Élő víz

„Nem a ma­gunk igaz tet­te­i­ben, ha­nem a te nagy ir­gal­mad­ban bíz­va visszük eléd kö­nyör­gé­se­in­ket.” (Dán 9,18)

Het­ve­ned he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi fel­szó­lí­ta­nak: ké­szül­jünk a nagy­böjt­re igaz meg­té­rés­sel, és jus­sunk el az el­bi­za­ko­dott­ság­tól az oda­adó is­ten­tisz­te­le­tig, mely­nek lé­nye­ge: „Is­ten Lé­lek, és akik őt imád­ják, azok­nak lé­lek­ben és igaz­ság­ban kell imád­ni­uk.” (Jn 4,24; LK) Ti is „him­nuszt zeng­je­tek né­künk Sion­nak éne­ke­i­ből” (GyLK 769)! Ma az egy­há­zi év má­so­dik, hús­vé­ti ün­nep­kö­ré­be lép­tünk, s má­hoz het­ven nap­ra lesz fe­hér­va­sár­nap. Böjt­elő há­rom he­te az Is­ten előt­ti el­csen­de­se­dés, a ma­gunk­ba szál­lás, a bűn­bá­nat ide­je az egy­ház­ban. Kezd­jük Dá­ni­el imád­sá­gá­val: „Uram, hall­gass meg! Uram, bo­csáss meg! Uram, fi­gyelj ránk, és cse­le­kedj (…)! – ön­ma­ga­dért…” (Dán 9,19) Is­ten szu­ve­rén Úr, ir­gal­ma meg­ha­lad­ja az em­ber ér­tel­mét; ezt bi­zo­nyít­ja a zú­go­ló­dó sző­lő­mun­ká­sok pél­dá­za­ta is. Ke­gyel­mé­ből az egy­dé­ná­ros nap­szám azo­nos­sá lett az óra­bér­rel: „Ba­rá­tom, nem bá­nok ve­led igaz­ság­ta­la­nul. (…) Én pe­dig az utol­só­nak is annyit aka­rok ad­ni, mint ne­ked. (…) Így lesz­nek az utol­sók­ból el­sők, és az el­sők­ből utol­sók.” (Mt 20,13.14.16) Hisszük, hogy az örök­lét min­den­ki szá­má­ra Is­ten in­gyen ke­gyel­me, nem meg­ér­de­melt fi­zet­ség (lásd Ef 2,8–9). Lu­ther sze­rint „en­nek az evan­gé­li­um­nak a lé­nye­ge ez: Itt meg­szű­nik min­den ér­dem, és egye­dül Is­ten ke­gyel­me dönt, hogy az el­ső­ből eset­leg utol­só, és az utol­só­ból el­ső le­gyen. Le­hű­ti az ön­telt­sé­get, de meg­tilt­ja a két­ség­be­esést is.” Pál sem a bé­rért ver­se­nyez, ha­nem a mennyei ju­ta­lo­mért, a her­vad­ha­tat­lan ko­szo­rú­ért: „Én te­hát úgy fu­tok, mint aki előtt nem bi­zony­ta­lan a cél.” (1Kor 9,26) Zá­ke­us kí­ván­csi­ság­ból ju­tott meg­té­rés­re, az Úr Jé­zus őt vá­lasz­tot­ta szál­lás­adó­já­ul: „Mert az Em­ber­fia azért jött, hogy meg­ke­res­se és meg­tart­sa az el­ve­szet­tet.” (Lk 19,10) Is­ten jó­sá­ga min­den­kit meg­té­rés­re hív; sen­ki se tá­vo­lod­jék el in­gyen ke­gyel­mé­től! „Ne le­gyen sen­ki pa­ráz­na vagy is­ten­te­len, mint Ézsau, aki (…) a meg­té­rés út­ját nem ta­lál­ta meg.” (Zsid 12,16–17) Jé­zus két­ezer éve el­hív­ja s kül­di ta­nít­vá­nya­it evan­gé­li­u­ma hir­de­té­sé­re. Ám nem egye­dül men­nek – Jé­zus azo­no­sít­ja ma­gát és Aty­ját ve­lük: „Aki ti­te­ket be­fo­gad, az en­gem fo­gad be, és aki en­gem fo­gad be, az azt fo­gad­ja be, aki el­kül­dött en­gem” (Mt 10,40), s ju­tal­mat kap! A vi­szály­ko­dás és irigy­ség a lel­ki kis­ko­rú­ság je­le, ám Is­ten mun­ka­tár­sai szol­gák csu­pán, „és mind­egyik a ma­ga ju­tal­mát kap­ja fá­ra­do­zá­sá­hoz mél­tó­an” (lásd 1Kor 3,4–8). A hús­vét ün­ne­pe előtt az Úr Jé­zus meg­tisz­tí­tot­ta a je­ru­zsá­le­mi temp­lo­mot (lásd Zsolt 69,10). Mi sem jut­ha­tunk el tes­tünk temp­lo­má­nak meg­tisz­tí­tá­sa nél­kül az Úr aka­ra­ta sze­rin­ti is­ten­tisz­te­let­re. Kö­ves­sük ta­nít­vá­nya­it, akik „hit­tek az Írás­nak és a be­széd­nek, ame­lyet Jé­zus mon­dott” (Jn 2,22). A ke­reszt igé­je Is­ten ha­tal­ma, ő hí­vott el és vá­lasz­tott ki min­ket is: „Az ő mun­ká­ja az, hogy ti a Krisz­tus Jé­zus­ban vagy­tok.” (1Kor 1,30) Az Úr Krisz­tus hű ta­nú­ja­ként „Hir­desd az Is­ten or­szá­gát / Az ő di­cső­sé­gé­re (…) / – Ezt bíz­za rád Meg­vál­tód” (EÉ 318,6).

Ga­rai And­rás