Kultúrkörök

Ezékiel és Ézsaiás próféták nyomán a középkori egyház a zenészekben Lucifer cselédeit látta. Hieronymus Boschtól tudjuk, hogy milyen sors várt rájuk. A pokolra jutott zenészek instrumentumai kísértetiesen hasonlítanak a Kaláka együttes hangszereire. De már Bosch is tudta, hogy a hivatalos egyház álláspontja tarthatatlan Az újplatonistáknál olvashatta, hogy az Isten által teremtett világ a disszonanciák ellenére is alapvetően harmonikus, s egy hármashangzatban maga a Szentháromság jelenik meg.

Innentől kezdve a hivatalos egyház és a muzsikusok kapcsolata egyre felhőtlenebbé vált. A reformáció különösen sokat lendített a zenészek ügyén. Luther Márton már így ír: „Mert nekem nem az a véleményem, hogy az evangélium által minden művészetet a földre kell sújtani és el kell pusztítani – mint néhány megszállott szeretné –, hanem valamennyi művészetet, különösen a zenét szívesen látnám annak szolgálatában, aki azokat adta és teremtette.” Nem véletlen, hogy az egyházi közbeszéd évszázadokkal később a Tamás-templom karnagyát már az ötödik evangélistává emelte.

Most azonban ugorjunk néhány száz évet. A reformkori Pesten a társas élet egyik központja volt a Pesti Evangélikus Egyház, a mai Deák téri gyülekezet. A templomban és a hozzátartozó iskolában komoly zenei élet folyt. Ennyi jeles dalszerző körében talán az sem közömbös, hogy az első slágergyáros, a világon a leggyakrabban játszott zenemű, a Csárdáskirálynő szerzője, Kálmán Imre is az iskola padjait koptatta. Ebbe a gyülekezetbe hozták a Gryllus szülők – akiket ezúttal is nagy szeretettel köszöntünk – a fiaikat, akik itt nőttek fel, itt énekeltek a Lutheránia énekkarban – és ami a legfontosabb: itt találkoztak Isten igéjével.

A Magyarországi Evangélikus Egyház a világi személyeknek adható legmagasabb elismerését, a Prónay Sándor-díjat 2009-ben a Gryllus testvérekkel együtt az egész Kaláka együttesnek ítélte oda. Az a bizonyos hármas- vagy esetünkben négyeshangzat felekezetektől független: bár „más a dallam egy a nóta” (Kányádi Sándor). „Énekes ifjú fiának vall” titeket „a vén Magyarország” (Kosztolányi Dezső) s benne ez a nagy múltú kis egyház. A díjjal most szerény köszönetet mondunk dallamért, nótáért.

Mert a mi korunkban „zörgött az egekben a gépek acélja”, de „nem tudta az emberiség, mi a célja. …magunkra maradtunk”, s „nem volt, ki szegény sziveket melegítsen. …álmatlanul ült arany-ágyon az Isten” (Kosztolányi Dezső).

Pedig sok dolga lenne a teremtőnek, hiszen a háta mögött is lakoznak, s örülnének a mosolynak (Kányádi Sándor).

S ha megszólal Pál apostol a baracskai börtönben, a betlehemes a Marczibányi téren, vagy ha a diósgyőri várban kiáltotok „emberebb világot, szeretetet, szabadságot”, s együtt „keressük az igazságot” (József Attila), akkor láthatóvá válik a mosoly, célba ér az örömhír, s mindnyájan mint élő kövek épülhetünk egy házzá.

A Prónay Sándor-díj tavalyi kitüntetettje a négyszázötven éves soproni evangélikus líceum volt. Ebből is kitűnik, hogy a most átadandó díj voltaképp előleg. „Még husz év, tíz, harminc, esetleg ötven…”? (Szabó Lőrinc)

„Adja meg az Isten … / Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot” (Ady Endre), s persze: „Csak az egészség meglegyen!” (Kiss Anna)

Isten éltessen benneteket sokáig!

Prőhle Gergely