja a Szent, az Igaz: El­jö­vök ha­mar: tartsd meg, amid van, hogy sen­ki el ne ve­gye ko­ro­ná­dat. Jel 3,7.11 (Zsolt 103,2.4; Mt 11,2–6/7–10/; 1Kor 4,1–5; Lk 1,46–55) Ki­tün­te­tett hely­zet­ben va­gyok, mert Is­ten hit­tel aján­dé­ko­zott meg. Az élet gáncs­ve­tői min­dent meg­tesz­nek, hogy sze­re­te­tem, bé­ke­tű­ré­sem, re­mény­sé­gem, hi­tem el­ve­szít­sem: ki­fosz­tott le­gyek. A célt úgy érik el, hogy én azt ész­re sem ve­szem. Egy­szer csak nincs! De a biz­ta­tó szó min­dent fe­lül­ír­va, min­de­nen át­ha­tol­va jön: „Jö­vök! Tarts ki, és őrizd meg, amit már meg­kap­tál. Ez még a ti­ed! Ne en­gedd, hogy bár­ki is el­ve­gye. Tő­lem kap­tad! Tő­lem ka­pod!”

Hét­fő

Is­ten az, aki mun­kál­ja ben­ne­tek mind az aka­rást, mind a cse­lek­vést az ő tet­szé­sé­nek meg­fe­le­lő­en. Fil 2,13 (1Krón 28,20; Mt 3,1–6; Zak 8,1–23) Az aka­rat több, mint egy dön­tés, több, mint ér­ze­lem. Az aka­rat te­remt, fenn­tart, haj­tó­ere­je a cse­lek­vés­nek, épí­tés­nek: cél­ja van. Az aka­rat át­for­mál. Is­ten aka­ra­ta, nem ké­nye-ked­ve sze­rint ala­kít­ja a már jót, tet­szé­sé­nek meg­fe­le­lőt. Ah­hoz, hogy az én aka­ra­tom be­le­si­mul­jon az is­te­ni­be, fel kell is­mer­nem, hogy min­den tö­rek­vé­sem a jó­ra egye­dül tő­le szár­ma­zik, és fe­lé ve­zet. Oly­kor az a szán­dé­kom, hogy Is­ten aka­ra­tát én ma­gam át­for­mál­jam. Ez azon­ban az ön­ér­dek, ké­nyel­mes­ség, passzi­vi­tás és az el­bi­za­ko­dott­ság út­ja. Az én vá­gyam ez, nem az övé!

Kedd

A ki­rá­lyi tiszt­vi­se­lő új­ra kér­te Jé­zust: „Uram, jöjj, mi­előtt meg­hal a gyer­me­kem.” Jé­zus er­re így vá­la­szolt: „Menj el, a te fi­ad él.” Hitt az em­ber a szó­nak, ame­lyet Jé­zus mon­dott ne­ki, és el­in­dult. Jn 4,49–50 (2Krón 34,27; Mt 3,7-12; Zak 9,9–12) A csa­ló­dott­ság­tól meg­fá­radt em­ber ne­he­zen tud már hin­ni bár­mi­lyen szó­nak: „Nincs már vi­ga­szom, nincs re­mé­nyem, mert a sür­ge­tő ba­jok­ban a se­gít­ség nem jött azon­nal. Pe­dig én most vá­rom! Jé­zust is sür­get­ni aka­rom, se­gít­sen, most! Le­gyen meg­men­tőm azon­nal, mert nagy a baj.” És ő út­nak in­dít en­gem, nem min­dig ad köz­vet­len bi­zony­sá­got, csak biz­tat: „Menj!” A fel­sza­ba­dí­tó kül­dés­nek nem le­het más a gyü­möl­cse, csak az, hogy va­ló­ban el­in­du­lok. Hi­szek, an­nak el­le­né­re, hogy a biz­ta­tás­nak nem nem lá­tom elő­re az ered­mé­nyét.

Szer­da

A mi se­gít­sé­günk az Úr ne­vé­ben van, aki az eget és a föl­det al­kot­ta. Zsolt 124,8 (Ef 3,20–21; Mt 21,28–32; Zak 11,4–17) „Ugyan hon­nan vá­rod a tá­maszt, a se­gít­sé­get? Van egy­ál­ta­lán va­la­ki?”– kér­de­zi a ké­tel­ke­dő. „Hát Is­ten­től! – fe­le­led. – Tő­le, aki már a kez­det kez­de­tén is ott volt, aki min­dent meg­al­ko­tott. Lát­ha­tót és lát­ha­tat­lant. Ő most is je­len van! Ő tud­ja, mi­re van szük­sé­gem!” „Ez sza­már­ság, te ma­gad sem tu­dod, hogy mit is akarsz.” „De ő tud­ja, hogy mi a ter­ve ve­lem. És én biz­ton ál­lí­tom: az ő ne­vé­ben van a se­gít­sé­gem. Ha az ő ne­vét hí­vom, tu­dom, hogy Va­la­ki fi­gyel rám. Nél­kü­le va­ló­ban nem len­ne ér­tel­me az éle­tem­nek. És te… ki­ben bí­zol?”

Csü­tör­tök

Vár­va vár­tam az Urat, és ő le­ha­jolt hoz­zám, meg­hal­lot­ta ki­ál­tá­so­mat. Zsolt 40,2 (Kol 4,2; Lk 1,26–38; Zak 12,9–13,1) Én ki­csiny­nek, tö­ré­keny­nek, ki­szol­gál­ta­tott­nak ér­zem ma­gam: csak egy pont va­gyok, egy ho­mok­szem a si­va­tag­ban. És még­is fon­tos! Nem ér­tem, mi­ért, de a szá­má­ra ér­té­kes va­gyok. És én, ez a je­len­ték­te­len sen­ki, szól­tam a Te­rem­tő­höz. Csak úgy, mert a ter­hek alatt ki­sza­ladt a szá­mon. Fel­jaj­dul­tam és vár­tam: „Is­te­nem, légy a se­gít­sé­gem­re!” És ő egy­szer csak, egy tel­je­sen vá­rat­lan pil­la­nat­ban oda­ha­jolt hoz­zám, az ap­ró te­remt­mény­hez, köz­vet­len kö­zel. Ki­emelt a cisz­ter­ná­ból, biz­ton­sá­gos alap­ra he­lye­zett en­gem. És most bol­dog va­gyok…!

Pén­tek

A mi Is­te­nünk az Úr! Meg­őr­zött ben­nün­ket min­den úton, ame­lyen jár­tunk. Józs 24,17 (Jn 17,12; 1Thessz 5,16–24; Zak 14,1–11) Ezt csak az tud­ja így ki­mon­da­ni, aki­nek az út­ja ne­héz, gö­rön­gyös, ve­szé­lyek­kel te­li, ka­lan­dos volt. Aki vissza­te­kint­ve meg­pi­hen­het. Aki nem ma­gá­nyos, mert van­nak tár­sai, akik­nek fel­te­he­ti a kér­dést: „Em­lék­szel?” És az em­lé­ke­zés örö­me erőt ad, és ar­ra biz­tat, hogy a mai na­pom min­den gond­ját is az Úr­ra bíz­zam, hi­szen ő a mi Is­te­nünk, aki a te­nye­rén hor­doz, és nem en­ge­di, hogy el­buk­junk.

Szom­bat

Aki tud­na jót ten­ni, de nem te­szi: bű­ne az an­nak. Jak 4,17 (Zsolt 106,6; 2Kor 1,18–22; Mal 1,6–14) Az­zal, hogy nem te­szek rosszat, még nem va­gyok „jó­fiú”. Nem húz­ha­tom ki ma­gam, ami­kor azt mon­dom: „Nem lo­pok, nem csa­lok, nem kí­vá­nom a má­sét!” A jó­ság nem passzi­vi­tás, ha­nem vá­lasz egy Is­ten­től ka­pott le­he­tő­ség­re. Ha nem te­szek sem­mit, az­zal há­tat for­dí­tok Is­ten szán­dé­ká­nak. Bár nyíl­tan nem lé­pek vissza kül­de­té­sem­től, még­sem aka­rok tu­do­mást ven­ni ar­ról, ami­re kül­det­tem.

Ben­kó­czy Pé­ter