Keresztény szemmel

Nem csak lel­ké­szek­nek

„És mon­dá­nak egy­más­nak: Avagy nem ger­je­de­zett-é a mi szí­vünk mi ben­nünk, mi­kor né­künk szó­la az úton…” (Luk 24,32)

Vá­ro­si lel­kész vol­tam, ma is az va­gyok. Ta­pasz­ta­lat­ból tu­dom, mit je­lent ez a faj­ta pap­ság. Azt, hogy száz­fe­lé tép­nek. Azt, hogy so­ha­sem tu­dok prog­ra­mot csi­nál­ni. Azt, hogy min­den mun­ka­ter­ve­met ke­resz­tül­húz­zák.

Hol­nap dél­előtt ta­nu­lok: el­ol­va­sok hu­szon­öt ol­dalt Sch­lat­ter­tól. Nos, be­ál­lít egy öreg­asszony, és 11-ig si­rán­ko­zik a nya­ka­mon. Tönk­re­tet­te az egész dél­előt­tö­met. Dél­után vissza­adom a fő­is­pán hi­va­ta­los vi­zit­jét. In­du­ló­ban va­gyok, s lám, te­me­tést je­len­te­nek. Egy kis szel­le­mi élet is csak kell, tár­sa­dal­mi­lag sem le­het el­szi­ge­te­lőd­nöm. Je­gyem van az es­ti hang­ver­seny­re. Már raj­tam a nagy­ka­bát, s lám, úr­va­cso­ráz­tat­ni hív­nak a kór­ház­ba.

A vá­ro­si lel­kész éle­te csu­pa epi­zód. Szol­gá­la­ta szét­for­gá­cso­ló­dik. De hát – s ezt jó tud­ni – Jé­zus éle­te és szol­gá­la­ta is csu­pa epi­zód volt. Cso­dá­la­to­san ru­gal­mas volt a mun­ka­prog­ram­ja. Elő­re ki nem ter­velt, al­kal­mi szol­gá­la­tok drá­ga mo­za­ik­ja­i­ból te­vő­dött ki az éle­te. Hány em­ber ka­pott tő­le ál­dást „csak úgy mel­les­leg”, „köz­be­ve­tő­leg”, „ka­zua­li­ter”, „az úton”. Ér­de­mes vol­na egy­szer eb­ből a szem­pont­ból vé­gig­ven­ni az evan­gé­li­u­mo­kat.

Nem azért ment Ká­ná­ba, hogy a vi­zet bor­rá vál­toz­tas­sa. Csak az ak­tu­á­lis szük­ség lát­tán vit­te ott vég­hez el­ső cso­dá­ját, meg­mu­tat­ta di­cső­sé­gét, és hit­tek ben­ne ta­nít­vá­nyai.

Nem azért ment Na­in­ba, hogy ott ha­lot­tat tá­masszon, de mi­kor a vá­ros ka­pu­já­hoz kö­ze­le­dett, lá­tott egy sí­ró öz­vegy­asszonyt, meg­kö­nyö­rült raj­ta, és vissza­ad­ta ha­lott fia éle­tét.

Ki gon­dol­ta vol­na, hogy Tí­rusz és Szi­dón vi­dé­ke­in drá­mai epi­zód­ban egy po­gány asszony lá­nyá­nak meg­gyó­gyí­tá­sá­ra kell al­kal­mat ven­nie. És alig­hogy on­nét to­vább­ment a Ga­li­le­ai-ten­ger mel­lé, és fel­ment a hegy­re, nagy so­ka­ság jött hoz­zá. Hoz­tak sán­tá­kat, va­ko­kat, né­má­kat, cson­ká­kat, és ő meg­gyó­gyí­tot­ta őket.

Sa­má­ri­án át­me­nő­ben „az uta­zás­tól el­fá­rad­va, azon­mód” csak ép­pen le­ült Já­kób for­rá­sá­hoz, s eb­ből ke­re­ke­dett a vi­lág egyik leg­mé­lyebb teo­ló­gi­ai és lel­ki­pász­to­ri be­szél­ge­té­se. Volt tü­rel­me az epi­zód­sze­rű vá­rat­lan­ság­gal elé­je ke­rült pa­ráz­na sa­má­ri­ai asszonyt nem le­ráz­ni. S lám, meg­ér­te, mert a meg­tért asszony bi­zony­ság­te­vé­se nyo­mán Jé­zus­hoz ki­men­ve so­kan hit­tek ben­ne a sa­ma­ri­tá­nu­sok kö­zül. Sőt Já­kób kút­já­tól fut a szál egye­ne­sen a sa­má­ri­ai nagy éb­re­dé­sig. Cse­le­ke­de­tek 8-ban ol­vas­suk, hogy Sa­má­ria né­pe egy szív­vel-lé­lek­kel fi­gyelt az igé­re, és hogy „Sa­má­ria be­vet­te az Is­ten igé­jét”.

A ta­nít­vá­nyok in­do­ko­lat­lan szi­gor­ral és szük­sé­ges fi­gye­lem­mel véd­ték fá­radt Uruk nyu­gal­mát. Jé­zus azon­ban azt mond­ta – még­pe­dig ha­rag­ra ger­jed­ve: „En­ged­jé­tek hoz­zám jő­ni a gyer­me­ke­ket!” Pe­dig öt perc­cel az­előtt ezek az édes­anyák és gyer­me­kek nem vol­tak ben­ne a ter­vé­ben.

Je­ri­kón csu­pán át akart men­ni, de gon­dol­ko­dás nél­kül ter­vet vál­toz­ta­tott egy sik­kasz­tó fi­nánc ked­vé­ért.

Leg­cso­dá­la­to­sabb ta­ní­tá­sai egyi­két – az ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nus­ról szó­lót – nem telt temp­lom ez­res tö­me­gé­nek mon­dot­ta, ha­nem csak egy tör­vény­tu­dó­nak, aki a pil­la­nat ha­tá­sá­ra fel­pat­tant he­lyé­ről, hogy meg­kí­sért­se őt.

Lu­kács 15. ré­sze is epi­zód­sze­rű­en szü­le­tett. Jé­zus Ka­per­na­um egyik zsú­folt szo­bá­já­ban hir­det­te az igét. Ak­kor vá­rat­la­nul és ot­rom­ba ta­pin­tat­lan­ság­gal rá­tör­ték a ház fe­de­lét, és le­eresz­tet­tek elé­je nyo­szo­lyán egy bé­nát. Vé­ge van a gyü­le­ke­zet fi­gyel­mé­nek, és tel­jes a bot­rány. Jé­zus pe­dig azok­nak hi­tét lát­va így szólt a bé­ná­hoz: „Fi­am, meg­bo­csát­tat­tak a te bű­ne­id.”

Szin­te egész szol­gá­la­tá­ra jel­lem­ző Márk 10,17: „És mi­kor út­nak in­dult va­la, hoz­zá fut­ván egy em­ber és le­tér­del­vén előt­te, kér­de­zi va­la őt: Jó Mes­ter, mit cse­le­ked­jem, hogy az örök éle­tet el­nyer­hes­sem?” Jé­zus pe­dig nem ker­ge­ti el ezt az elé­je om­lott lel­ket. Nem mond­ja ne­ki, hogy most más­ho­vá van utam, gye­re más­kor, ha­nem ter­vé­ben meg­za­var­tan is a leg­na­gyobb tü­re­lem­mel in­té­zi el ezt a köz­be­jött lel­ki­pász­to­ri ese­tet. A leg­ki­sebb epi­zód is fon­tos volt szá­má­ra. Pil­la­na­ton­ként nyit­va volt a szí­ve min­den­ki fe­lé.

Test­vér! Te ma iga­zán nem la­zsál­hatsz. Ro­ha­nó ese­mé­nyek tor­ló­dott ár­já­ban, vég­ső­kig el­fog­lalt mun­ka­ütem­ben és a ro­ham­ra ve­tett ka­to­na iz­gal­má­ban kell szol­gál­nod. A mi mun­kánk ma fo­ko­zot­tan is rend­sze­res terv­sze­rű­sé­get kí­ván. Még­is ar­ra van szük­ség, hogy szol­gá­la­tunk szent kö­tött­sé­gé­ben is kö­tet­len ma­rad­jon. A terv­te­len­ség hi­ba, a ter­vek ko­nok bál­vá­nyo­zá­sa azon­ban ma lé­lek­vesz­tő bűn­né vál­hat. Tud­nod kell, mit te­szel hol­nap. De ami­kor majd hol­nap mégy az „úton”, le­gyen nyit­va a sze­med és tár­va a szí­ved az Is­ten ad­ta epi­zó­dok lé­lek­men­tő, drá­ga al­kal­ma­i­nak hű­sé­ges meg­ra­ga­dá­sá­ra. Nem le­he­tünk lá­tás nél­kü­li „perc­em­ber­kék”, s még­is ál­lan­dó­an, jó ér­te­lem­ben vett percem­be­rek­nek kell len­nünk.

Hogy is hang­zik a lel­ki­pász­tor imád­sá­gá­nak szom­bat es­ti szö­ve­ge? „A rám bí­zott drá­ga idő­ben oly so­kat el­mu­lasz­tot­tam, oly so­kat el­ron­tot­tam, oly gyak­ran vol­tam sze­re­tet­len, oly gyak­ran vol­tam vak, mi­kor em­be­re­ket küld­tél hoz­zám. Fi­gyel­men kí­vül hagy­tam azt, amit elém ál­lí­tot­tál uta­mon, ami re­ám várt…”

D. Sza­bó Jó­zsef