Keresztény szemmel

Szép ka­rá­cso­nyunk volt. Igaz, ha pusz­tán ke­res­ke­del­mi szem­pon­tok alap­ján vizs­gál­juk, min­den idők leg­sze­gé­nyebb ün­ne­pét töl­töt­tük a fa alatt. Idén (is) ki kel­lett hagy­nunk pél­dá­ul a plaz­ma­té­vét. Több szem­pont fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel dön­töt­tünk így: egy­részt nem né­zünk té­vét, más­részt nem fér­ne be a nap­pa­link­ba, ha­csak ki nem tesszük Ki­csi já­ró­ká­ját. Nem. Já­ró­ka egy­elő­re ma­rad, amíg Ki­csi vég­leg ki nem má­szik be­lő­le. Így ta­lán nyu­god­tabb az élet a há­lón in­nen.

Egy szem­pont­ból azért még­is saj­ná­lom a plaz­ma­té­vét. Nagy és Kö­zép­ső re­mek raj­za­i­nak gyö­nyö­rű hát­te­ret biz­to­sí­tott vol­na, vi­zes bá­zi­sú ra­gasz­tó­val gyak­ran és könnyen cse­rél­he­tő­ek is len­né­nek a ké­pek. Meg­unom, ki­csit le­mo­som, ki­cse­ré­lem, ennyi. De mi­vel so­ha nem is gon­dol­tuk ko­mo­lyan, nagy vic­ce­sen a gaz­da­sá­gi vál­ság­ra fog­hat­tuk, hogy nem ké­rünk plaz­ma­té­vét.

He­lyet­te vi­szont már jó elő­re ne­ki­ké­szü­lőd­tünk, és egész ad­vent­ben sü­töt­tünk. Tud­tuk, idén nem a bő­ség­ről szól az ün­nep, ter­mel­jünk hát va­la­mi sa­já­tot, va­la­mi olyat, ami­lyet csak mi tu­dunk: or­mót­lan min­tá­za­tú, de sa­ját ké­szí­té­sű mé­zes­ka­lá­csot, be­süp­pedt, de Nagy ál­tal dí­szí­tett hab­csó­kot, gör­be szé­lű, de Kö­zép­ső ke­ze­i­vel szag­ga­tott di­ós kek­szet. Varr­tunk a Hosszú­csö­vű­nek nyesz­lett lá­bú fe­nyő­fács­kát, ké­szí­tet­tünk a nagy­szü­lők­nek va­sal­ha­tó gyön­gyöcs­kék­ből ri­kí­tó szí­nű díszt. A ke­res­ke­de­lem job­bat árul, de nem ilyen or­mót­lant, be­süp­ped­tet, gör­be szé­lűt, nyesz­lett lá­bút, ri­kí­tót. Eze­ket mind mi ta­lál­tuk ki!

És nem vet­tem ka­rá­cso­nyi „Best of…” ze­nei vá­lo­ga­tást sem. Nagy csil­lo­gó szem­mel (a csil­lag­szó­ró meg is iri­gyel­te!), bol­dog mo­sollyal az ar­cán éne­kel­te a Kis­ka­rá­csonyt, és ez szebb volt min­den kon­zerv­ze­né­nél. Ki­csi is la­la­lá­zott már a Szent­fé­lek­ről (ő így ne­ve­zi).

Az­tán le­ül­tünk ját­sza­ni, ját­sza­ni, ját­sza­ni, és elő­ször érez­tem, hogy ka­rá­csonyt nem le­tud­ni, ha­nem meg­él­ni kell. Mek­ko­ra sze­ren­cse, hogy az ün­ne­pünk ke­res­ke­del­mi szem­pont­ból egy nagy nul­la volt! Nem gör­csöl­tem a bol­tok­ban hosszú lis­tám­mal, hogy nem ha­gyok-e ki va­la­kit, elég lesz-e a pén­zem, be tu­dom-e gyö­nyö­rű­en cso­ma­gol­ni. Nem. Szép las­san öl­töz­tet­tük ün­nep­lő­be a szí­vün­ket, és min­den­nap fél­re­tet­tünk va­la­mit, ami ránk em­lé­kez­tet: egy raj­zot, egy ké­zi­mun­kát, va­la­mi fi­nom­sá­got…

És itt van a mé­dia is. Med­dig le­het az em­be­re­ket fo­gyasz­tás­ra bír­ni, köl­te­ke­zés­re buz­dí­ta­ni? Med­dig le­het fo­koz­ni a leg­e­ket, böm­böl­tet­ni az erő­sza­kos rek­lá­mo­kat? El­ha­tá­roz­tam, hogy a szil­vesz­te­rem min­den idők leg­je­len­ték­te­le­nebb szil­vesz­te­re lesz. Nem hall­gat­tam har­so­gó rá­di­ót, nem néz­tem csil­lo­gó-vil­lo­gó tán­cos mű­so­ro­kat, nem ne­vet­tem or­de­ná­ré vic­ce­ken. Nem. Apá­val meg­hall­gat­tuk a Him­nuszt, koc­cin­tot­tunk a pezs­gő­vel, ját­szot­tunk a ka­rá­cso­nyi já­té­kok­kal, és egy mó­kás DVD meg­né­zé­se után alud­ni tér­tünk. Nem volt sem­mi leg…, csak egy öröm­te­li es­te, mert sa­ját tem­pónk­ban él­het­tünk. Sem­mi el­vá­rás, meg­fe­le­lés, csak mi ket­ten.

Szép ka­rá­cso­nyunk volt, az egyik leg­gaz­da­gabb. Csa­lá­di kör­ben el­töl­tött, sze­re­tet­tel át­font ün­nep, ame­lyet nem a ke­res­ke­de­lem ve­ze­tett, nem az anya­gi­ak ha­tá­roz­tak meg, ha­nem az Úr­is­ten vég­te­len ke­gyel­me. Át­ölelt ben­nün­ket ha­tár­ta­lan sze­re­te­té­vel.

– ma­ma­szek –