Keresztutak

Készüljünk a nők március 5-i világimanapjára!

Az idei női vi­lág­ima­nap­ra ké­szül­ve foly­tat­juk be­szél­ge­té­sün­ket dr. Tóth Pi­ros­ka szü­lész­or­vos­sal, aki öt esz­ten­dőn át misszi­o­ná­ri­us­ként szol­gált Észak-Ka­me­run­ban, Da­gáj vá­ro­sá­ban. La­punk elő­ző szá­má­ban em­lí­tet­tük már, hogy az ott ka­pott agy­hár­tya­gyul­la­dá­sa mi­att kény­sze­rült el­hagy­ni sze­re­tett or­szá­gát. Pe­dig re­mény­ke­dett, hogy vissza­tér­het gyó­gyí­ta­ni…

– Nem az volt az el­ső be­teg­sé­gem. Már az ér­ke­zé­sem utá­ni har­ma­dik hé­ten tí­fuszt kap­tam. Azt sem fe­lej­tem el so­ha! Negy­ven­fo­kos láz­zal kel­lett vi­lág­ra se­gí­te­nem egy ba­bát. De a kö­rül­mé­nyek is ször­nyű­ek vol­tak. Nem volt vil­lany, a lel­kész fe­le­sé­gé­nek elem­lám­pá­ja mel­lett ve­zet­tem le egy szü­lést. Se ste­ril kö­rül­mé­nyek nem vol­tak, se olyan gyógy­szer, ami­vel csil­la­pít­hat­tam vol­na az asszony fáj­dal­mát. Ő kö­nyör­gött, nem ér­dek­li – mond­ta –, mit kell szen­ved­nie, csak se­gít­sek vi­lág­ra hoz­ni a gyer­me­két.

A „nő­vé­rek­től” – akik ter­mé­sze­te­sen mind fér­fi­ak vol­tak – las­san meg­tud­tam, hogy az asszony­nak már há­rom ko­ráb­bi ter­hes­sé­ge volt. A ba­bák mind meg­hal­tak. „Da­ra­bok­ban szed­ték ki” az anyá­ból, mert nagy sú­lyuk mi­att nem tud­ta meg­szül­ni őket ter­mé­sze­tes úton. Én is na­gyon ne­he­zen ope­rál­tam ki a ha­sá­ból ezt a hat­ki­lós, hat­van­két cen­ti hosszú kis­fi­út. Az­óta sem lát­tam ek­ko­ra ba­bát. De nagy volt az asszony örö­me, mert élt! S fő­ként mert fiú­gye­rek szü­le­tett, ap­ja büsz­ke­sé­gé­re!

– Ezek sze­rint Ka­me­run­ban nincs be­csü­le­tük a lá­nyok­nak?

– A nők ott csak „má­sod­ren­dű­ek”. En­nek az asszony­nak nagy sze­ren­csé­je volt, bár én in­kább úgy mon­da­nám, az Úr­is­ten meg­kö­nyö­rült nyo­mo­rú­sá­gos hely­ze­tén. Ugyan­is a fér­je meg­fe­nye­get­te, ha ez a ba­ba is meg­hal, ak­kor el­ker­ge­ti őt. Ez egyen­lő lett vol­na a ha­lál­lal vagy az­zal, hogy pros­ti­tu­ált lesz. Ugyan­is a csa­lád­ja sem fo­gad­ja vissza azt, akit a fér­je el­bo­csát. Mi­vel en­nek az asszony­nak fia szü­le­tett, a töb­bi fe­le­ség­nek meg csu­pán lány­gye­re­kei, így ne­ki kü­lö­nö­sen nagy lett a be­csü­le­te. Mert­hogy örö­köst ho­zott a vi­lág­ra.

– Jól ér­tet­tem, több fe­le­sé­get mondott?

– Ka­me­run észa­ki te­rü­le­tén isz­lám la­kos­ság él. Ott meg­en­ge­dett a több­ne­jű­ség. Sőt annyi­ra jó­nak tart­ják a fér­fi­ak, hogy – ra­fi­nált mó­don – még a ke­resz­tény hit­re té­rők is előbb gyor­san fe­le­sé­ge­ket vesz­nek… Sen­ki sem bí­rál­hat­ja őket, hi­szen még „po­gány” ko­ruk­ra da­tá­ló­dik a több­ne­jű­sé­gük. Fe­le­sé­get pe­dig nem bo­csát­hat el egy Krisz­tust kö­ve­tő hí­vő em­ber. De még ha meg­bot­rán­koz­ta­tok is va­la­kit ez­zel az ér­ve­lé­sem­mel, hadd mond­jam el, hogy a több­ne­jű­ség­nek én is lá­tom hasz­nát azon a vi­dé­ken. Ott két évig szop­tat­ják az asszo­nyok a cse­cse­mő­i­ket. Ad­dig nem ér hoz­zá­juk a fér­jük. A töb­bi fe­le­ség je­len­lé­te biz­to­sít­ja, hogy a fér­fi ne men­jen pros­ti­tu­ált­hoz. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy az észa­ki vi­dé­ke­ken a mai na­pig nem lel­he­tő fel az AIDS be­teg­ség. Igaz, szi­fi­lisszel so­kan fer­tő­zöt­tek.

– Van va­la­mi rang­sor az asszo­nyok kö­zött?

– Mind­egyik fe­le­ség­nek ke­mé­nyen kell dol­goz­nia. Az asszo­nyok ül­te­tik, ka­pál­ják a kö­lest. A fér­fi­ak csu­pán a be­ta­ka­rí­tás­nál se­géd­kez­nek. Ők vág­ják le a ma­gas­ra nőtt ter­mést. A ga­bo­na szá­rát vi­szont már az asszo­nyok­nak kell ki­szed­ni­ük a föld­ből és ké­vék­be köt­ni­ük. Mind­ezt a na­pi há­zi­mun­ka mel­lett kell vé­gez­ni­ük. Eb­ben nincs kü­lönb­ség az asszo­nyok kö­zött, de az el­ső fe­le­ség­nek van­nak ki­vált­sá­gai. Ezt az asszonyt azon­ban nem a férj vá­laszt­ja, ha­nem az ő és a le­ány szü­lei ál­la­pod­nak meg a frigy­ről. Ezt a fe­le­sé­get nem is bo­csát­hat­ja el, s ha idő­sebb lesz, már nem kell ki­men­nie a kö­les­föld­re dol­goz­ni.

– Ezek a sa­nya­rú sor­ban élő asszo­nyok ho­gyan tud­nak még­is ör­ven­dez­ni? Ima­na­pi li­tur­gi­á­juk­ban Is­ten di­csé­re­té­re hív­nak fel: min­den élő di­csér­je az Urat!

– Én csak ak­kor lát­tam őket szo­mor­kod­ni, ha be­te­gek vol­tak. A szen­ve­dés va­ló­ban le­fa­gyaszt­ja ró­luk a mo­solyt. Bánt­ja őket a bi­zony­ta­lan­ság, hogy va­jon meg­gyó­gyul­nak-e, de fő­leg az, hogy tud­ják, ott­hon szük­ség len­ne a szor­gos ke­zük­re. Ezért is vég­te­le­nül há­lá­sak, ha a „dok­tor­dzsi­nak” si­ke­rül meg­gyó­gyí­ta­nia őket.

Ami iga­zán meg­le­pett, hogy még a te­me­té­sek­kor is tud­nak ör­ven­dez­ni. Há­lát ad­nak azért, hogy sze­ret­tük ve­lük él­he­tett. Jób val­lo­má­sa jut eszem­be, most, ami­kor fur­csa, öröm­te­li gyá­szu­kat ma­gam elé idé­zem: „Az Úr ad­ta, az Úr vet­te el. Ál­dott le­gyen az Úr ne­ve!” Ez a sa­já­tos, min­de­nért há­lás lel­kü­let, re­mé­lem, ma­gá­val ra­gad­ja majd azok­nak a he­lyi kö­zös­sé­gek­nek a tag­ja­it is, ahol eb­ben a hu­szon­ötö­dik, ju­bi­le­u­mi esz­ten­dő­ben meg­ün­nep­lik a vi­lág­ima­na­pot.

B. Pin­tér Már­ta