A hét témája

Ritkán látni ilyen szép összjátékot: a Reményik-iskola Suliszínháza Németh Gyöngyi vezetésével vitte színre a Sztehlo Gábornak emléket állító Gaudiopolis – az öröm városa című dramatikus játékot.

Eleven ez az emlék: valódi színházi élményt nyújtó. Pedig nehéz jól hozzányúlni, és nem csak azért, mert – az előadásban is megemlített – Valahol Európában című Radványi Géza-film erősen meghatározza az 1944-ben zsidó gyerekek megmentésére szegődő, 45-ben a háború árváinak gyermekotthont alapító (itt szerveződik meg Gaudiopolis) evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor személyét és tevékenységét őrző emlékezetet. Hanem inkább azért, mert az árvaságot, a szenvedést, a jóságot, a reménytelenséget és a reményt – a primer érzelmeket – az önzéssel, az előítéletekkel, a durvasággal szemben szépen, tisztán, hamis érzelmesség és túlmagyarázó didaxis nélkül fölmutatni nem könnyű. A Reményik-iskola – több korosztályt foglalkoztató – Suliszínházának viszont maradéktalanul sikerül. A gyerekek minden megszólalása pontos, és belülről fakad. A Gaudiopolis szövegkönyvét Németh Gyöngyi írta, ő az előadás rendezője is.

A dramatikus játék két idősíkot szembesít: az egykori Örömváros-lakó (dokumentumokra támaszkodó) narrációjával emlékező jelent és az eleven képekben, jól szerkesztett, mozgalmas jelenetekben fölidézett, vagyis azonnal színpadi jelenné váló múltat. Működik az átjárás, működik az összjáték – amelyben mindenkinek saját arca van. Az előadásban a Weöres Sándor Színház stúdiósa, Borbiró András játssza a lelkészt, aki a fontos dramaturgiai pontokon megjelenik (a legszebb talán a kosár alma szétosztása az épp megszülető édenben), aztán inkább a szelleme, a szelídsége, a valószínűtlen türelme, a mosolya, mint a testi valója által van jelen. És jól is van ez így: az igazi mesternek mindig az a dolga, hogy átadja, amije van – vagyis hogy tevékenységével megszüntesse önmagát. (De sosem erőszakkal, ez a lényeg. Ha nem hiszel, ne imádkozz. Nem kell, ha nem akarsz , mondja Gábor bácsi a dühös és keserűen bölcs kisfiúnak.)

(…) A Gyermekköztársaságot sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Segítséget csak a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak, azóta is rejtély, hogyan sikerült 1950-ig életben tartani az intézményt (…) , olvasható a színlapon. Rejtély. De hát egyfelől az édenkert mindig ideiglenes, másfelől meg a föltétlen jóság megjelenése a földön – Kertész Imrétől biztosan tudjuk – mindig rejtély. Csoda.

Ezt a csodát mutatja föl a Gaudiopolis című előadás, amely igazi színházi gesztussal ér véget: a gyerekek a játéktérben levetik jelmezüket, és mai kisdiákokká alakulnak. Ki görkorcsolyát húz, ki labdát dob, ki telefonál. Legyen 1945 vagy 2009; legyen bármi a gyerekdivat: az örömök és a fájdalmak azonosak. (A veszélyek és a félelmek is.) Innen van a megszólalás pontossága és – muszáj ezzel az elkopott szóval élni – hitelessége. Ezért sikerült az előadás: Gaudiopolis – az öröm városa. (És színháza.)

Ölbei Lívia