A hét témája

Műtermében él igazán, mesél, és áttüzesedik hangja. Ott létezik, valónál igazabban varázslatos képei között. Az eltűnt időben ragyognak zöld és rozsdavörös olajfestményei. Realisztikus és szürreális felületei: zöld párafüstben az utak, erdők, ikonbarna félhomályban kastélyok, néma vonulásban az emberek. Nem tudom, honnan van lelki ereje. Hol töltődik fel végtelen energiával, ami szeretetté, szépséggé válik?

Vinczellér Imre négy évtizedes festészeti munkásságát a tradícióhoz való igazodás és az új tendenciákra való figyelés jellemzi. Festészetében családja kultúrtörténeti emlékeit, tárgyi és szellemi fragmentumait idézi. Zenei tanulmányai alapján készítette zenei ihletésű, intenzív színvilágú adaptációit. Még advent csendjében kérdeztem az utóbbi évek örömeiről és terveiről.

– Advent, Jézus születése nagyon fontos az életemben – kezdi az emlékezést. – Gyerekkoromban bensőséges, családi ünnep volt mindig. A „szélesebb” família jött össze nálunk. Ilyenkor a távoli nagynénik is – főleg Budapestről – megérkeztek. Divat volt a házi muzsika, sőt később a lányom hegedült, én pedig zongoráztam. Szívet melengető volt, és a 18–19. században éreztem magamat. A hatvanas, hetvenes évek dőszaka ez, az akkori idő szerény viszonyai között. Nekünk nagyon jó szüleink voltak, szertartásosak. A gyertyagyújtás nemcsak akkor, de máskor is alapvető tartozék volt. Szerettünk régi terítők mellett ülni, régi örökség, s ma már csak egy van belőlük. A családi legendárium szerint maga Liszt Ferenc is ült a közelében.

– Lánya továbbviszi ezt a szép hagyományt?

– Alíz lányom kiegészítette, s remélem, tovább élteti ezt a zenélést. El kell, hogy mondjam, megszületett második kisbabája! Karácsonyhoz közeledvén a gyermek születése végtelen boldogság!

– Úgy hallottam, még egy öröm érte a napokban.

– Az idei karácsonyra szép és tartalmas kötet jelenik meg rólam. Neves írók, kritikusok megtiszteltek azzal, hogy egy-egy értékelést írtak eddigi festészeti munkásságomról. Az album előzménye a Pilinszky kávéházban folytatott egyik „asztali beszélgetés”, amelyen meghívottként részt vettem, és fel is ajánlottam árverésre Assisi Szent Ferencet ábrázoló szárnyas oltáromat, amelynek a reprodukciója aztán helyet kapott az Asztali beszélgetések második kötetében. A beszélgetéssorozatot szervező alapítvány egyik vezetője, Galambos Ádám révén kerültem kapcsolatba a Luther Kiadó igazgatójával, Kendeh K. Péterrel, aki örömmel fogadta az album megjelentetésének ötletét.

– Mit kell tudni a kötetről?

– A könyv negyvenévi munkálkodásom összefoglalása. Hivatalosan, a képzőművészeti főiskola elvégzésétől számítva ez az idő harminc év. Tizenöt esztendős voltam, mikor elhatároztam, hogy festő leszek. Kétszáz oldalas a kötet, és közel százötven színes reprodukció szerepel benne. Az előszót Jókai Anna írta; az életrajzom magyar, angol és francia nyelven, az eddigi életutamnak főbb állomásai, a tagság, a díjak és képeim közgyűjteményekben.

A legnagyobb munkát Matits Ferenc művészettörténész végezte, szövege között különböző stúdiumrajzok és régi munkáim láthatók. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy barátok, kollégák levélrészletei is szerepelnek, így olvasni lehet Borsos Miklóstól, Cziffra Györgytől, Melocco Miklóstól, Krúdy Zsuzsától, Kass Jánostól. De szerepel a kötetben Szinyei Merse Anna egy korábbi kiállításomhoz írt bevezető szövege, Szegő György katalógusomban megjelent tanulmánya, Mecsi Beatrix, Reisinger János gondolatai, a francia reagálás, mikor a külföldieknek adható legnagyobb díjat – a Diplôme de Médaille d’Or-t – megkaptam…

Végezetül a támogatókat is meg kell említenem. A legnagyobb terhet a kiadó vállalta, és az első kerületi önkormányzat, a Bács-Kiskun megyei vezetőség, illetve szülővárosom is mellém állt az első perctől fogva. Országosan az Alexandra és a Libri hálózat terjeszti a kötetet. Mivel az első kerületben élek, a Püski Könyvesházban, valamint a Vince Kiadó Krisztina körúti üzletében is meg lehet majd vásárolni.

– Festői pályája többszörös évfordulóhoz ért. Hogyan látja az elmúlt évtizedeket?

– Próbáltam következetes lenni a saját értékrendemhez. Két tendencia birkózott egymással: egyrészt a tradíció, az európai egyetemes művészettörténetben tapasztalt utalások és az erre építkező, ezt tagadó, ezt újra felhasználó folyamatos megújulás. Két nagybátyám hatott rám. Kasselik László festőművész a klasszikus értelemben vett tradicionális képzőművészetet próbálta átadni, míg Hevesy Iván művészettörténész a folyamatos megújulásra való nyitottságot. De említhetném Hevesy Margit apáca-tanár nagynénémet is, aki verseket és történelmi drámákat írt… Üzeneteik, útba indító intelmeik bizonyára ott voltak velem a festőállvány előtt.

– Milyen újévi üzenettel zárhatnánk beszélgetésünket?

– Azt hiszem, az a végső üzenete mindennapjainknak, hogy törekedjünk jobb emberré válni. Úgy gondolom, ha Magyarországon béke lenne, még több segítő közünk lehetne egymáshoz, jobban tisztelnénk embertársainkat. Lépjünk túl önmagunkon, próbáljunk megújulni, engedjük, hogy karácsony üzenete munkáljon szívünkben.

Fenyvesi Félix Lajos