Kultúrkörök

Tél vé­ge fe­lé, a meg­úju­lás­ra, ta­vasz­ra vár­va, jég­től-fagy­tól el­gyö­tör­ten, fény­sze­gény der­medt­ség­ben ke­res­sük-ku­tat­juk az ér­tel­mét a leg­em­be­ribb kér­dé­sek­nek. A hosszú, hi­deg na­po­kon, a négy fal kö­zé zár­va a köny­vek, a szép­iro­da­lom hí­vo­gat. Szub­jek­tív vá­lo­ga­tás kö­vet­ke­zik né­hány iga­zán szép iro­da­lom­ból…

Ta­má­si Áron Ábe­le mond­ja: „Mi vég­re va­gyunk a vi­lág­ban? Azért, hogy va­la­hol ott­hon le­gyünk ben­ne…” Ki ne tet­te vol­na még fel ma­gá­nak ezt a kér­dést: mi­ért is élünk eb­ben a vi­lág­ban, mi az ér­tel­me az éle­tünk­nek? S ad­dig-ad­dig kér­dez­zük, míg va­la­mi­lyen meg­nyug­ta­tó, ki­elé­gí­tő vá­laszt nem ta­lá­lunk.

„…hogy va­la­hol ott­hon le­gyünk…”

Igen, ta­lán mi is va­la­mi ha­son­lót fo­gal­ma­zunk meg, mint Ábel: hogy va­la­hol ott­hon le­gyünk ben­ne. Hogy azt a hat-hét év­ti­ze­det, amennyi meg­ada­tik, vi­szony­la­gos nyu­ga­lom­ban, bé­ké­ben, biz­ton­ság­ban, har­mó­ni­á­ban él­hes­sük le. Le­gye­nek kö­rü­löt­tünk em­be­rek, aki­ket sze­re­tünk, le­gye­nek cél­ja­ink, le­gyen egy élet táv­la­tá­ban pers­pek­tí­vá­ja a lé­te­zé­sünk­nek. Sze­ret­nénk ott­hon len­ni egy ki­csi, négy fal­lal ha­tá­rolt – mond­juk – hat­van-het­ven négy­zet­mé­te­ren. És sze­ret­nénk „ott­hon” len­ni a vég­te­len­ben, a vi­lág­min­den­ség­ben, a te­rem­tett­ség­ben is. Ezen a Föl­dön, amely a la­kó­he­lyünk.

Rö­vi­den szól­va: a tes­tünk és a lel­künk is ott­hon­ra vá­gyik. Ezt ke­res­sük ab­ban a pár év­ti­zed­ben, amennyi jut. Meg­ta­lál­juk? Meg­ta­lál­tuk már? Hol ke­res­sük?

Bi­zony so­kan – gya­ní­tom, a föld né­pes­sé­gé­nek na­gyob­bik há­nya­da – nem ta­lál­ták még meg. Mi­ért? Ta­lán mert el­akad­tak va­la­hol fél­úton. A cél­ban ér­zik ma­gu­kat ak­kor, ami­kor tu­laj­don­kép­pen még csak a rajt­vo­na­lon ju­tot­tak túl. Az élet ér­tel­mét so­kan ab­ban ta­lál­ják meg, hogy a ké­nyel­mü­ket meg­te­remt­sék. Tá­gabb ér­te­lem­ben: a ked­ve­ző anya­gi­ak, a si­ke­rek, az el­is­me­rés, a jó­mód ke­re­tei kö­zött, a „négy fal” ha­tá­rol­ta élet­fel­té­te­lek je­len­tik a célt. És in­nen nem is vá­gya­koz­nak to­vább jut­ni, sőt min­den ere­jük­kel azon van­nak, hogy ezt meg­őriz­zék, még in­kább: gya­ra­pít­sák. Ez a bol­dog­ság. Ez a bol­dog­ság?

Mert van, kell len­nie a lel­künk­nek is ott­ho­ná­nak. Az idő, a tér, a vég­te­len egé­szé­ben is ott­hon kell ne­künk, tá­gabb tér, mint hat­van-het­ven négy­zet­mé­ter, több idő, mint hat­van-het­ven év, na­gyobb sza­bad­ság, mint éven­te két hét kül­föl­dön, na­gyobb pers­pek­tí­va, mint egy fő­nö­ki di­csé­ret vagy egy elő­lép­te­tés, na­gyobb ér­té­kek, mint egy va­do­nat­új au­tó. Más is kell, mint egy si­ke­re­sen meg­ol­dott fel­adat, egy „ki­hí­vás”.

Olyan ott­hon kel­le­ne, ahol le­het el­es­ni is, el­buk­ni is, ku­dar­cot val­la­ni is – sza­bad, le­het gyen­gé­nek, be­teg­nek, öreg­nek is len­ni, még­is van he­lyünk eb­ben az ott­hon­ban, nem néz­nek ki mint fe­les­le­gest, ter­het, hát­rál­ta­tót. Nem re­kesz­te­nek ki, ha meg­fá­ra­dunk, ha úgy érez­zük, fel­ad­juk, sem ha ma­gá­nyo­sak va­gyunk, vagy ke­vés, sem­mi az erőnk.

Ez le­het az iga­zi ott­hon, az a „vi­lág”, amely­ben jól érez­het­jük ma­gun­kat, amely mi­att el­mond­hat­juk, hogy igen, evég­re va­gyunk a vi­lág­ban, hogy ilyen ott­hon­ra lel­jünk ben­ne. S ta­lán nem túl­zás azt mon­da­ni, hogy ha ezt meg­ta­lál­tuk, el­ér­tük éle­tünk egyik cél­ját. Ha pe­dig nem, ak­kor az – tra­gé­dia.

Küzd­jünk, s bíz­va bíz­zunk

Ap­ro­pó, tra­gé­dia – Az em­ber tra­gé­di­á­ja. Ádám (hé­ber szó, annyit je­lent: em­ber), az­az az em­ber ti­zen­öt szí­nen át ke­re­si az élet ér­tel­mét. A pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés­től kezd­ve vé­gig, a tör­té­nel­mi ko­ro­kon át, for­ra­da­lom­ban, kom­mu­ná­ban, az űr­ben – és kér­dez, ál­lít, ta­gad, vi­tá­zik, aho­gyan tesszük mi is, a sa­ját éle­tünk­ben, a sa­ját „ki­űze­té­sünk” per­cé­től.

Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy Ma­dách ép­pen Lu­ci­fer szá­já­ba ad­ja az egyik fon­tos pa­ra­mé­te­rét a föl­di em­ber­sors­nak: „Csak azt ne hidd, hogy e / sár-test­be van / Szo­rít­va az em­ber egyé­ni­sé­ge” – mond­ja a III. szín­ben. Hát igen. Több az em­ber, mint test, és több a sor­sa, mint be­szo­rít­va len­ni az anyag­vi­lág­ba. En­nek az igaz­ság­nak – még ha itt ép­pen Lu­ci­fer is az, aki ki­je­len­ti, és sza­va­it haj­la­mo­sak va­gyunk gya­nak­vás­sal, két­ke­dés­sel fo­gad­ni – az el­fo­ga­dá­sa már ad egy vá­laszt a kér­dé­sünk­re (Mi vég­re va­gyunk a föl­dön, mi­ért élünk?), de még nem a vég­ső vá­laszt.

Ádám ki­in­du­ló­pont­nak tö­ké­le­te­sen jó. „Csak azt ne higgyük…”, mert ha így hisszük, ak­kor ez azt je­len­te­né, hogy bár­mit cse­lek­szünk, bár­mit mon­dunk, bár­ho­gyan ér­zünk, sze­re­tünk, gyű­lö­lünk, meg­bá­nunk, meg­bo­csá­tunk – szin­te mind­egy is, úgy­is el­mú­lik, ve­lünk együtt, mint­ha so­ha nem is lé­te­zett vol­na. S ha nem lát­juk elég ér­té­kes­nek, elég so­kat ígé­rő­nek, ga­ran­tál­tan si­má­nak az éle­tet, ak­kor akár el is dob­hat­juk ma­gunk­tól – mert hát ez is mind­egy? Hi­szen ha nem más az Ura, ha­nem, úgy hisszük, mi ma­gunk va­gyunk urai sor­sunk­nak, élet­utunk­nak, ak­kor ezt is meg­te­het­jük?

Ádám, az em­ber és ve­le együtt mi is to­vább kell, hogy kér­dez­zünk, nem nyu­god­ha­tunk meg a vég­ső vá­la­szig: „Oh tárd ki, tárd ki, vég­te­len nagy ég, / Rej­té­lyes és szent köny­ve­det előt­tem…” (VI­II. szín) Mind­ad­dig, amíg a „por­ban” ke­res­sük az élet, a lé­te­zés okát, ér­tel­mét, ér­té­két, nem lá­tunk mást, csak port. Azt, hogy az em­ber por­ból lett és por­rá lesz, és sem­mit nem tud ten­ni, hogy ezt az örök tör­vényt meg­vál­toz­tas­sa. S nem ér­ti, hogy en­nek mi az ér­tel­me.

Ám csak vál­toz­tas­suk meg, mint Ádám, te­kin­te­tünk irá­nyát, most ne néz­zünk le­fe­lé! Ha föl, az ég fe­lé for­du­lunk, a vég­te­len fe­lé – már jó irány­ba né­zünk. He­lyes a szó­hasz­ná­lat: rej­té­lyes és szent ti­tok az, ame­lyet meg kí­vá­nunk tud­ni, szent az a „könyv”, amely­ben ol­vas­ni sze­ret­nénk. Ádám, az em­ber és mi, em­be­rek igaz, hi­te­les, eg­zisz­ten­ci­á­lis vá­laszt csu­pán egy hely­ről kap­ha­tunk a kér­dé­se­ink­re: s ez a hely: az Ég. Az „erő, tu­dás, gyö­nyör egé­sze”, az­az a min­den­ha­tó, te­rem­tő Is­ten tud­ja csak he­lyé­re ten­ni össze­za­va­ro­dott te­remt­mé­nyei fe­jé­ben a dol­go­kat. S ha ott­hon­ra ta­lál­ha­tunk eb­ben a vi­lág­ban, ak­kor az is csak e vi­lág Urá­nak ke­gyel­mé­ből le­het­sé­ges.

De mi is a cél, amely fe­lé tar­tunk? Mi a szán­dé­ka ve­lünk a te­rem­tő Is­ten­nek? Hi­szen az ő te­remt­mé­nyei va­gyunk, aki­ket nem bá­bu­nak, já­ték­szer­nek, ha­szon­ta­lan élő­lény­nek al­ko­tott. Va­la­mi szán­dé­ka van, még­pe­dig min­den „Ádám­mal” egye­di sor­sot szab­va min­den­ki­nek. Mi ez? „A cél vol­ta­képp mi is? / A cél, meg­szün­te a di­cső csa­tá­nak, / A cél ha­lál, az élet küz­de­lem, / S az em­ber cél­ja e küz­dés ma­ga….” (XI­II. szín) Ta­lán nem túl de­rűs ké­pet fest e mon­dat? A cél – a küz­de­lem? Az élet – küz­de­lem? És ha gyá­vák va­gyunk a harc­hoz? Ha el­bu­kunk? Ha ele­ve hát­rá­nyos hely­zet­ből in­du­lunk? Ha má­sok el­ta­pos­nak? Vagy ha lus­ták, óva­to­sak, meg­al­ku­vók, kö­zöm­bö­sek va­gyunk, ha fél­re­ál­lunk?

De hi­szen ezek is mi va­gyunk. Em­be­rek. Mint Ádám. S az Úr­is­ten is­me­ri az „em­be­re­it”. Tud­ja, hogy kik va­gyunk. Tud­ja azt is, hogy min­dig „több” kell ne­künk. Bi­zony, még az esz­mék­nél is sok­kal több. Va­la­mi konk­rét, egy lö­kés, egy in­dí­tás, va­la­mi, ami erőt ad foly­tat­ni, vál­lal­ni a har­cot, a küz­del­met, egy ka­pasz­ko­dó kell, va­la­ki, va­la­mi.

Ahogy Ádám­nak is kel­lett, ami­kor vég­ső el­ke­se­re­dé­sé­ben („Da­col­ha­tok még, Is­ten, vé­led is”) a szirt szé­lé­re áll, hogy vé­get ves­sen a „ko­mé­di­á­nak”, egy ug­rás­sal. S Ádám kap egy je­let, „élet-je­let”: Éva vá­ran­dós. Te­hát az em­be­ri­ség tra­gé­di­á­ját min­den­kép­pen vé­gig kell él­ni. Is­ten Ádá­mot nem bün­tet­te meg ezért a „da­cért”, hi­szen tud­ta, hogy mennyi­re két­ség­be­esett. Ek­kép­pen az Úr a ki­ter­velt ön­gyil­kos­ság okát, az élet ér­tel­met­len­sé­gét szün­tet­te meg. Hogy az­után ki­mond­ja a vég­ső ta­nul­sá­got is: „Mon­dot­tam, em­ber: küzdj és bíz­va bíz­zál!” (XV. szín)

Hogy em­ber mód­ra él­jünk a vi­lág­ban

Ko­runk, a 20–21. szá­zad em­be­re is meg­éli a ma­ga spe­ci­á­lis tra­gé­di­á­ját. Nem könnyeb­bet, nem ne­he­zeb­bet, mint más kor em­be­re, csak más­fé­lét. Még­is úgy tű­nik, hogy e két szá­zad em­be­re még job­ban el­té­vedt az élet ér­tel­mé­nek ke­re­sé­se út­ján, mint más idő­ké. Na­gyobb a zűr­za­var a lel­kek­ben, na­gyobb a mo­rá­lis csőd, túl sok a ká­ros, fél­re­ve­ze­tő ha­tás, a rossz szán­dé­kú, rossz utak­ra irá­nyí­tó út­jel­ző táb­la. Ne­he­zebb az el­iga­zo­dás.

Hogy mennyi­re ele­mi vá­gyunk, hogy va­la­ki se­gít­sen, és meg­mond­ja, ho­gyan kell él­ni – nos, ezt mi sem mu­tat­ja job­ban, mint a ki­lenc­ve­nes évek óta tö­ret­len, sőt egy­re erő­tel­je­sebb Má­rai-re­ne­szánsz. A he­ti könyv­el­adá­si sta­tisz­ti­kák­ban Má­rai min­dig az élen „vé­gez”: a Fü­ves könyv el­űz­he­tet­le­nül bir­to­kol­ja az el­ső há­rom hely va­la­me­lyi­két. Kon­ku­ren­ci­á­ja leg­fel­jebb egy má­sik Má­rai le­het, pél­dá­ul A négy év­szak, az előb­bi kö­tet lí­ra­ibb ki­egé­szí­té­se.

Má­rai tu­dott va­la­mit, amit ma, úgy tű­nik, nem tu­dunk: re­cep­tet, egy élet­ve­ze­té­si mó­dot, kul­csot az élet­hez. Pe­dig, mi­lyen fur­csa, ma szin­te min­den meg­ada­tik (lát­szó­lag) az em­ber­nek ah­hoz, hogy tar­tal­mas, szó­ra­koz­ta­tó, szín­vo­na­las, hosszú éle­tet él­hes­sen. Ér­té­ke­ket is kí­nál­nak fe­lé, meg per­sze va­ca­ko­kat is, csak győz­zön vá­lo­gat­ni, dön­te­ni.

Mit tu­dott Má­rai Sán­dor? Ke­vés író van az iro­da­lom­ban, aki emel­ke­det­tebb, még­is em­ber­kö­ze­libb mó­don tu­dott vol­na szól­ni olyan sú­lyos igaz­sá­gok­ról, mint a vi­lág, az em­ber, a sors, az élet, a ha­lál… Ugyan­ak­kor nem hall­gat­ha­tó el az sem, hogy ép­pen ő, hosszú éle­te vé­gén, nyolc­van­ki­lenc éves ko­rá­ban, meg­fá­rad­va, sú­lyos be­te­gen, ta­lán csa­ló­dot­tan – el­dob­ta ma­gá­tól az éle­tet. Ez tény. Ta­lán sö­té­tebb­re ár­nyal­ja a ké­pet. Ám úgy gon­do­lom, ítél­kez­ni fö­löt­te nem a mi dol­gunk. Tud­ta ő jól, hogy ki elé áll majd, s hogy el kell szá­mol­nia. Nagy­sze­rű gon­do­la­ta­it en­nek tu­da­tá­ban is kincs­ként őriz­het­jük.

Má­rai a Fü­ves könyv­ben ar­ra akar­ta meg­ta­ní­ta­ni ol­va­só­it, ho­gyan kell él­ni. Ar­ra, hogy mi­lyen ne­héz, de mi­lyen szép „lak­ni, en­ni, in­ni, alud­ni, be­teg­nek len­ni és egész­sé­ges­nek ma­rad­ni, sze­ret­ni és unat­koz­ni, ké­szül­ni a ha­lál­ra és meg­bé­kül­ni az élet­tel”. Val­lot­ta, hogy az em­ber ke­re­si a fel­tét­len igaz­sá­got, és gyak­ran té­ved a rész­le­tek­ben… mert em­ber. De van sza­va Má­ra­i­nak ar­ra is, hogy mi a te­en­dő, „ha va­la­ki­nek a szí­ve fáj, vagy el­hagy­ta az Is­ten”.

Mi hát a lé­nyeg? Má­rai sze­rint az élet ér­tel­me: em­ber mód­ra él­ni; ha min­den cse­le­ke­de­tünk és sza­vunk al­ján az a szán­dék van: nem ár­ta­ni az em­be­rek­nek. S ha meg­kí­sér­lünk fel­tű­nés, hi­ú­ság nél­kül – se­gí­te­ni az em­be­rek­nek. A cél, akár­csak Ádá­mé, vé­gig­jár­ni az utat, ame­lyen vé­gig kell men­ni, amely­ből min­den na­punk­ra jut egy kis da­rab­ka. S „mely egyet­len cé­lod, te­hát lel­ked és a lel­ked­ben el­rej­tett is­te­ni tar­ta­lom meg­is­me­ré­se fe­lé ve­zet”. (Fü­ves könyv, 12. pont) Út­köz­ben pe­dig egy hang – a lel­ki­is­me­re­té – idő­ről idő­re meg­szó­lal: vét­kez­tél. Vagy: jól van…

Hit­val­lá­sa így hang­zik: a Gond­vi­se­lés „tö­rő­dik ve­lem, sze­mé­lye­sen, bün­tet, ve­zet, el­ren­de­zi dol­ga­im, a mély­be ta­szít, min­den pil­la­nat­ban el­len­őriz, épí­ti kö­rü­löt­tem a vi­lá­got és épít en­gem a vi­lág­ban, fel­hasz­nál. Aki ezt nem ér­zé­ke­li idő­vel, vak­si és sü­ket. Min­den mö­gött a Gond­vi­se­lés van: eb­ben is hi­szek.” (Fü­ves könyv, 43. pont)

Le­het-e más a lé­te­zés mé­lyén, mint meg­is­mer­ni, aho­gyan Má­rai ne­vez­te, a Gond­vi­se­lést – én úgy mon­dom: a te­rem­tő, meg­vál­tó, meg­szen­te­lő Is­tent? En­ged­ni, hogy „vak­si és sü­ket” em­ber­ből lá­tó és hal­ló, cél­ta­lan, há­nyó­dó élő­lény­ből har­mo­ni­kus, tu­da­tos, cse­lek­vő sze­mé­lyi­ség­gé te­gyen? Ha már meg­aján­dé­ko­zott min­ket az Úr­is­ten az élet­tel, ak­kor tar­to­zunk azt em­ber­hez mél­tó mó­don le­él­ni. Úgy, mint aki kap­ta, s mint aki egy­szer el fog ve­le szá­mol­ni. S úgy is, mint aki meg nem ér­de­mel­ten, de még­is kap­hat fel­ol­do­zást, mert nem „csak” te­rem­tett, ha­nem meg­vál­tott em­ber is.

Vé­gül…

Mint Má­rai, utol­só le­he­le­tünk­kel mi is meg­kö­szön­het­jük te­rem­tő Atyánk­nak, hogy em­be­rek vol­tunk, és el­mond­hat­juk: „…az ér­te­lem egy szik­rá­ja vi­lá­gí­tott az én ho­má­lyos lel­kem­ben is. Tör­tén­he­tett ve­lem más, jobb, nagy­sze­rűbb? Nem tör­tén­he­tett.” (Fü­ves könyv, 202. pont)

Kő­há­ti Dó­ra