Keresztény szemmel

Nem­csak a vál­sá­gok­nak van kon­junk­tú­rá­juk, ha­nem Is­ten igé­jé­nek is. Sőt: mi­nél in­kább nő a vál­ság, an­nál in­kább érez­zük szük­sé­gét a vált­ság­nak, s en­nek va­lós esé­lye van, mert van Va­la­ki, aki ezt meg­ad­ja ne­künk és a vi­lág­nak…

2009-ben kon­junk­tú­rá­ja, fel­len­dü­lé­se volt a vál­sá­gok­nak: pénz­ügyi vál­ság, gaz­da­sá­gi vál­ság, ér­ték­vál­ság, in­téz­mé­nyek vál­sá­ga, ban­kok vál­sá­ga, po­li­ti­kai vál­ság, ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák – mi min­den gyö­tör­te a vi­lá­got, és ma­radt mö­göt­tünk a múlt év­ben!? Az új­sá­gok, egyéb mé­di­u­mok te­le­szennyez­ték a lég­kört a vál­ság leg­kü­lön­bö­zőbb va­lós és ál­hí­re­i­vel, sze­mé­lyes tra­gé­di­ák­ról, gyil­kos­sá­gok­ról, et­ni­kai fe­szült­sé­gek­ről szól­tak kis ha­zánk­ban, vissza­élé­sek­ről, kor­rup­ci­ó­ról, száz­mil­li­ós vég­ki­elé­gí­té­sek fel­há­bo­rí­tó hí­re­i­ről…

És e zűr­za­va­ros, majd­hogy­nem di­a­bo­li­kus szét­szórt­sá­got mu­ta­tó nagy vál­ság kö­ze­pet­te ál­lan­dó­an hang­zott a sze­líd, halk szó, üze­net, azé, aki nem akart és nem akar sö­tét­ség­ben, va­kok ve­zet­te vi­lág­ta­la­nok an­ti­vi­lá­gá­ban hagy­ni min­ket. De ki hall­ga­tott őreá, az ő jó hí­ré­re?

Ő is­mét szól most, 2010 kez­de­tén is. Üze­ne­te ez: „Ne nyug­ta­lan­kod­jék a ti szí­ve­tek: higgye­tek Is­ten­ben, és higgye­tek én­ben­nem.” (Jn 14,1) Az Úr Jé­zus igé­jé­nek fé­nyé­ben sza­ba­dí­tó és re­mény­kel­tő fel­is­me­rés, hogy a vál­ság­ban is van va­la­mi jó: fel­éb­reszt­he­ti az égő vá­gyat a vált­ság után. Sze­mé­lyes éle­tünk, egész­sé­günk, kap­cso­la­ta­ink krí­zis­hely­ze­té­ben, nem­ze­tünk ko­ráb­ban alig ta­pasz­talt bi­zal­mi vál­ság­ában, a „min­den­ki min­den­ki el­len” bel­ma­gyar, had­üze­net nél­kü­li há­bo­rú­já­nak már nem­zet­pusz­tí­tó mély­sé­ge­i­ben egy­szer csak el­érünk egy pon­tot, ami­kor így ki­ál­tunk fel: Nincs to­vább! Így nem me­het to­vább! És ke­res­sük a vál­to­zás le­he­tő­sé­gét, a ki­utat, a kör­kö­rös vál­ság­moz­gás­ból az elő­re és fel­fe­le ve­ze­tő ös­vényt ma­gán- és köz­élet­ben egy­aránt.

En­nek az út­ja pe­dig nem le­het más Is­ten Kár­pát-me­den­cei né­pei szá­má­ra sem, mint a Krisz­tus-kö­ve­tés, a meg­té­rés őhoz­zá s az­tán a hit ál­ta­li sza­ba­dí­tás, ki­me­net, exo­dus a meg­alá­zó élet­hely­ze­tek hí­nár­já­ból, az egyé­ni és nem­ze­ti „le­fe­lé transz­cen­dá­lá­s­ból”, az ör­vé­nyek fe­lé hú­zó ne­ga­tív ön­meg­ha­la­dás­ból.

A mély­ség­ben azon­ban min­dig ott rej­tő­zik az új­ra­kez­dés le­he­tő­sé­ge, amely töb­bé nem ka­taszt­ró­fá­hoz, ha­nem meg­úju­lás­hoz, fel­vi­rág­zás­hoz ve­zet. Ez a ke­gye­lem vész­ki­já­ra­ta! A té­koz­ló fi­ú­nak, a té­koz­ló köz­élet­nek, a té­koz­ló nem­zet­nek, a té­koz­ló csa­lá­dok­nak van vissza­út az atyai ház­hoz, a pros­pe­rá­lás­hoz, az emel­ke­dés­hez! De eh­hez is­te­ni ke­gye­lem, kül­ső túl­erő kell, a Szent­há­rom­ság men­tő­csa­pa­ta.

Ez az él­he­tő jö­vő­be ve­ze­tő el­ső lé­pés, az ő és a mi egy­szer­re lé­pé­sünk az iga­zi esély a di­a­bo­li­kus múlt erők és a ti­tok­ban vagy nyíl­tan meg­szőtt po­li­ti­kai és egyé­ni rab­há­lók szo­rí­tá­sá­ból az iga­zi sza­bad­ság­ra, ame­lyet a zsol­tá­ros Dá­vid így fo­gal­ma­zott meg év­ez­re­dek­kel ez­előtt, 2010-re is ér­vé­nye­sen: „Még ha a ha­lál ár­nyé­kának völ­gyé­ben já­rok is, nem fé­lek a go­nosz­tól, mert te ve­lem vagy; a te vessződ és bo­tod, azok vi­gasz­tal­nak en­gem.” (Zsolt 23,4; Ká­ro­li-for­dí­tás)

És köz­ben ne fe­lejt­sük el a nem­ze­ti meg­ve­tés, meg­becs­te­le­ní­tés min­den mocs­kát jé­zu­si tü­re­lem­mel és alá­zat­tal el­hor­do­zó már­tír teo­ló­gus, Bon­hoef­fer in­té­sét sem: „Is­ten nem a mi kí­ván­sá­ga­in­kat, ha­nem az ő ígé­re­te­it fog­ja be­tel­je­sí­te­ni.” Aki az ő ígé­re­te­it hí­vő, imád­sá­gos szív­vel ke­re­si, az nem csa­ló­dik foly­ton-foly­vást sem őben­ne, sem má­sok­ban, sem a so­kat át­ko­zott „kö­rül­mé­nyek­ben”! Mert nem ezek ha­tá­roz­zák meg, de­ter­mi­nál­ják vas­tör­vénnyel töb­bé őt, ha­nem Is­ten szí­vünk­nél és vá­gya­ink­nál éret­tünk ha­tal­ma­sabb és igaz ígé­re­tei, ame­lyek­be ka­pasz­kod­va nem fé­lünk még a ha­lál ár­nyé­ká­ban és az el­len­sé­ges erők kö­zött sem.

Az an­gol író sza­va­i­val: Ha vi­ha­ro­kon kell is át­kel­ned, foly­tasd uta­dat fel­emelt fő­vel, és ne félj a sö­tét­ség­től. A vi­har elül­té­vel ki­de­rül majd fö­löt­ted ra­gyo­gó­an az ég­bolt. Menj hát to­vább, meg ne tor­panj a zú­gó szél­ben, a szem­be­vá­gó sza­ka­dó eső­ben! Menj to­vább, ha úgy tű­nik, ál­ma­id a sem­mi­be vesz­nek, menj to­vább, menj to­vább, értsd meg, menj to­vább, re­ménnyel a szí­ved­ben! Csak meg ne állj! S út­köz­ben rá­éb­redsz majd, hogy nem egye­dül já­rod uta­dat. Menj to­vább a szí­ved­ben ki nem hu­nyó re­ménnyel, s rá­jössz, nem egye­dül já­rod uta­dat, mert Va­la­ki előt­ted jár, s te me­hetsz utá­na – ez a leg­na­gyobb, meg­tar­tó cso­da ve­lünk lesz 2010-ben is!

Ő a ki­ve­ze­tő út, ő a vál­sá­gok fö­lött győ­ze­del­mes Úr, aki előt­tünk jár, mel­let­tünk áll, fel­emel, s meg­hoz­za a hét­köz­na­pi vált­ság ál­dott pil­la­na­ta­it az új esz­ten­dő­ben is. Így el­jut­ha­tunk sze­mé­lyes és kö­zös­sé­gi vál­sá­gok kö­ze­pet­te is meg­vál­tó sza­ba­dí­tá­sa igaz, meg­ta­pasz­tal­ha­tó kon­junk­tú­rá­já­hoz, s egy­szer ta­lán a vál­sá­gok vid­ra­va­sa is le­hull­hat a lel­künk­ről és nem­ze­tünk­ről… Csak menj, csak men­jünk to­vább őve­le!

Dr. Bé­ke­fy La­jos