Kultúrkörök

„Tet­szik a cí­me. Egy­sze­rű, lé­nyeg­re tö­rő.” Ez volt az el­ső gon­do­la­tom, ami­kor meg­lát­tam a Mit ad Is­ten? – Val­lo­má­sok hit­ről és élet­ről cí­mű in­ter­jú­kö­te­tet. Mert nem (az a) kér­dés, hogy ad-e az Is­ten. Min­dig ad. Ak­kor is, ami­kor nem­csak hogy nem egy­ér­tel­mű, hogy mi a cél­ja ve­le, de rá­adá­sul még fáj­dal­mas­nak, ad ab­sur­dum ke­gyet­len­nek is tű­nik a do­log. Csak raj­tunk mú­lik, hogy – leg­alább utó­lag – meg­lát­juk-e ben­ne az aján­dé­kot, és meg­él­jük-e a meg­aján­dé­ko­zott­sá­got.

„Há­lás va­gyok Is­ten­nek, hogy ezt rám mér­te, és hogy ép­pen most mér­te rám. Az em­ber éle­té­ben kel­le­nek pró­ba­té­te­lek, ami­ket vagy ő ál­lít fel ma­gá­nak, vagy a sors hoz­za elé­be őket. És ak­kor jobb, ha a sors hoz­za, mert mi ab­ban is té­ved­he­tünk, hogy mi­lyen pró­bát ál­lí­tunk ma­gunk­nak” – fo­gal­maz a kö­tet egyik in­ter­jú­ala­nya, és ta­lán mind­egy is, hogy me­lyi­kük.

A He­ti Vá­lasz cí­mű he­ti­lap mun­ka­tár­sai egy­há­zi­ak­kal és vi­lá­gi­ak­kal, po­li­ti­ku­sok­kal és ci­vi­lek­kel, jobb­ol­da­li­ak­kal és bal­ol­da­li­ak­kal, mű­vé­szek­kel és tu­dó­sok­kal, nők­kel és fér­fi­ak­kal, a nagy nyil­vá­nos­ság előtt is jól is­mert és ke­vés­bé „szem előtt” lé­vő em­be­rek­kel be­szél­get­tek. Dön­tő­en ka­to­li­ku­sok­kal, né­hány pro­tes­táns­sal és zsi­dó­val. Ábé­cé­sor­rend­ben a kö­vet­ke­ző „ne­vek­kel” ta­lál­koz­ha­tunk a több mint két­száz ol­da­las kö­tet­ben: Ab­lon­czy Lász­ló, Ba­log Zol­tán, Be­recz And­rás, Dió­sze­gi Lász­ló, Hack Pé­ter, He­gyi Gyu­la, Ja­kus Ot­tó, Kö­ves Slomó, Lack­fi Já­nos, Le­ven­te Pé­ter, Mak­kai Lil­la, Ma­gyar Ba­lázs, Oberf­rank Pál, Pál Fe­renc, Pet­rás Má­ria, Pró­szé­ky Gá­bor, Rá­tó­ti Zol­tán, Ri­toók Zsig­mond, Ró­na­szé­ki­né Ke­resz­tes Mó­ni­ka, Schan­da Ba­lázs, Sü­ve­ges Ger­gő és Te­me­si Fe­renc.

„Hu­szon­két élet­hely­zet – ugyan­annyi val­lo­más hi­va­tás­ról és kül­de­tés­ről, hit­ről, egy­ház­ról, út­ke­re­sés­ről, szen­ve­dés­ről. Az em­ber­lét cso­dá­ja, ahogy mon­da­ni szo­kás: ta­buk nél­kül; egye­nes kér­dé­sek és őszin­te, oly­kor meg­ren­dí­tő vá­la­szok” – ír­ja az elő­szó­ban Sző­nyi Szi­lárd, a kö­tet szer­kesz­tő­je.

Ezek­ből az őszin­te, oly­kor meg­ren­dí­tő vá­la­szok­ból tud­juk meg, mit ad(ott) Is­ten a meg­kér­de­zet­tek­nek. Ter­mé­sze­te­sen mind­egyi­kük­nek mást. Bol­dog há­zas­sá­got, nagy csa­lá­dot, ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­got a ma­gán­élet­ben épp­úgy, mint a sze­re­tett, meg­be­csült, jó kedv­vel vég­zett mun­ka, hi­va­tás te­rü­le­tén – és/vagy var­ga­be­tű­ket, „té­koz­ló” idő­sza­ko­kat, al­ko­ho­liz­must, kí­sér­tést, gyászt. Ki­nek-ki­nek azt, ami­re szük­sé­ge volt ah­hoz, hogy tel­jes szív­vel érez­ze – vagy leg­alább­is „meg­sejt­se” – a Gond­vi­se­lő sze­re­te­tét és azt, hogy van ke­gye­lem, van sza­ba­du­lás, van meg­vál­tás…

És mit ad(hat) Is­ten ez­zel a könyv­vel ne­künk, ol­va­sók­nak? Pél­dá­ul azt, hogy má­sok (élet)tör­té­ne­te­in ke­resz­tül a sa­ját éle­tünk­ben is ész­re­ve­gyük az Úr ke­ze mun­ká­ját…

– vi­tá­lis –