Keresztény szemmel
Sorsod Borsod?
A címmel az idei filmszemlén bemutatott dokumentumfilmre utalok, ám a kérdőjelet már én tettem a végére. A közelmúltban többször is jártam egyházkerületünknek ebben a régiójában, legutóbb lelkészértekezleten.
Hat- és tízéves korom között, papgyerekként, Miskolc volt az otthonom. Szerettem a vasárnap délelőtti gyerekbibliaköröket, de még jobban a délutáni szeretetvendégségeket. No, nem az egyébként nyilván színvonalas előadások vagy hitébresztő igehirdetések miatt, hanem mert a végén mindig volt tombola, ahol apró-cseprő tárgyakat lehetett nyerni. A tányérokra kikészített süteményeket pedig a háziasszonyok mindig úgy borították be szalvétával, hogy annak sarkait összepöndörítették. Olykor sikerült egy-egy zserbószeletet a pöndörítés sértetlenül hagyásával elcsennem. Az is felkeltette kíváncsiságomat, hogy kétféle teát, citromosat és borosat szolgáltak fel.
Miskolcon három evangélikus gyülekezet is van. Gyerekként a magunk belvárosi templomán kívül nagyon tetszett a diósgyőri, hiszen az közvetlenül a vár mellett állt, és a vasgyári, amely a maga széles tornyával tényleg úgy nézett ki, mint egy erős vár.
A ma már legendás hatvanas évek voltak ezek. A Luther-udvarban, ahol együtt fociztunk a szomszédos fiúkkal, egyikünk Albert Flóri, másikunk Eusebio akart lenni. Amikor aztán ránk sötétedett, félretettük a labdát, és táncdalfesztivált rendeztünk. Előbb Szörényi Leventét utánozva énekeltük – úgy nyolcévesen –, hogy „még fáj minden csók”, majd Kovács Katiként üvöltöttük, hogy „nem leszek többé a játékszered”. Amikor pesti látogatók jöttek, mindig büszkén mutattuk nekik a villanyrendőrt, a város akkor még egyetlen közlekedési lámpáját. A sarkon asszonyok makukát árultak, amit a pestiek nem értettek, hiszen ők azt szotyolának hívták.
A miskolci parókia ablakából hosszan be lehetett látni a Hunyadi utcát. Amikor a DVTK otthon játszott, a villamoson fürtökben csüngtek az emberek. Május elsején pedig teherautók vonultak az ablakunk alatt, platójukon mindenféle szocialista vállalat élőképe. Legtöbbet a Lenin Kohászati Művekről hallottam. Meg az új gazdasági mechanizmusról. Amiből a kisebb bolti vásárlásokkal már megbízott fiúcskaként annyit tapasztaltam, hogy a vaj 5 forint 60 fillérről hirtelen 6 forint 60 fillérre drágult, ám aztán számomra felfoghatatlan módon még olcsóbb lett, és csak 5 forintba került. Most akkor jó ez az új mechanizmus vagy rossz? – kérdeztem magamtól, és talán nem én voltam az egyetlen, aki nem tudta a választ.
Sorsod Borsod? Az én életemet kétségtelenül meghatározta a négy itt töltött év. Gyerekkorunkra általában romantikával tekintünk vissza, a valóság nyilván akkor sem volt ilyen derűs. A mai helyzet azonban több mint mellbevágó. Az ipar megszűnésével sorra bezártak a gyárak, ezért nagyon sok a munkanélküli. A családok többsége a létminimum alatt él. Akik egykor rendszeresen támogatták az egyházat, azok ma segélyért kopogtatnak a lelkészi hivatalban.
Leginkább a közbiztonság kétségbeejtő. Szinte minden lelkésznek van egy története feltört gépkocsiról, kifosztott perselyről, elrabolt mobiltelefonról és a fenyegetettség számos jeléről. Ne kerteljünk, legtöbb a romák által elkövetett agresszió. Az egyik templomba a minap négy fiúcska szaladt az istentisztelet előtt, a legnagyobb talán tízéves volt. „Hol tartjátok a pénzt? Merre a persely? Tettetek már bele?” – kérdezték fenyegetően. Mások a templomba igyekvők táskáját fogdossák vagy rángatják.
Az egyházi alkalmakkal kapcsolatban számos gyülekezetben óvintézkedéseket kellett bevezetni. Négy óra után semmiféle alkalom nem kezdődhet. Kérik, hogy egyedül senki ne menjen templomba, és ne induljon onnan haza. Az istentisztelet alatt bezárják a templom ajtaját, csak csengetésre lehet bejutni. Nem tanácsolják a híveknek, hogy iratokat vagy pénzt hordjanak maguknál. Több gyülekezetben azt kérik, hogy a perselybe szánt összeget is inkább postai csekken küldjék el.
Sorsod Borsod? Írásommal bátorítani szeretném az itt élő evangélikusokat, az itt szolgáló lelkészeket. Mert nagyon nehéz ez a terep. Az itteniek fanyar humora szerint Borsodban csak a sör világos.
A szórványhelyzetet és az abból adódó feladatokat néhány számmal szeretném érzékeltetni. A megyében a legutóbbi népszámlálás idején 749 ezer ember élt, közülük 5914-en vallották magukat evangélikusnak. Ez a lakosság 0,8 százaléka. Borsod-Abaúj-Zemplén megye kilenc egyházközségének választói névjegyzékében összesen 2046 evangélikus szerepel. Ez a megye lakosságának 0,27 százaléka, vagyis a megyében ezer lakosból nem egészen hárman tartoznak egyházunkhoz. Utánanéztem a változásoknak: ez a szám hét év alatt negyedével csökkent. Az egyházi épületek fenntartása és a szolgálat támogatása ezért egyre kisebb csoportra hárul. A népszámlálással kapcsolatban nem tanulság nélküli az az adat, hogy az 5914 evangélikus mintegy harmada falun él. Többnyire elnéptelenedő kistelepüléseken.
Mi következik mindebből? Természetes, hogy a lelkészek illetményét többnyire központi forrásból kell kiegészíteni. Meg kell becsülni nehéz szolgálatukat, ugyanakkor el is lehet várni tőlük a hívek rendszeres látogatását, a szinte háztól házig haladó missziót. Az istentiszteletek és a lelkigondozás új formái iránt is nyitottságot kell mutatni. Létkérdés a romák közötti szociális és lelki munka.
Ebben a helyzetben megnő a média szerepe. Legyen természetes, hogy a hívek figyelmét felhívjuk az evangélikus rádió- és tévéműsorokra. Azok pedig érdemben foglalkozzanak a „végeken” élők sajátos helyzetével. Csak remélni lehet, hogy egyházunk honlapja sok háztartásba eljut, ám azt szomorúan látom, hogy nincs minden gyülekezetnek saját – pláne rendszeresen frissített – honlapja. Egyházi hetilapunk a szórványban élők számára különösen értékes hírforrás és lelki táplálék lehet. Megnéztem az ezzel kapcsolatos adatokat is. A megyébe összesen 83 példány jár az Evangélikus Életből. 35-en egyéni előfizetők, 48 példányt a templomi iratterjesztésben lehet megvásárolni. Nem sajtóhiba: az egész megyébe 83 példány jut el lapunkból.
Sorsod Borsod? Emberileg ez talán súlyos teher. De Urunk számára nincs lehetetlen. A zsoltárossal együtt mondhatja minden itt élő testvér: „Uram, (…) te tartod kezedben sorsomat.” Borsod! Sorsod Isten kezében van!
Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület