Kultúrkörök

Az édes­any­ját már ko­rább­ról „is­mer­tem”. A szín­pad­ról, a Jú­lia cí­mű mo­no­drá­má­ból. Alak­ja – Dér De­ni­sa meg­for­má­lá­sá­ban – ott állt előt­tem ak­kor is, ami­kor ke­zem­be vet­tem a leg­ki­sebb fi­á­val, Vis­ky And­rás­sal ké­szí­tett in­ter­jú­kö­te­tet. Ma­gá­ról Vis­ky And­rás­ról azon­ban úgy­szól­ván sem­mit nem tud­tam – le­szá­mít­va azt, hogy a Pro­tes­táns Új­ság­írók Szö­vet­sé­ge 2005-ben el­ső íz­ben őt tün­tet­te ki a Rát Má­tyás-élet­mű­díj­jal.

Most már – mi­u­tán rö­vid időn be­lül har­mad­szor­ra is vé­gig­ol­vas­tam a Mint aki lát­ja a han­got cí­mű köny­vet – ta­lán el­mond­ha­tom: őt is is­me­rem. S ha akar­nám, so­rol­hat­nám a pusz­ta té­nye­ket, hogy mi­kor mit írt, mit tett. De nem ezek szá­mí­ta­nak. Il­let­ve ezek is szá­mí­ta­nak – hi­szen ezek az ese­mé­nyek (is) for­mál­ták –, de hogy mi­lyen­né, az sok­kal, de sok­kal fon­to­sabb, ér­de­ke­sebb, iz­gal­ma­sabb.

Így gon­dol­ta ezt Si­pos Már­ti is, aki a már em­lí­tett mo­no­drá­má­ból ki­in­dul­va (ho­gyan él­te meg édes­any­ja, ami­kor az 1956-os kon­cep­ci­ós pe­rek után re­for­má­tus lel­kész fér­jét be­bör­tö­nöz­ték, őt pe­dig hét kis­gyer­me­ké­vel a ro­mán pusz­ta egyik lá­ger­fa­lu­já­ba te­le­pí­tet­ték) be­szél­ge­tett Vis­ky And­rás­sal. Hang­sú­lyo­zom, be­szél­ge­tett. Mert nem egy­sze­rű­en kér­dé­sek zá­po­rát zú­dí­tot­ta a ve­le szem­ben ülő író-dra­ma­turg­ra, ha­nem „együtt lé­leg­zett” ve­le; lé­pé­sen­ként – időn­ként egyet­ért­ve, más­kor meg vi­tat­koz­va az el­hang­zot­tak­kal – „ásott” egy­re mé­lyebb­re és mé­lyebb­re.

S hogy ak­kor mi­lyen em­ber is tu­laj­don­kép­pen a Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Szín­ház mű­vé­sze­ti igaz­ga­tó­ja, a Bab­eș–Bo­lyai Tu­do­mány­egye­tem Szín­ház­tu­do­mány és Te­le­ví­zió Ka­rá­nak do­cen­se, aki a kö­tet füg­ge­lé­ké­ben a ti­tu­lu­sai fel­so­ro­lá­sá­nál azt is fon­tos­nak tar­tot­ta meg­em­lí­te­ni, hogy „férj és apa; hol mes­ter, hol ta­nít­vány”?

Pél­dá­ul olyan em­ber, aki sok­szor sok­kal job­ban ér­zi ma­gát a szín­ház­ban, mint a temp­lom­ban… – no­ha előb­bit na­gyon is „temp­lo­mi” tu­laj­don­sá­gok­kal jel­lem­zi: „A szín­ház­nak, il­let­ve a mű­al­ko­tás­nak szá­mom­ra nem az a fel­ada­ta, hogy alo­é­val ke­ne­ges­sen. A mű­vé­szi al­ko­tás ar­ra hi­va­tott, hogy ra­di­ká­lis kér­dé­se­ket te­gyen fel. A jó szín­ház cél­ja vé­gül is az, hogy egy ho­mály­ban ma­ra­dó tü­kör­be he­lyez­zen en­gem, de eb­ben a tü­kör­ben ne csak azt a ké­pet lás­sam, aki va­gyok, ha­nem azt a ké­pet is, aki va­ló­já­ban va­gyok. A ka­tar­zis pil­la­na­tá­ban nem­csak azt élem meg, hogy nincs re­mény, ha­nem azt is, hogy csak re­mény van.”

Pél­dá­ul olyan em­ber, aki több­re tart­ja „a je­len­té­keny bu­kást, ami va­la­mi­fé­le ra­di­ká­lis ön­szem­lé­let­re kész­tet, sem­mint egy langy­me­leg si­kert, ami a pil­la­nat­nyi, ál­sá­gos túl­élés­ben se­gít”.

Pél­dá­ul olyan em­ber, aki – még ha gye­rek­fej­jel is, de a sa­ját bő­rén ta­pasz­tal­ta meg, mi­lyen rab­ság­ban él­ni – így gon­dol­ko­dik fog­ság­ról és sza­bad­ság­ról: „A fog­ság ar­ra kény­sze­rí­ti az em­bert, hogy alap­kér­dé­se­ket te­gyen fel ön­ma­ga szá­má­ra: Tu­laj­don­kép­pen mit is vet­tek el tő­lem? Meg kell tud­ni vá­la­szol­ni ezt a kér­dést. S ha az a vég­ső vá­la­szod, hogy az­ál­tal, hogy min­de­ne­det el­ko­boz­ták, min­den­től meg­fosz­tot­tak, ak­kor tel­jes mér­ték­ben a ha­tal­mi játsz­mák tár­gyá­vá vál­tál. De ha ar­ra a vá­lasz­ra jutsz, hogy van, amit nem tud­nak el­ven­ni tő­led, és az össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul több an­nál, mint amit el­vet­tek, ak­kor vissza­nyer­he­ted a vi­lág­ban va­ló lé­te­zé­sed örö­mét. […] A sza­ba­dí­tás­nak az a je­le, ha az el­ve­szett­ség­ben, az alul­ma­ra­dás­ban, a hát­ra­té­tel­ben, a ku­darc­ban meg­éled a szá­mon­tar­tott­sá­god ke­gyel­mét.”

Vis­ky And­rás te­hát olyan em­ber, aki… – de in­kább ol­vas­sák el a köny­vet!

Vi­tá­lis Ju­dit