A hét témája

Jó ér­zés­sel őr­zöm az Új­szö­vet­ség 1990-es ki­adá­sát, ame­lyet Blat­nicz­ky Já­nos (idő­köz­ben nyug­díj­ba vo­nult) evan­gé­li­kus lel­kész aján­dék­ként nyúj­tott át ne­kem a má­tyás­föl­di evan­gé­li­kus ká­pol­ná­ban egy va­sár­nap dél­előt­ti is­ten­tisz­te­let után. Több­szö­rö­sen is szép em­lé­ke­ket őr­zök e nap­ról. Az egyéb­ként a há­zunk szom­széd­sá­gá­ban ál­ló kis temp­lom ta­ta­ro­zá­si mun­ká­la­ta­i­hoz an­nak ide­jén a mi ker­ti csa­punk szol­gál­tat­ta a vi­zet. Míg ad­dig csak kí­vül­ről szem­lél­tem az ék­szer­do­boz épü­le­tet, a kő­mű­ves­mun­kák be­fe­je­zé­se után – ak­ko­ri kö­zös kép­vi­se­lői mi­nő­sé­gem­ben – meg­hí­vást kap­tam a kö­vet­ke­ző is­ten­tisz­te­let­re, így vég­re fel­tá­rult előt­tem a bel­se­je is. A kis ká­pol­ná­ba ér­ve még egy meg­le­pe­tés várt rám. Ek­kor fe­dez­tem fel ugyan­is, mi­cso­da kin­cset rejt be­lül­ről: cso­dá­la­tos, dí­szes, fes­tett ka­zet­tás mennye­ze­tet.

Köpeny, kápolna, káplán

A ká­pol­na, temp­lom, ka­ted­rá­lis a nagy­sá­gá­val, ará­nya­i­val, ar­chi­tek­tú­rai szép­sé­gé­vel is jel­zi ren­del­te­té­sét. Er­re utal Er­dé­lyi Zsu­zsan­na mél­tán hí­res gyűj­te­mé­nyé­ben a cím­adó, ar­cha­i­kus imád­ság nyi­tó négy­so­ro­sa is: „He­gyet hág­ék, / Lő­tőt lép­ék, / Kő­káp­lo­nics­kát lá­ték, / Bel­lől arannyas, / Kü­el ir­gal­mas…”

A ká­pol­na – a szó a la­tin capel­la, cap­pa szó­ból ered, amely a fe­jet is be­ta­ka­ró kö­penyt je­lent – is­ten­tisz­te­let­re szol­gá­ló, temp­lom­sze­rű ki­sebb épü­let. Ilye­ne­ket ere­de­ti­leg a vér­ta­núk sír­jai fö­lé emel­tek, ké­sőbb a plé­bá­nia­temp­lo­mok­tól messzebb fek­vő köz­sé­gek­ben vagy ta­nyá­kon, fő­képp a te­me­tők­ben, utak mel­lett, bér­ce­ken vagy az elő­ke­lők pa­lo­tá­i­ban lé­te­sí­tet­tek. A na­gyobb temp­lo­mok­ban is le­het ká­pol­na, ren­de­sen a mel­lék­ha­jók­ban. Egyes ká­pol­nák­nak spe­ci­á­lis funk­ci­ó­juk van: ke­resz­te­lő­ká­pol­na, sír­ká­pol­na, em­lék­ká­pol­na stb. Ha egy ká­pol­ná­nak kü­lön lel­ké­sze van, azt hív­ják tu­laj­don­kép­pen capel­la­nus­nak, káp­lán­nak.

A re­for­má­ció sok min­den­ben az ősi egy­sze­rű­sé­get hoz­ta vissza a ke­resz­tény­ség­be. A temp­lo­mok fa­lát le­me­szel­ték, egy­sze­rű­sö­dött a bú­tor­za­tuk is. Köz­pon­ti sze­re­pet ka­pott az ige­hir­de­tés he­lye, a szó­szék és az úr­va­cso­ra ki­osz­tá­sá­nak he­lye, az úr­asz­ta­la. Az ün­nep azon­ban min­dig meg­kö­ve­tel­te azt, hogy kü­lö­nös gon­dos­ság­gal ala­kít­sa ki a kö­zös­ség akár az egy­sze­rű hely­szí­ne­ket is.

Megmenekült a háborús pusztítástól

A má­tyás­föl­di evan­gé­li­kus ká­pol­na – bár 20. szá­za­di épü­let – a ka­zet­tás mennye­ze­tű temp­lo­mok so­rá­ban is gyöngy­szem. Meg­va­ló­su­lá­sá­ról a Bu­da­pes­ti Vá­ros­vé­dő Egye­sü­let temp­lom­tör­té­ne­ti so­ro­za­tá­nak a XVI. ke­rü­let temp­lo­ma­it be­mu­ta­tó fü­ze­té­ben Blat­nicz­ky Já­nos lel­ki­pász­tor adat­köz­lé­se nyo­mán ol­vas­ha­tunk: „A má­tyás­föl­di evan­gé­li­kus fi­ók­egy­há­zat a gyü­le­ke­zet­ala­pí­tó Blat­nicz­ky Pál szer­vez­te meg a Cin­ko­tai Gyü­le­ke­ze­ti Ház épí­té­sé­vel egy­ide­jű­leg, aki 1943 ta­va­szán kez­dett temp­lo­ma épí­té­sé­hez. A Má­tyás­föl­di Nya­ra­ló­tu­laj­do­no­sok Egye­sü­le­té­től aján­dék­ba ka­pott te­lek el­cse­ré­lé­se adott le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy az Er­zsé­bet-li­get­ben, a nya­ra­ló­te­lep leg­szebb he­lyén épít­hes­se fel temp­lo­mát. (…) Sándy Gyu­lá­nak, a leg­több (kü­lö­nö­sen Pest kör­nyé­ki) XX. szá­za­di evan­gé­li­kus temp­lom tervező­jé­nek egyik utol­só temp­lo­ma volt ez. 1944 őszén még csak fa­la és a te­tő­ze­te ké­szült el. Hi­á­nyoz­tak az ab­la­kok, aj­tók, pad­ló­zat, bel­ső be­ren­de­zés is. Szé­kely stí­lu­sú mennye­ze­te azon­ban a he­lyén volt már, ami­kor a há­bo­rú vi­ha­ra Má­tyás­föl­det el­ér­te. A szem­ben lé­vő há­zat föl­dig le­rom­bo­ló bom­ba a temp­lom pó­tol­ha­tat­lan ér­té­kű ka­zet­tás mennye­ze­tét Is­ten ke­gyel­mé­ből sér­tet­le­nül hagy­ta.

A há­bo­rú be­fe­je­zé­se után a fi­ók­egy­ház tag­jai a temp­lo­mot igye­kez­tek mi­előbb hasz­nál­ha­tó ál­la­pot­ba hoz­ni. El­ké­szült az asz­ta­los­mun­ka. 1949. má­jus 22-én az évek óta ott­hont adó re­for­má­tus temp­lom­tól bú­csút vé­ve tar­tot­ták meg az el­ső is­ten­tisz­te­le­tet. 1956. no­vem­ber 4-től Er­zsé­bet-li­get épü­let­együt­te­se a szov­jet fő­pa­rancs­nok­sá­gé lett, tisz­ti la­ká­sok cél­já­ra. A temp­lo­mot az 1960-as éve­kig nem hasz­nál­hat­ták, tönk­re­ment, ab­la­ka­it be­tör­ték. Vé­gül az egy­ház­köz­ség le­bon­tat­ta, s egy, az ak­ko­ri ta­nács­tól ka­pott új te­lek­re szál­lít­tat­ta át. Ifj. dr. Kot­sis Iván ter­vei alap­ján (He­ve­si Lász­ló ki­vi­te­le­zé­sé­ben) nagy­részt kül­ső se­gít­ség­gel, egy ki­sebb, csak szé­les­sé­gé­ben azo­nos mé­re­tű temp­lom épült fel he­lyet­te, mely­hez az ere­de­ti épü­let tég­lá­it, te­tő­szer­ke­ze­tét és fa­ka­zet­tás mennye­ze­té­nek je­len­tős ré­szét hasz­nál­ták fel. 1964. de­cem­ber 13-án szen­tel­te fel Kál­dy Zol­tán püs­pök.

Az új temp­lom alap­raj­za nyolc­szög­le­tű, de ez tég­la­lap ala­kú bel­se­jé­ben csak az ol­tár­tér­ben ér­zé­kel­he­tő. A ré­gi to­rony négy fia­tor­nyá­val nem épült fel. (…) A temp­lom­bel­ső azo­nos a ré­gi temp­lo­mé­val, ere­de­ti jel­le­gét tük­rö­zi. Hossza négy mé­ter­rel rö­vi­debb, ezért a mennye­zet né­hány sor ka­zet­tá­ja nem ke­rült he­lyé­re (a több­ször is elő­for­du­ló ele­mek­ből hagy­tak el). A ke­reszt­irány­ban meg­ma­radt ki­lenc sor ka­zet­ta ma is a temp­lom fő ékes­sé­ge, me­lyet Scholz Erik fes­tő­mű­vész ter­ve­zett és fes­tett meg. Az egy mé­ter­szer nyolc­van cen­ti­mé­ter mé­re­tű ka­zet­ta­be­té­tek sakk­táb­la el­ren­de­zés­ben, ma­gya­ros mo­tí­vu­mok­kal, ó- és új­szö­vet­sé­gi ese­mé­nyek­re uta­ló ké­pek­ben az ős­ke­resz­tény­ség szim­bó­lu­ma­it hor­doz­zák. Fel­újí­tá­su­kat Szi­ta Ist­ván fes­tő­mű­vész-lel­kész vé­gez­te. A bel­ső be­ren­de­zés asz­ta­los­mun­ká­it Oszt­ro­lucz­ky Já­nos mes­ter ké­szí­tet­te tölgy­fá­ból, a pa­dok és a szó­szék szin­tén tölgy­fá­ból ké­szül­tek. A szó­szék mell­véd­jén fa­ra­gott Lu­ther-ró­zsa. Az ol­tá­ron a lép­csős ta­lap­zat­ból ki­emel­ke­dő mo­nu­men­tá­lis tölgy­fa ke­resz­tet még 1944-ben aján­dé­koz­ta Blat­nicz­ky Pál es­pe­res lel­kész em­lé­ké­re csa­lád­ja. Lingl Ká­roly asz­ta­los­mes­ter mun­ká­ja. A kis kar­za­ton a ré­gi har­mó­ni­um. A fa­la­kon a ko­vá­csolt­vas lám­pá­kat Krisz­tus-mo­nog­ram dí­szí­ti.”

A menny bol­to­za­ta –

ka­zet­tás mennye­zet

Pap Gá­bor mű­vé­szet­tör­té­nész ír­ja: „A Kár­pát-me­den­cé­ben még a mai, erő­sen le­rom­lott ál­la­pot­ban is több ka­zet­tás mennye­zet ta­lál­ha­tó, mint a ma­ra­dék Eu­ró­pá­ban össze­sen.”

A má­tyás­föl­di ki­csi temp­lom mennye­ze­tén az is­mert egy­há­zi je­lek sa­já­tos de­ko­ra­ti­vi­tás­sal tá­rul­nak fel. Így a Bá­rány. Az Is­ten-szem – a Szent­há­rom­ság jel­ké­pe. Az orosz­lán, amely Márk evan­gé­lis­tát idé­zi. A ke­hely – a pro­tes­táns úr­va­cso­ra jel­ké­pe. A ka­kas – a hű­ség, éber­ség szim­bó­lu­ma. A ke­reszt, hor­gony és szív kép­le­te – a hit, re­mény, sze­re­tet ke­resz­té­nyi gon­do­la­tá­nak ké­pi ki­fe­je­ző­dé­se. A sző­lő és a ke­nyér Jé­zus­nak a ke­nyér­ről és bor­ról az utol­só va­cso­rán mon­dott sza­va­it és ot­ta­ni cse­le­ke­de­te­it is­mét­lik meg li­tur­gi­kus mó­don. A kez­det és vég je­le – „Én va­gyok az Al­fa és az Omega, kez­det és vég, ezt mond­ja az Úr, a ki van és a ki va­la és a ki el­jö­ven­dő, a Min­den­ha­tó. (Jel 1,8; Ká­ro­li-for­dí­tás) Krisz­tus – mint ke­reszt, két ol­da­lán ti­zen­két ga­lamb alak­já­ban a ti­zen­két apos­tol­lal. De a bűn­be­esés je­le­ne­te is, a csá­bí­tás esz­kö­ze az al­ma és esz­köz­lő­je, a kí­gyó, és so­rol­hat­nánk a tel­jes pa­let­tát.

A Lu­ther-ró­zsá­nak – az öt egyen­lő szir­mú vi­rág, ben­ne a szív és ke­reszt, a sze­re­tet és meg­vál­tás je­lei –, az evan­gé­li­kus egy­ház jel­ké­pé­nek je­len­té­sét leg­rö­vi­deb­ben egy Lu­ther ko­ra­be­li vers fog­lal­ja össze: „Ró­zsá­kon jár Krisz­tus hí­ve, ha ke­resz­tet hor­doz szí­ve.” Akár­csak az ar­cha­i­kus né­pi imád­ság­ban: „Há­zam­nak négy szög­le­ti­be négy őr­ző­an­gyal, / Őriz­ze­tek, szent ke­resz­tek, fo­rog­ja­tok…” – a „négy­osz­tá­sú” vi­rá­gos dí­szí­tő­ele­mek meg­kü­lön­böz­te­tett „kö­zép­pont­ja” az egyen­lő szá­rú ke­reszt. Úgy is, mint eget és föl­det össze­kö­tő „for­gás­ten­gely”, a nyi­tott­ság: a su­gár­zás és egy­ben az ég­tá­jak meg­idé­ző­je, és a zárt­ság: az óvás, az erők meg­tar­tá­sa és egy­be­ve­té­se.

Amint a lu­the­ri ró­zsa a „hit vi­rá­ga”, úgy a sa­já­to­san ma­gyar „vi­rág­vi­lág” vi­lág­min­tá­za­tot: a min­den­sé­get je­le­ní­ti meg. Az élet­fa te­te­jén a ki­nö­vő, ki­nyí­ló tu­li­pán a lé­lek­nek a vi­lág­ra, az ég fe­lé tá­ru­lá­sát jel­ké­pe­zi, a dí­szí­tő­ele­mek „ket­tős töl­te­tű­ek”, min­den­na­pi és át­vitt ér­tel­mű­ek. A val­lá­si szim­bó­lu­mok s a ma­gya­ros dí­szít­mé­nyek így együt­te­sen ar­ról szól­nak, hogy a vi­lág je­len­sé­gei kö­zött ér­zék­fe­let­ti össze­füg­gés lé­te­zik… Is­ten ren­det te­rem­tett a vi­lág­ba, s ezt a ren­det a ma­gyar­ság dí­szí­tő­ked­vé­ben is mind­má­ig meg­őriz­te.

Bor­ka Elly