Keresztutak
Készüljünk a nők március 5-i világimanapjára!
Asszonysorsok Kamerunban
Az idei női világimanapra készülve folytatjuk beszélgetésünket dr. Tóth Piroska szülészorvossal, aki öt esztendőn át misszionáriusként szolgált Észak-Kamerunban, Dagáj városában. Lapunk előző számában említettük már, hogy az ott kapott agyhártyagyulladása miatt kényszerült elhagyni szeretett országát. Pedig reménykedett, hogy visszatérhet gyógyítani…
– Nem az volt az első betegségem. Már az érkezésem utáni harmadik héten tífuszt kaptam. Azt sem felejtem el soha! Negyvenfokos lázzal kellett világra segítenem egy babát. De a körülmények is szörnyűek voltak. Nem volt villany, a lelkész feleségének elemlámpája mellett vezettem le egy szülést. Se steril körülmények nem voltak, se olyan gyógyszer, amivel csillapíthattam volna az asszony fájdalmát. Ő könyörgött, nem érdekli – mondta –, mit kell szenvednie, csak segítsek világra hozni a gyermekét.
A „nővérektől” – akik természetesen mind férfiak voltak – lassan megtudtam, hogy az asszonynak már három korábbi terhessége volt. A babák mind meghaltak. „Darabokban szedték ki” az anyából, mert nagy súlyuk miatt nem tudta megszülni őket természetes úton. Én is nagyon nehezen operáltam ki a hasából ezt a hatkilós, hatvankét centi hosszú kisfiút. Azóta sem láttam ekkora babát. De nagy volt az asszony öröme, mert élt! S főként mert fiúgyerek született, apja büszkeségére!
– Ezek szerint Kamerunban nincs becsületük a lányoknak?
– A nők ott csak „másodrendűek”. Ennek az asszonynak nagy szerencséje volt, bár én inkább úgy mondanám, az Úristen megkönyörült nyomorúságos helyzetén. Ugyanis a férje megfenyegette, ha ez a baba is meghal, akkor elkergeti őt. Ez egyenlő lett volna a halállal vagy azzal, hogy prostituált lesz. Ugyanis a családja sem fogadja vissza azt, akit a férje elbocsát. Mivel ennek az asszonynak fia született, a többi feleségnek meg csupán lánygyerekei, így neki különösen nagy lett a becsülete. Merthogy örököst hozott a világra.
– Jól értettem, több feleséget mondott?
– Kamerun északi területén iszlám lakosság él. Ott megengedett a többnejűség. Sőt annyira jónak tartják a férfiak, hogy – rafinált módon – még a keresztény hitre térők is előbb gyorsan feleségeket vesznek… Senki sem bírálhatja őket, hiszen még „pogány” korukra datálódik a többnejűségük. Feleséget pedig nem bocsáthat el egy Krisztust követő hívő ember. De még ha megbotránkoztatok is valakit ezzel az érvelésemmel, hadd mondjam el, hogy a többnejűségnek én is látom hasznát azon a vidéken. Ott két évig szoptatják az asszonyok a csecsemőiket. Addig nem ér hozzájuk a férjük. A többi feleség jelenléte biztosítja, hogy a férfi ne menjen prostituálthoz. Ennek is köszönhető, hogy az északi vidékeken a mai napig nem lelhető fel az AIDS betegség. Igaz, szifilisszel sokan fertőzöttek.
– Van valami rangsor az asszonyok között?
– Mindegyik feleségnek keményen kell dolgoznia. Az asszonyok ültetik, kapálják a kölest. A férfiak csupán a betakarításnál segédkeznek. Ők vágják le a magasra nőtt termést. A gabona szárát viszont már az asszonyoknak kell kiszedniük a földből és kévékbe kötniük. Mindezt a napi házimunka mellett kell végezniük. Ebben nincs különbség az asszonyok között, de az első feleségnek vannak kiváltságai. Ezt az asszonyt azonban nem a férj választja, hanem az ő és a leány szülei állapodnak meg a frigyről. Ezt a feleséget nem is bocsáthatja el, s ha idősebb lesz, már nem kell kimennie a kölesföldre dolgozni.
– Ezek a sanyarú sorban élő asszonyok hogyan tudnak mégis örvendezni? Imanapi liturgiájukban Isten dicséretére hívnak fel: minden élő dicsérje az Urat!
– Én csak akkor láttam őket szomorkodni, ha betegek voltak. A szenvedés valóban lefagyasztja róluk a mosolyt. Bántja őket a bizonytalanság, hogy vajon meggyógyulnak-e, de főleg az, hogy tudják, otthon szükség lenne a szorgos kezükre. Ezért is végtelenül hálásak, ha a „doktordzsinak” sikerül meggyógyítania őket.
Ami igazán meglepett, hogy még a temetésekkor is tudnak örvendezni. Hálát adnak azért, hogy szerettük velük élhetett. Jób vallomása jut eszembe, most, amikor furcsa, örömteli gyászukat magam elé idézem: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” Ez a sajátos, mindenért hálás lelkület, remélem, magával ragadja majd azoknak a helyi közösségeknek a tagjait is, ahol ebben a huszonötödik, jubileumi esztendőben megünneplik a világimanapot.
B. Pintér Márta