Élő víz

„A jú­li­u­si na­pon, ami­kor el­hur­col­ták a zsi­dó­kat, De­vor­ah az is­ko­la­ud­var­ról tar­tott ha­za­fe­lé, ahol a ba­rát­nő­jé­vel ját­szott. Rá­cso­dál­ko­zott az ut­cán par­ko­ló au­tók­ra és te­her­ko­csik­ra, de nem gon­dolt ve­szély­re – négy­éves volt.

A har­ma­dik eme­le­ten lak­tak. A ka­pu­alj­ban meg­nyom­ta a lép­cső­há­zi vi­lá­gí­tás gomb­ját. A fo­lyo­sók né­mák vol­tak és nép­te­le­nek, és ő nem gon­dolt ve­szély­re. A la­ká­suk aj­ta­ja nyit­va állt, és a fo­lyo­só­ról lát­ta a két csend­őrt meg a két ci­vil ru­hás fér­fit és a szü­le­it a nap­pa­li­ban, akik ép­pen bő­rön­dök­be gyö­mö­szöl­ték a hol­mi­kat. Már ki­ál­ta­ni akart, hogy: ťMa­ma!Ť – ami­kor any­ja ész­re­vet­te őt az aj­tó­nyí­lás­ban, és olyan han­gon, ami­től ak­ko­rát ug­rott, mint­ha áram­ütés ér­te vol­na, rá­ki­ál­tott: ťMit csi­nálsz te itt? Mit akarsz? Itt nincs ne­ked sem­mi lát­ni­va­ló! Ez nem cir­kusz, vagy ál­lat­kert! Menj ha­za a szü­le­id­hez!Ť

Ener­gia­fal volt az a hang, annyi aka­rat­erő szo­rult be­lé, amely előtt meg kel­lett ha­jol­ni. Any­ja mér­ges arc­cal né­zett rá, ap­ja há­tat for­dí­tott ne­ki, rá sem né­zett. A fér­fi­ak rá­pil­lan­tot­tak, majd össze­néz­tek. A kis­lány sar­kon for­dult, és me­ne­kült. A sar­ki ház­ba me­ne­kült, ahol Max uno­ka­báty­ja la­kott. Mi­vel félt a las­sú lift­től, gya­log ro­hant fel a ro­ko­nai la­ká­sá­ba, ép­pen ide­jé­ben ah­hoz, hogy fel­nya­lá­bol­ják és ma­guk­kal vi­gyék, mi­előtt meg­ér­kez­nek a csend­őrök.”

Cha­im Po­tok As­her Lev örök­sé­ge cí­mű re­gé­nyé­ben így me­sé­li el a fő­hős, hogy fe­le­sé­ge gyer­mek­ko­rá­ban ho­gyan ke­rül­te el a kon­cent­rá­ci­ós tá­bor bor­zal­ma­it, és ho­gyan ma­rad­ha­tott élet­ben. Ol­vas­va a fen­ti rész­le­tet azon­nal ért­jük a szü­lők vi­sel­ke­dé­sét. A sa­ját gyer­me­két ön­ma­gá­tól el­ta­szí­tó anyát, a kis­lá­nyá­nak há­tat for­dí­tó apát. Nem volt más vá­lasz­tá­suk. Az egyet­len meg­ol­dás, ami ak­kor, ott, ab­ban a hely­zet­ben a kis­lány­nak az éle­tet je­len­tet­te.

A ma­gyar iro­da­lom­ból eh­hez ha­son­ló élet­hely­ze­tet mu­tat be Sánt­a Fe­renc Ötö­dik pe­csét­je. Ott Gyu­ri­czá­nak egy vé­res­re vert, ma­ga­te­he­tet­len hal­dok­lót kell a sza­bad­sá­gért – és az el­búj­ta­tott gyer­me­ke­kért – egy­más után két­szer ar­cul üt­nie. És el­csat­tan a két po­fon, mert nincs más mód, nincs más vá­lasz­tás. De Gyu­ri­czá­nak még­is­csak egy ide­gent, egy fel­nőtt fér­fit, egy amúgy is ha­lál­ra ítél­tet kel­lett meg­üt­nie, De­vor­ah szü­le­i­nek azon­ban egy négy­éves gyer­me­ket, sa­ját kis­lá­nyu­kat kel­lett a két­ség­be­esés­be ta­szí­ta­ni­uk.

Ami­kor eh­hez a rész­hez ér­tem a re­gény­ben, le kel­lett ten­nem né­hány perc­re a köny­vet. Ez a né­hány sor fel­is­me­ré­sek és kö­vet­kez­te­té­sek lán­co­la­tát in­dí­tot­ta el ben­nem. Döb­be­ne­tes a tör­té­net ak­kor, ha a négy­éves kis­lány szem­szö­gé­ből néz­zük az ese­mé­nye­ket. Az egész­ből sem­mi mást nem ért, csak a hi­deg, dur­va el­uta­sí­tást, rá­adá­sul ép­pen azok­tól, aki­ket a leg­job­ban sze­ret, és akik őt ed­dig min­den és min­den­ki más­nál job­ban sze­ret­ték. Nem tu­dom, egy négy­éves gyer­me­ket ér­het-e en­nél fáj­dal­ma­sabb csa­pás. Még a szü­lők ha­lá­la sem le­het ennyi­re ször­nyű, mert ha nin­cse­nek is töb­bé mel­let­te, leg­alább sze­re­te­tük­ben nem kell ké­tel­ked­nie. Rosszabb ez, mint a pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés. Rosszabb, mint a fog­ság­ba hur­co­lás és a temp­lom le­rom­bo­lá­sa. Ta­lán en­nek a mon­dat­nak a ke­se­rű­sé­ge kö­ze­lít hoz­zá: Én Is­te­nem, én Is­te­nem, mi­ért hagy­tál el en­ge­met? Az em­ber ke­se­rű­sé­ge, aki­nek sor­sa rejt­ve van az Úr előtt, és ügye nem ke­rül Is­ten elé. Akit el­za­var az any­ja, és aki­nek há­tat for­dít az ap­ja. Aki ro­han le­fe­le a lép­csőn, de mint­ha a menny­or­szág­ból a po­kol­ra ro­han­na. És ha mind­ez egy négy­éves kis­lánnyal tör­té­nik, ak­kor túl­zás nél­kül mond­hat­juk: ez nem egy­sze­rű­en po­kol, ez a pok­lok pok­la.

S lám, még a pok­lok pok­la is tör­tén­het sze­re­tet­ből. A leg­ke­gyet­le­nebb­nek lát­szó vi­sel­ke­dés, a leg­ri­de­gebb el­uta­sí­tás, a leg­drá­ma­ibb ese­mény hát­te­ré­ben is áll­hat éle­tet men­tő, éle­tet meg­tar­tó sze­re­tet. Rá­jöt­tem, hogy kö­rül­be­lül annyit ér­tek Is­ten dol­ga­i­ból, Is­ten a vi­lág­ban és sa­ját éle­tem­ben je­len­lé­vő sze­re­te­té­ből, mint amennyit az a négy­éves kis­lány ért­he­tett ott, ab­ban a har­ma­dik eme­le­ti la­kás­ban szü­lei vi­sel­ke­dé­sé­ből. Lá­tom a szen­ve­dést, az em­ber­lét ezer­nyi nyo­mo­rú­sá­gát szer­te a vi­lá­gon, és ben­nem is meg­fo­gal­ma­zó­dik a kér­dés: hol van az Is­ten? Ho­gyan néz­he­ti Is­ten öl­be tett kéz­zel em­ber­mil­li­ók fáj­dal­mát, nél­kü­lö­zé­sét, ér­tel­met­len ha­lá­lát? Mi­fé­le is­te­ni terv­sze­rű­ség­be il­lik mind­ez be­le?

Ahogy De­vor­ah szá­má­ra szü­lei vi­sel­ke­dé­se nem volt össze­egyez­tet­he­tő ko­ráb­bi sze­re­te­tük­kel, úgy nem össze­egyez­tet­he­tő az annyit em­le­ge­tett is­te­ni sze­re­tet a vi­lág­ban ta­pasz­tal­ha­tó szen­ve­dés­sel. A szü­lők ke­gyet­len vi­sel­ke­dé­sé­re egyet­len ma­gya­rá­zat, egyet­len „ment­ség” van: sze­re­tet­ből tör­té­nik. Még ak­kor is, ha a kis­lány sem­mit sem ért be­lő­le, még ak­kor is, ha ez­zel a leg­na­gyobb fáj­dal­mat okoz­zák gyer­me­kük­nek. Úgy gon­do­lom, így kell ez le­gyen a vi­lág­ban je­len­lé­vő szen­ve­dés­sel és Is­ten­nel is. Min­den mö­gött Is­ten sze­re­te­te áll, még a leg­tra­gi­ku­sabb tör­té­né­sek hát­te­ré­ben is. Csak még nem ért­jük. Nem lát­juk az össze­füg­gé­se­ket. Kép­te­le­nek va­gyunk olyan táv­la­tok­ban gon­dol­kod­ni, ame­lyek­ben Is­ten gon­dol­ko­dik. Hát nem tu­dod, hogy örök­ké­va­ló Is­ten az Úr, aki­nek ér­tel­me ki­für­kész­he­tet­len?

Haj­la­mo­sak va­gyunk a szen­ve­dést egy­sze­rű­en a bűn szám­lá­já­ra ír­ni. Szen­ve­dünk, mert bű­ne­ink bün­te­té­sét kap­juk, mert azok kö­vet­kez­mé­nyei ér­nek utol ben­nün­ket, mert ki va­gyunk szol­gál­tat­va sa­ját vá­gya­ink­nak. Ter­mé­sze­te­sen en­nek a meg­kö­ze­lí­tés­nek van igaz­ság­tar­tal­ma, de a lét és azon be­lül egyes em­ber­sor­sok nyo­mo­rú­sá­ga nem in­téz­he­tő el ennyi­vel. Ez olyan len­ne, mint­ha a szü­le­i­től ro­han­va me­ne­kü­lő De­vo­rah-t va­la­ki meg­ál­lí­ta­ná a lép­csőn, és két­ség­be­esett­sé­gét to­vább fo­koz­va ezt mon­da­ná ne­ki: „Ez azért tör­tént ve­led, mert meg­ér­de­mel­ted!”

Min­dig a bűn­nel pél­dá­lóz­ni, a szen­ve­dést csak és ki­zá­ró­lag a bűn kö­vet­kez­mé­nyé­nek tar­ta­ni: ha­zug és ke­gyet­len. Csak ar­ra jó, hogy az em­ber le­ráz­za ma­gá­ról fe­le­lős­sé­gét a má­sik em­be­rért és a le­he­tő­sé­gét an­nak, hogy a má­si­kat az ő ro­ha­ná­sá­ban ma­gá­hoz ölel­je. Ezért is fon­tos, hogy hin­ni tud­juk azt, ami ért­he­tet­len: a leg­fáj­dal­ma­sabb vesz­te­ség, a leg­na­gyobb csa­pás, a leg­sö­té­tebb mély­ség is le­het Is­ten irán­tunk va­ló sze­re­te­té­nek meg­nyil­vá­nu­lá­sa. Is­ten lé­te­zé­se szá­mom­ra a gond­vi­se­lé­sen túl azt is je­len­ti: hin­ni ab­ban, hogy egy­kor min­den kér­dés vá­laszt ta­lál, min­den rej­tély meg­ol­dó­dik, az el­len­té­tek és el­lent­mon­dá­sok össze­fo­nód­nak, min­den kör­be­ér, és a tel­jes kép – amely­re né­hány ap­ró da­rab­ká­ját bir­to­kol­va pró­bál­tunk kö­vet­kez­tet­ni – vé­gül össze­áll.

Van­nak eh­hez ha­son­ló él­mé­nye­ink éle­tünk so­rán, de nem szok­tunk ne­kik túl­zott je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­ni. Mind­annyi­an el­hit­tük egy­kor, hogy az an­gya­lok hoz­zák a ka­rá­csony­fát, és csa­ló­dást érez­tünk, ta­lán még sír­tunk is, ami­kor ki­de­rült az igaz­ság, és ha­ra­gud­tunk a szü­le­ink­re, mert be­csap­tak, fél­re­ve­zet­tek min­ket. Ma pe­dig mi dí­szít­jük gyer­me­ke­ink­nek, uno­ká­ink­nak a fe­nyőt, nagy ti­tok­ban, an­gya­lok gya­nánt, köz­ben há­lá­val gon­dol­va gyer­mek­ko­ri ka­rá­cso­nya­ink­ra. Sír­tunk, ami­kor or­vos­hoz vit­tek min­ket, ami­kor el­vet­ték tő­lünk a kést, ami­kor es­te ágy­ba pa­ran­csol­tak, ami­kor nem me­het­tünk ki ját­sza­ni, amíg kész nem volt a lec­kénk. Ma pe­dig nem tud­juk, ho­gyan kö­szön­het­nénk meg szü­le­ink­nek a te­mér­dek gon­dos­ko­dást. Ha­ra­gud­tunk az is­ko­lá­ra, a ta­ná­ra­ink­ra, az osz­tály­fő­nö­künk­re, ma pe­dig össze­szo­rul a tor­kunk, ami­kor át­lép­jük a ré­gi tan­te­rem kü­szö­bét, vagy ha vi­szont­lát­juk egy­ko­ri ta­ná­ra­ink egyi­két.

Meg­ada­tik ne­künk, hogy éle­tünk ko­ráb­bi, ne­he­zen meg­élt, fáj­dal­mak­kal, ese­ten­ként kí­nok­kal te­li idő­sza­ka­it ké­sőbb más­képp lás­suk, más­képp ér­té­kel­jük, és nem is csak egy­sze­rű­en más­képp, ha­nem egye­ne­sen el­len­té­tes mó­don: ör­ven­dez­ve, há­lá­val, bol­do­gan. Ha tö­re­dé­kes, mu­lan­dó föl­di éle­tünk­ben meg­tör­tén­het, hogy bi­zo­nyos ese­mé­nyek ennyi­re át­ér­té­ke­lőd­nek szá­munk­ra, va­jon nem fel­té­te­lez­he­tő-e, hogy Is­ten ki­für­kész­hetet­len ér­tel­mét egy­kor majd meg­ért­ve, sa­ját sor­sunk­nak és a vi­lág sor­sá­nak tör­té­né­se­it is­te­ni táv­lat­ból lát­va min­den egé­szen más­képp lát­szik majd? Eset­leg min­den­ről ki­de­rül, hogy sze­re­tet­ből tör­tént?

Az Is­ten előt­ti alá­zat nem­csak térd­re bo­ru­lást je­lent, ha­nem an­nak a tu­da­to­sí­tá­sát is ma­gunk­ban, hogy a dol­gok, a je­len­sé­gek, a tör­té­né­sek akár sze­mé­lyes éle­tünk­ben, akár a vi­lág­ban sok­kal össze­tet­teb­bek an­nál, mint amennyit mi be­lő­lük meg tu­dunk ér­te­ni, és hogy ta­lán sem­mi sem ér vé­get az­zal, amit mi a dol­gok meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan vé­gé­nek szok­tunk tar­ta­ni. Hi­szen ko­por­só mel­lett is van bá­tor­sá­gunk fel­tá­ma­dás­ról és örök élet­ről szól­ni, vagy­is el­le­ne mon­da­ni a ha­lál hi­deg tény­sze­rű­sé­gé­nek, és bíz­ni egyet­len va­la­ki­ben, aki ak­kor is ké­pes cse­le­ked­ni, ami­kor mi már tel­jes­ség­gel te­he­tet­le­nek va­gyunk.

Ha hin­ni tu­dunk a „leg­na­gyob­ban”, ha hin­ni tud­juk azt, ami a leg­hi­he­tet­le­nebb, vagy­is ha hin­ni tud­juk a ha­lál­ban az éle­tet, ak­kor nem okoz­hat gon­dot hin­ni az en­nél sok­kal ki­seb­bet: vagy­is azt, hogy Is­ten sze­re­te­té­ben egy­kor min­den kín, min­den nyo­mo­rú­ság, min­den bor­za­lom és min­den ször­nyű­ség bol­do­gí­tó, ör­ven­de­ző vé­get ér. Ahogy az élet­nek a ha­lál­lal nincs vé­ge, ugyan­úgy nin­csen vé­ge sem­mi­nek sem, ami ed­dig meg­tör­tént. Min­den az Is­ten­nél ér vé­get, min­den az ő tel­jes­sé­gé­be ér­ke­zik, és hi­szem azt, hogy az ő min­den el­kép­ze­lé­sün­ket fe­lül­mú­ló tel­jes­sé­ge egy­sze­rű­en ké­pes a mi tö­re­de­zett lé­tünk­nek min­den kín­ját, bű­nét és min­den fáj­dal­mát ma­gá­ba ol­vasz­ta­ni.

Ad­dig is, amíg ki­de­rül, hogy mind­ez így van-e, ma­rad ne­künk De­vo­rah tör­té­ne­tén, Sánt­a Fe­renc Ötö­dik pe­csét­jén, gyer­mek­ko­runk ka­rá­cso­nya­in és egy­ko­ri osz­tály­ter­me­in­ken kí­vül a gol­go­tai ke­reszt. Min­den más­nál meg­győ­zőb­ben hir­de­ti, hogy nem min­den az, ami­nek lát­szik, hogy va­la­mi­nek nincs vé­ge az­zal, hogy szá­munk­ra vé­get ér, és hogy a leg­gyöt­rel­me­sebb ma­gány és szen­ve­dés is, a pok­lok pok­la is tör­tén­het éle­tet men­tő, meg­tar­tó sze­re­tet­ből. Ez az, ami erőt ad a meg­fá­radt­nak, és az erőt­lent na­gyon erős­sé te­szi.

Né­meth Zol­tán