Kultúrkörök

Zá­va­da Pál író al­ko­tá­sa­i­ban új­ra meg új­ra vissza­tér szű­kebb pát­ri­á­já­ba, a Vi­har­sa­rok­ba, kö­ze­lebb­ről Tót­kom­lós­ra. De ter­mé­sze­te­sen, ha csak te­he­ti, szí­ve­sen el­lá­to­gat ide sze­mé­lye­sen is. Feb­ru­ár 17-én ő volt a ven­dég a he­lyi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet iro­dal­miest-so­ro­za­tá­nak so­ron kö­vet­ke­ző al­kal­mán. Előt­te kér­tem rö­vid be­szél­ge­tés­re. El­ső­ként azt kér­dez­tem: köz­gaz­dász és szo­cio­ló­gus vég­zett­ség­gel ho­gyan és mi­ért lesz va­la­ki író­vá?

– A köz­gaz­dász szak el­vég­zé­sé­vel csak kép­zett­sé­get nyer­tem, hi­szen a gya­kor­lat­ban so­ha nem dol­goz­tam köz­gaz­dász­ként. Én egy­sze­rű­en csak egye­tem­re akar­tam jár­ni, és a gim­ná­zi­um ma­te­ma­ti­ka–fi­zi­ka sza­kos osz­tá­lya után ez tűnt a leg­ké­zen­fek­vőbb­nek. És mert a nép­sze­rű sza­kok­ra – mint ami­lyen mond­juk a ma­gyar nyelv és iro­da­lom vagy az ide­gen nyel­vek vol­tak ak­ko­ri­ban – óri­á­si volt a túl­je­lent­ke­zés, így a köz­gaz­da­ság­tan tu­laj­don­kép­pen ku­darc­ke­rü­lő vá­lasz­tás volt.

– És a szo­cio­ló­gia…?

– Mi­vel nem akar­tam köz­gaz­dász len­ni, a szo­cio­ló­gia – ami va­ló­ban ér­de­kelt – jó le­he­tő­sé­get adott ar­ra, hogy egy ide­ig még él­hes­sem az egye­te­mis­ták éle­tét, és ki­ta­lál­jam, mi­hez kezd­jek.

– Ta­nul­má­nyai be­fe­je­zé­se után dol­go­zott is szo­cio­ló­gus­ként, majd ok­tat­ta is ezt a tu­do­mányt. Vé­gül még­is író­vá lett…

– A csa­lá­dom mind anyai, mind apai ágon pa­rasz­ti szár­ma­zá­sú, nagy­szü­le­im föld­mű­ve­sek vol­tak, így a szép­írás­nak ná­lunk nem volt ha­gyo­má­nya, ha­csak a le­vél­írást nem te­kint­jük an­nak. Édes­apám gép­ke­ze­lő­ként dol­go­zott a he­lyi té­esz­ben, édes­anyám pe­dig köny­ve­lő­ként egy má­sik­ban. Én Tót­kom­ló­son szü­let­tem, és itt is él­tem ti­zen­négy éves ko­ro­mig, majd Sze­ged­re ke­rül­tem gim­ná­zi­um­ba, az­után a pé­csi egye­tem­re. Az írás ne­kem so­ká­ig a tény­iro­dal­mat, vagy­is a szo­ciog­rá­fi­át je­len­tet­te, to­váb­bá ta­nul­má­nyok pa­pír­ra ve­té­sét.

– A tény­iro­da­lom mű­fa­já­ban író­dott Ku­lák­prés cí­mű mű­ve is, amely elő­ször 1986-ban je­lent meg, ké­sőbb több ki­adást is meg­ért, és egy ta­lán még ma is ér­zé­keny kér­dést fe­sze­ge­tett.

– In­kább fel­tá­rat­lan te­rü­let­nek mon­da­nám, amellyel ke­ve­set fog­lal­koz­tak ak­ko­ri­ban. En­gem el­ső­sor­ban már a fa­mí­li­ám mi­att ér­de­kelt, a könyv kö­zép­pont­já­ban is csa­lá­di le­ve­le­zé­sünk áll. Édes­apá­mat 1951-ben hív­ták be ka­to­ná­nak, ek­kor már in­ter­nál­va vol­tak a szü­lei ko­holt sza­bo­tázs­pe­rek után. Egy­szó­val nem tud­tak más mó­don kap­cso­la­tot tar­ta­ni, mint le­ve­le­zés út­ján.

– Hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar sors…

– Sem nem egye­di, sem nem ti­pi­kus… El­len­ben – a sze­mé­lyes érin­tett­ség okán – jó le­he­tő­ség ar­ra, hogy az em­ber „té­má­ra buk­kan­jon rá”. Hi­szen ezek a so­rok in­dí­tot­tak ar­ra, hogy a sa­ját csa­lá­do­mon, il­let­ve más he­lyi fa­mí­li­á­kon mint konk­rét ese­te­ken ke­resz­tül be­mu­tas­sam a Rá­ko­si-kor­szak pa­raszt­po­li­ti­ká­ját, il­let­ve a kö­tet ké­sőb­bi ki­adá­sa­i­ban a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Tót­kom­lóst is.

– Ez­után a Si­pos And­rás­sal kö­zö­sen jegy­zett Sta­tá­ri­um cí­mű szo­ciog­rá­fia kö­vet­ke­zett, majd im­már szép­pró­zai mű­vek­kel je­lent­ke­zett.

– Minden­nek az az előz­mé­nye, hogy a po­li­ti­kai for­du­lat­tal, a rend­szer­vál­tás­sal egy idő­ben vál­to­zás állt be az én éle­tem­ben is az­ál­tal, hogy el­hagy­tam a szo­cio­ló­gi­át, ami­kor a Hol­mi cí­mű iro­dal­mi fo­lyó­irat­hoz ke­rül­tem szer­kesz­tő­ként.

– Azt mond­ta, a rend­szer­vál­tás­kor hagy­ta el a szo­cio­ló­gi­át. Mi­előtt el­sö­té­tül cí­mű kö­te­te még­is csu­pán 1996-ban je­lent meg. Mi­ért?

– Gya­kor­la­ti­lag új­ra kel­lett ta­nul­nom az írást, hi­szen a szo­cio­ló­gia egé­szen más mű­faj, mint a szép­pró­za­írás. Az em­lí­tett el­ső no­vel­lás­kö­te­tem a Hol­mi­ban meg­je­lent írá­sa­i­mat tar­tal­maz­ta, és kö­ze­pes si­kert ara­tott.

– Min­den kez­det ne­héz… De bi­zo­nyá­ra volt, aki Önt a foly­ta­tás­ra ösz­tö­nöz­ze.

– Per­sze volt, de ez nem a biz­ta­tá­son mú­lik. Azt ne­kem ma­gam­nak kel­lett tud­nom, hogy bí­rom-e, vál­la­lom-e, ké­pes va­gyok-e a ja­vu­lás­ra. Egy­ál­ta­lán azt, hogy ér­de­mes-e to­vább­ra is az írás­sal fog­lal­koz­nom, vagy jobb, ha vissza­té­rek eset­leg az úgy­ne­ve­zett tény­iro­da­lom­hoz, vagy bár­mi mást csi­ná­lok. Nem dől el egy csa­pás­ra, hogy az em­ber mi­lyen úton in­dul el, in­kább csak az irány.

– Gon­do­lom, a Jadv­i­ga pár­ná­já­nak könyv-, il­let­ve film­si­ke­re, il­let­ve az, hogy ez a mű érett­sé­gi té­tel is lett, se­gí­tett Ön­nek a dön­tés­ben.

– Azt szok­ták mon­da­ni, hogy ha jól el­ta­lál­juk az alap­hely­ze­tet – ez je­len eset­ben a nap­ló­for­ma volt, amely­ből két szen­ve­dé­lyes em­ber kap­cso­la­ta bon­ta­ko­zik ki, an­nak min­den tes­ti és lel­ki ve­tü­le­té­vel együtt –, és per­sze mel­lé még a fi­gu­rát, a han­got és a meg­for­má­lás mód­ját, ak­kor a sze­rep­lők szin­te mint­egy „súg­ják”, hogy mi is az ír­ni­va­ló. Ne­kem leg­alább­is ez volt a ta­pasz­ta­la­tom.

Ami az érett­sé­git il­le­ti, igen, va­ló­ban té­tel lett a könyv a sze­ge­di Ság­vá­ri End­re Gim­ná­zi­um­ban, de sze­rin­tem nem kell ezt annyi­ra örök ér­vé­nyű­nek ven­ni. Ezek eset­le­ges dol­gok, jö­vő­re majd mást ér ez a meg­tisz­tel­te­tés.

– Ez a faj­ta el­is­me­rés ter­mé­sze­te­sen nem ha­son­lít­ha­tó az Ön­nek ítélt olyan ko­moly dí­jak­hoz, mint ami­lyen pél­dá­ul a Jó­zsef At­ti­la-, a Dé­ry Ti­bor- vagy épp a Má­rai Sán­dor-díj, a leg­utóbb, 2005-ben el­nyert ki­tün­te­té­sé­ről, a Kos­suth-díj­ról nem is szól­va.

– A dí­jak meg­tisz­te­lő­ek, de iga­zá­ból az a lé­nye­ges, hogy ol­vas­sák-e az em­ber köny­ve­it. Aki iga­zán sok ol­va­sót akar, az több­nyi­re le­szál­lít­ja a szín­vo­na­lat, így a leg­nép­sze­rűbb köny­vek nem biz­tos, hogy a leg­jobb köny­vek. Töb­ben ab­ban bí­zunk még­is, hogy egy könyv ak­kor is fogy­hat je­len­tős pél­dány­szám­ban, ha jó.

Ami a Kos­suth-dí­jat il­le­ti, ar­ról elő­ször is azt gon­dol­tam, hogy ko­rai volt, szá­mos kol­lé­gám in­kább meg­ér­de­mel­te vol­na. Ez nem­csak amo­lyan kö­te­le­ző sze­rény­ség a ré­szem­ről, ha­nem va­ló­ban így gon­do­lom. Az is le­het, hogy a Kos­suth-dí­ja­mat an­nak is kö­szön­he­tem, hogy nép­sze­rű­ek a köny­ve­im. Ez az el­is­me­rés egy­fe­lől jól­eső és kel­le­mes do­log, de nem sza­bad el­hin­ni, hogy ez „jár”, hogy ezt ne­kem „meg kel­lett kap­nom”. És nem volt sza­bad el­hin­nem azt sem, hogy et­től jó lesz a kö­vet­ke­ző köny­vem.

– Ap­ro­pó, kö­vet­ke­ző könyv! A Jad­vi­ga pár­ná­ja után a Mi­lo­ta, majd A fény­ké­pész utó­ko­ra je­lent meg, 2008-ban pe­dig Ide­gen tes­tünk cí­mű kö­te­te. Min dol­go­zik most?

– Nem­rég fe­jez­tem be egy szín­da­ra­bot, amely épp az Ide­gen tes­tünk né­hány mo­tí­vu­má­ból in­dult ki. Ez a Nem­ze­ti Szín­ház ál­tal ki­írt drá­ma­pá­lyá­zat­ra szü­le­tett, és Al­föl­di Ró­bert igaz­ga­tó ígé­re­te sze­rint előbb-utóbb be is mu­tat­ják. És most je­len­nek majd meg me­se­for­dí­tá­sa­im Har­minc­há­rom szlo­vák nép­me­se cím­mel.

– Vissza­tér­ve az elő­ző­ek­re: ha jól tu­dom, az előbb em­lí­tett pá­lyá­zat­nak a Tíz­pa­ran­cso­lat volt a té­má­ja.

– Pon­to­san. Én a kö­vet­ke­ző mel­lett dön­töt­tem: Meg­em­lé­kez­zél a szom­bat­nap­ról, hogy meg­szen­tel­jed azt.

– Mi­ért épp emel­lett ma­radt?

– Le­ül­tünk tí­zen, és min­den­ki vá­lasz­tott. Én min­den­képp az el­ső öt pa­ran­cso­lat egyi­ké­ből sze­ret­tem vol­na da­ra­bot ír­ni, mert ez az Is­ten és az em­ber kö­zöt­ti alap­ve­té­sek gyűj­te­mé­nye, a töb­bi vi­szont in­kább csu­pán til­tás.

– Egy­há­zi lap­ról lé­vén szó hadd te­gyek fel itt egy sze­mé­lyes kér­dést: evan­gé­li­kus vol­ta mit je­lent az Ön szá­má­ra?

– Elő­ször is egy fon­tos és mély tra­dí­ci­ót. Ami­kor Tót­kom­lós­ról írok, mind a szo­ciog­rá­fi­á­im­ban, mind a re­gé­nye­im­ben – az utób­bi­ak ese­té­ben le­gyen szó akár va­lós, akár fik­tív fi­gu­rák­ról –, azok éle­te min­dig át meg át van sző­ve a hit­tel és a hit gya­kor­lá­sá­val. Írá­sa­im­ban fon­tos az evan­gé­li­kus egy­ház ab­ból a szem­pont­ból is, hogy mi­lyen vi­szony­ban állt pél­dá­ul a más val­lá­sú­ak­kal, il­let­ve a nem hí­vők­kel. Ami­kor a hit­ről és a val­lás­ról ír­tam, le­he­tő­sé­gem nyílt ar­ra, hogy a hi­tem­mel és egy­há­zam­mal kap­cso­la­tos ké­te­lye­im tisz­tá­zód­ja­nak.

– Te­hát ha­za­ta­lált…

– Az én utam az örök két­ség és ké­tel­ke­dés. Ahogy a szlo­vák­ság­hoz va­ló vi­szo­nyom­ra is a „hűt­len hű­ség” – és ál­ta­lá­ban is a kul­tú­rák és hi­tek köz­ti köz­ve­tí­tés­re va­ló tö­rek­vés a jel­lem­ző. Mert az em­ber foly­vást utat ke­res, és köz­ben el-el­tá­vo­lo­dik. Hi­szen nem vesz kész­pénz­nek min­dent, ha­nem meg­kí­sé­rel bi­zo­nyos dol­gok­ról ma­ga meg­győ­ződ­ni, és mint ön­ál­ló szub­jek­tum fenn­tart­ja ma­gá­nak a vá­lasz­tás le­he­tő­sé­gét. Azt a le­he­tő­sé­get, hogy mind­ezek mi­att vá­laszt­hat ma­gá­nak akár má­sik nyel­vet, má­sik or­szá­got, má­sik nem­ze­tet, má­sik ha­zát és má­sik hi­tet. És ez ne le­gyen szé­gyell­ni­va­ló do­log.

Hi­szen ez csak ak­kor szé­gyen­le­tes, ha köz­ben az em­ber becs­te­len. De van, ami­kor ez na­gyon is elő­re­lé­pést, elő­re­mu­ta­tást je­lent. Ab­ban az eset­ben, ha más hi­tű és el­té­rő nem­ze­ti­sé­gű fe­le­ba­rá­ta­in­kat nem ide­gen­ként, el­len­ség­ként te­kint­jük, ha­nem ba­rát­ság­ban és test­vé­ri­ség­ben élünk egy­más­sal. Mert egyik em­ber sem alá­va­lóbb a má­sik­nál. Egye­dül a bű­nök azok, ame­lyek mi­att át­me­ne­ti­leg kü­lönb­sé­get te­he­tünk em­ber és em­ber kö­zött.

Gaz­dag Zsu­zsan­na