Keresztutak

Fur­csa az Is­ten vá­lasz­tá­sa! Úgy gon­dol­nánk, egy ne­héz misszi­ói szol­gá­lat­ra olyas­va­la­kit hív el, aki meg­ter­mett, erős fi­zi­ku­mú s le­he­tő­leg fér­fi, aki jól vi­se­li az af­ri­kai hő­sé­get, az oly­kor szél­ső­sé­ges idő­já­rást, a gya­ko­ri ma­gányt. Ezért is volt meg­le­pő, ami­kor ja­nu­ár 11-én az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let ren­dez­vé­nyé­re be­lé­pett az elő­adó, az élet­ben még tö­ré­ke­nyebb­nek tű­nő asszony: dr. Ke­szi Krisz­ti­na, Zambia or­vos-misszi­o­ná­ri­u­sa.

„Hadd mond­jam el elöl­já­ró­ban, hogy én sem erős, sem bá­tor nem va­gyok” – hallhatták a résztvevők már az al­ka­lom ele­jén. A doktornő pél­dá­ul ir­tó­zik és fél a kí­gyók­tól, pe­dig a Mung­wi kór­ház kör­nyé­kén, ahol már négy esz­ten­de­je szol­gál, bi­zony sok­kal ta­lál­ko­zik. Most még­is a leg­na­gyobb ter­mé­sze­tes­ség­gel me­sél­te a hall­ga­tó­ság­nak, ho­gyan szok­ta kés­sel le­szúr­ni a ki­seb­be­ket, a na­gyobb kob­rá­kat pe­dig ho­gyan te­szi ár­tal­mat­lan­ná kő­vel és la­pát­tal. Mi­előtt el­hang­zott vol­na a kér­dés, hogy hon­nan gyűjt eh­hez bá­tor­sá­got, már vá­la­szolt is: Is­ten hív­ta el a misszi­ói szol­gá­lat­ra, nem hagy­ja ma­gá­ra, meg­őr­zi őt a ve­sze­del­mek kö­zött is.

Pe­dig ne­héz fel­ada­tot bí­zott rá Is­ten. Egye­dü­li or­vos­ként lát­ja el – 2006 óta – száz ki­lo­mé­te­res kör­zet­ben a be­teg­eket. Több mint öt­ven­ezer em­ber tar­to­zik a kli­ni­ká­hoz. Most, hogy négy­éves szol­gá­la­ta után fél évet itt­hon tölt, hogy töl­te­kez­zen, pi­hen­jen – aho­gyan ez az őt ki­kül­dő Li­ben­zel­li Misszi­ó­nál elő­írás –, a be­te­ge­it a kór­ház har­minc mun­ka­tár­sá­ra hagy­ta. Kö­zöt­tük so­kan nő­vé­rek, akik­re ne­he­zebb fel­ada­tok el­lá­tá­sa is há­rul ta­lán, mint a ma­gyar­or­szá­gi ápo­ló­nők­re. Krisz­ti­na dok­tor­nő­höz így a négy év fo­lya­mán az iga­zán sú­lyos be­te­gek, a ne­héz ese­tek ke­rül­tek.

S mi­köz­ben ar­ról be­szélt, mennyi­re ke­vés mű­szer vagy ép­pen gyógy­szer állt a kli­ni­ka ren­del­ke­zé­sé­re, a hall­ga­tó­ság ámult azon, hogy még­is gyó­gyul­nak a be­te­gek. A dok­tor­nő ki is mond­ta: „Cso­dá­kat élünk át na­pon­ta.” Nem rit­ka, hogy a leg­sú­lyo­sabb agyi ma­lá­ri­á­val hoz­nak hoz­zá­juk egy be­te­get, egy élő ha­lot­tat. Két nap múl­va pe­dig ez a te­he­tet­len em­ber talp­ra áll, s si­et ha­za a csa­lád­já­hoz, ahol mér­he­tet­le­nül nagy szük­ség van rá.

Az af­ri­kai sze­gény­sé­get dia­ké­pek­kel is szem­lél­tet­te az elő­adó. A fa­lu egy­sze­rű kuny­hó­i­tól kezd­ve a kli­ni­ka „kór­ter­mé­ig”, ahol a be­te­gek mel­lett a föl­dön al­sza­nak a ro­ko­nok, akik­nek fel­ada­ta, hogy főz­ze­nek kór­ház­ba ke­rült csa­lád­tag­ja­ik­ra. Az el­lá­tás­ra ne­ki és a mun­ká­ját se­gí­tő ápo­ló­nők­nek már nem ma­rad ener­gi­á­juk – fűz­te hoz­zá Krisz­ti­na –, elég, hogy ma­gát a gyó­gyí­tó mun­kát vég­zik.

Mi­cso­da fel­ada­tot vál­lalt ma­gá­ra ez a tö­ré­keny asszony! – mond­ták a részt­ve­vők az al­ka­lom vé­gez­té­vel.

Ám a doktornő nem en­ged­te, hogy őt mél­tas­sák. Azt sem, hogy ve­le in­ter­jú ké­szül­jön. Meg is mond­ta: Krisz­tus­ra irá­nyul­jon az ol­va­sók fi­gyel­me, Is­ten Fi­á­ra, aki­nek fon­tos az em­be­ri élet, a föld bár­me­lyik pont­ján él­jen is az az em­ber. Ar­ra az Úr­ra, aki al­kal­mat­la­no­kat al­kal­mas­sá tesz a szol­gá­lat­ra! De leg­fő­kép­pen ar­ról a Jé­zus­ról szól­jon a bi­zony­ság­té­tel, aki ma­ga is em­ber­ré lett, hogy a vi­lág min­den la­ko­sá­nak üd­vös­sé­ge, örök éle­te le­hes­sen.

Ma­gá­ról csak ennyit mon­dott a dok­tor­nő: „Én nem bá­tor va­gyok, ha­nem en­ge­del­mes.”

B. Pin­tér Már­ta