Keresztény szemmel

Ha ál­ta­lá­ban a böj­töt vizs­gál­juk az Ige fé­nyé­ben, azt lát­juk, hogy Is­ten azt so­ha nem ren­del­te; de el­fo­gad­ja, ké­ré­sünk alá­tá­masz­tá­sá­ra.

A Bib­lia sok­szor os­to­roz­za a kül­ső­sé­gek­ben meg­nyil­vá­nu­ló böj­töt. Azt, hogy azt gon­dol­juk, ez „ér­dem­szer­ző” len­ne, és ez­zel Is­tent a ma­gunk ha­tal­má­ba ke­rít­het­jük, a ma­gunk párt­já­ra ál­lít­hat­juk. Va­ló­já­ban a böjt se­gí­te­ni sze­ret­ne ab­ban, hogy ne csak sza­vak­ban be­szél­jünk a bűn­ről, ha­nem szí­vünk­ben is érez­zük át a sa­ját bű­nünk sú­lyát, és ez Krisz­tus­hoz ve­zes­sen min­ket.

Az Új­szö­vet­ség­ben a böjt – ahogy Jé­zus is mond­ja – az imád­ság alá­tá­masz­tá­sá­ra szol­gál. Az el­ső ke­resz­té­nyek ak­kor böj­töl­tek, ami­kor Is­ten szol­gá­la­tá­ra in­dul­tak, hogy tisz­ta szív­vel, az Úr aka­ra­tát meg­ért­ve in­dul­has­sa­nak…

Tu­laj­don­kép­pen a böjt­tel kap­cso­lat­ban azt mond­hat­juk, hogy ha gya­ko­rol­juk – „más-na­po­sak” va­gyunk. Az­az más­mi­lye­nek lesz­nek azok a nap­ja­ink. És ta­lán ál­ta­luk a töb­bi na­punk is…

A glo­ba­li­zá­ció – egye­bek mel­lett – azt ered­mé­nyez­te, hogy a bol­tok­ban min­dig min­dent le­het kap­ni. Meg­szűnt pél­dá­ul az idény­jel­le­gű zöld­ség- és gyü­mölcs­el­lá­tás: min­dig van ba­nán, na­rancs, al­ma, őszi­ba­rack, pap­ri­ka. Ez amennyi­re jó, annyi­ra rossz is. Szük­sé­ge van az em­ber­nek ar­ra, hogy ne min­dig egy­for­mán táp­lál­koz­zék, bi­zo­nyos éte­lek evé­sét időn­ként szü­ne­tel­tes­se. De ar­ra is, hogy ne le­gyen „unal­mas”, egy­han­gú a táp­lál­ko­zás. Mi­lyen jól meg­ad­ta Is­ten, hogy az év­sza­kok vál­to­zá­sá­val kü­lön­bö­ző, azok­nak meg­fe­le­lő éte­le­ket és gyü­möl­csö­ket eszünk. Mi­lyen jó volt gyer­mek­ko­runk­ban, ami­kor vár­tuk té­len a disz­nó­to­rost, ta­vasszal a pa­ra­di­cso­mot és a zöld­pap­ri­kát, ősszel pe­dig a dinnyét és a sző­lőt! Szin­te ün­nep volt az újabb év­szak és az an­nak meg­fe­le­lő ele­del.

Ugyan­így ne­künk, ke­resz­té­nyek­nek a böjt kü­lön­le­ges lel­ki idő­szak. Más, mint a töb­bi. Kü­lö­nö­sen is el­mé­lye­dünk a meg­vál­tás cso­dá­já­ban, a ke­gye­lem min­de­nek fö­löt­ti vol­tá­ban. Nagy­pén­tek­re és hús­vét­ra ké­szü­lünk. És ha ko­mo­lyan vesszük, föl is ké­szü­lünk rá. Is­te­nünk nagy sze­re­te­té­re gon­do­lunk, amellyel min­dent meg­tett ér­tünk, hogy bol­do­gok le­hes­sünk. Az Úr Jé­zus vált­sá­gá­ra, ahogy meg­halt ér­tünk, hogy bű­ne­ink­re bo­csá­na­tot kap­has­sunk.

A böjt az el­csön­de­se­dés idő­sza­ka. Át­ol­vas­suk, át­el­mél­ked­jük, hogy mit cse­le­ke­dett ér­tünk, kü­lö­nö­sen föl­di éle­te utol­só he­té­ben, a nagy­hé­ten. Ahogy a leg­na­gyobb szen­ve­dé­sek kö­zött is hű­sé­ges ma­rad kül­de­té­sé­hez, és szív­ből tud­ja ki­ál­ta­ni föl­di éle­te vé­gén: „El­vé­gez­te­tett”, cél­hoz ért. Meg­sze­rez­te ne­künk drá­ga áron az üd­vös­sé­get. Va­ló­sá­gos Is­ten volt, hogy bűn­te­len­ként szen­ved­jen a bű­nö­sért, és va­ló­sá­gos em­ber volt, hogy va­ló­ban el­hor­doz­za a sú­lyos bün­te­tést éret­ted és éret­tem. Hogy sza­bad légy, bűn­te­len, bol­dog és a menny gyer­me­ke.

Lu­ther­nek egy­szer azt mond­ta Sta­u­pitz, a ko­los­tor­be­li rend­fő­nö­ke, ami­kor lát­ta, hogy küsz­kö­dik a bűn sú­lya alatt: „Már­ton ba­rát, ma­gá­nak az a ba­ja, hogy ma­gát kép­zelt bű­nös­nek tart­ja és Jé­zust kép­zelt meg­vál­tó­nak. Ve­gye eszé­be, hogy ma­ga va­ló­di bű­nös és Jé­zus va­ló­di meg­vál­tó.” És ez se­gí­tett. Csak a va­ló­di Meg­vál­tó tud se­gí­te­ni! Ma is! A va­ló­di bű­nö­sön, aki meg­lát­ja ma­gát a ke­reszt fé­nyé­ben an­nak, aki iga­zán. A böj­ti idő­szak­ban mi eze­ket gon­dol­juk vé­gig. Jé­zus ér­tünk va­ló szen­ve­dé­sét és ha­lá­lát, Is­ten sze­re­te­tét – hogy az a mi­enk is le­gyen.

És a kül­ső böjt? Az szá­munk­ra két­fé­le le­het. Meg­te­het­jük, hogy – ma­gunk ál­tal el­ha­tá­ro­zott ide­ig – nem ve­szünk ma­gunk­hoz ételt. De ez nem ér­dem és nem kö­te­le­ző. Az éh­ség­ér­zet ugyan­ak­kor „ha­té­ko­nyan” ké­pes fi­gyel­mez­tet­ni ben­nün­ket, hogy hit­tel te­kint­sünk az Úr­ra, és vi­gyük elé őszin­tén ké­ré­sün­ket: Is­te­nem, hadd ra­gyog­jon föl előt­tem vég­te­len ke­gyel­med és bűn­bo­csá­tó sze­re­te­ted. Tégy tisz­tá­vá, újíts meg a hit­ben! Hogy meg­újult szív­vel szol­gál­has­sa­lak.

A má­sik faj­tá­ja az evan­gé­li­kus böjt­nek, ami­kor bár­mi egyéb­től tar­tóz­tat­juk meg ma­gun­kat azért, hogy az így fel­sza­ba­du­ló időt és al­kal­mat Is­ten­nek szen­tel­jük. Azért, hogy mé­lyebb kap­cso­lat­ba jus­sunk ve­le, és job­ban meg­ért­sük őt. Pél­dá­ul el­ha­tá­roz­ha­tod, hogy egy hé­tig nem né­zel té­vét, és azt az időt ige­ol­va­sás­ra, imád­ság­ra szá­nod. El­ha­tá­roz­ha­tod, hogy az egész böj­ti idő alatt nem vá­sá­rolsz fö­lös­le­ges­nek, nem iga­zán szük­sé­ges­nek tar­tott dol­go­kat (pél­dá­ul édes­sé­get) azért, hogy azt az össze­get a sze­gé­nyek és rá­szo­ru­lók se­gí­té­sé­re for­dít­hasd. És köz­ben há­lát adsz an­nak az Úr­nak, aki min­dent, az éle­tét is oda­ad­ta ér­ted. Az­az a böjt se­gít má­sok szük­sé­gét ész­re­ven­ni és ál­do­za­to­sabb ta­nít­vánnyá len­ni.

Foly­tat­hat­nánk, de most le­gyen elég ennyi. Le­gyen más­mi­lyen a böj­ti, nagy­pén­tek előt­ti idő­szak, hogy fris­ses­sé­gé­vel, ele­ven­sé­gé­vel, kü­lön­le­ges vol­tá­val kö­ze­lebb vi­gyen a Meg­vál­tó­hoz, a tisz­ta élet­hez, a má­sik em­ber meg­ér­té­sé­hez és Jé­zus ne­vé­ben va­ló szol­gá­la­tá­hoz.

Más na­pok