Élő víz

„Ha föld­be dön­göl, hi­szek ak­kor is. Mert va­la­mi­ért meg kell en­nek tör­tén­nie. S ha a föld­be dön­gölt, ki is csí­ráz­tat majd. Csak ki­bír­ni. Csak ki­bír­ni.” (Jó­kai An­na)

Gabikának

Min­den, ami tör­tént, az éle­tem ré­sze, meg­osz­tom, de át­ad­ni nem le­het. Tíz év, amely­ben az em­ber fi­zi­kai, lel­ki át­ala­ku­lá­sá­ba be­le van sű­rít­ve min­den. Bá­nat, küz­de­lem és el­fo­ga­dás.

A pusz­ta té­nyek épp­oly meg­rá­zó­ak, mint a mö­göt­tük si­kol­tó két­ség­be­esés.

Har­minc­há­rom éves vol­tam. Már túl a vi­lág­meg­vál­tá­son, de még in­nen a meg­fá­radt be­le­tö­rő­dé­sen. Az élet olyan egy­sze­rű volt. Ki­egyen­sú­lyo­zott há­zas­ság, biz­tos eg­zisz­ten­cia, egy gyö­nyö­rű, négy­éves kis­lány. Amik­től ak­kor fél­tem, ma már tu­dom, nem kel­lett vol­na fél­ni, s ami még várt rám, ránk, az eszem­be se ju­tott.

Kez­det és vég

Az, hogy fel­nőtt fej­jel bá­rány­him­lős let­tem, in­kább fur­csa volt, mint ijesz­tő. Ta­lán még ne­vet­tünk is a „pöttye­i­men”.

S ak­kor, egy hét után, egy reg­gel nem tud­tam föl­kel­ni. A lá­bam nem en­ge­del­mes­ke­dett. Fe­küd­tem, de hi­á­ba ül­tem föl, a len­dí­tés, az az egy­sze­rű moz­du­lat, amellyel föl­det ér­nek a vég­tag­ja­ink, nem ment.

Még csak ré­mült sem vol­tam, hi­szen a vég­le­ges­ség, a vissza­von­ha­tat­lan­ság még gon­do­lat­ban sem me­rült föl. A há­zi­or­vos moz­du­la­ta, amellyel fel­emel­te a lá­ba­i­mat, s aho­gyan azok vissza­zu­han­tak, in­kább mó­kás volt. Men­tőt hí­vott, s ak­kor ar­ra gon­dol­tam, mi lesz ad­dig a csa­lá­dom­mal, amíg én pár (!) na­pig kór­ház­ban le­szek.

Vizs­gá­la­tok, kér­dé­sek és ké­te­lyek. Vé­gül még­is ered­mény: ki­ter­jedt sza­ka­szon ge­rinc­ve­lő-gyul­la­dás. A bá­rány­him­lő szö­vőd­mé­nye­ként. Rit­ka, de lé­te­zik (én már csak tu­dom). Min­den­ki ar­ra gon­dolt, hogy ez át­me­ne­ti, ahogy mú­lik a gyul­la­dás, úgy tér vissza a moz­gás. Ha vissza­gon­do­lok ar­ra a nap­ra, em­lék­szem a fá­radt­ság­ra, a zűr­za­var­ra, a vizs­gá­la­tok­tól va­ló fé­le­lem­re. De nem em­lék­szem a ret­te­gés­re, amely csak ké­sőbb jött, ami­kor a tu­da­tom tel­je­sen fel­fog­ta, hogy ad­di­gi éle­tem nincs töb­bé. Ami­kor or­vo­si­lag bi­zo­nyos lett, hogy so­ha töb­bé nem moz­dul meg a lá­bam, ami­kor a lel­kem min­den re­mény­ség és ön­ál­ta­tás el­le­né­re pon­to­san je­lez­te, hogy új élet kez­dő­dik.

Meg­in­dult a harc. A gyógy­sze­res ke­ze­lés, az in­fú­zi­ók, fel­vé­te­lek min­den­fé­le nagy és még na­gyobb kép­fel­bon­tá­sú ke­tye­rék­kel. Az is­me­ret­len­től va­ló fé­le­lem egy idő után meg­szűnt, mert már sem­mi sem volt is­me­ret­len. Or­vo­sok, nő­vé­rek, akik ve­lem együtt bíz­tak a si­ker­ben, s akik ve­lem együtt csüg­ged­tek, ahogy telt az idő.

Nagy do­log a pszi­cho­ló­gia. Mi­lyen pon­to­san tud­ja az em­be­ri lé­lek ré­te­ge­it, s mi­lyen pon­to­san lép élet­be min­den pszi­cho­ló­gi­ai tör­vény­sze­rű­ség, ami­kor kell. Sok­szor ol­vas­tam ar­ról, hogy be­teg em­be­rek ugyan­azo­kat a lé­pé­se­ket te­szik meg az el­fo­ga­dá­sig, de ezt ol­vas­ni egé­szen más, mint meg­él­ni. Ami­kor ve­led tör­té­nik ilyes­mi, meg­szű­nik a jó­zan gon­dol­ko­dás, tör­lő­dik az el­mé­le­ti tu­dás. Ma­rad a sa­ját ví­vó­dá­sod, a sa­ját küsz­kö­dé­sed, a sa­ját ma­gá­nyod. Mert egye­dül vagy, még ak­kor is, ha sze­re­tő csa­lád, jó ­ba­rá­tok és szak­em­be­rek áll­nak mel­let­ted. A szí­ved dö­röm­bö­lé­sét te hal­lod, a könnyek a te ar­co­don tör­nek utat, az éj­sza­ka li­dér­ces gon­do­la­tai a te ál­ma­i­dat bo­rít­ják be.

S bár­mennyi­re til­ta­koz­tam is, el­jött a nap, ami­kor be­le kel­lett ül­nöm a ke­re­kes szék­be, hogy ne csak annyi ma­rad­jon a vi­lág­ból, amennyit az ágyam­ból fek­ve lát­ha­tok.

Ek­kor, ezen a na­pon jött el a kez­det, a má­sik éle­tem kez­de­te, és jött el a vég, a ré­gi éle­tem vé­ge.

Könny és mo­soly Ami­kor vég­le­ges­sé vált, hogy töb­bé nem tu­dok jár­ni, hogy az ál­la­po­tom­ban nem lesz vál­to­zás, re­ha­bi­li­tá­ci­ós in­té­zet­be ke­rül­tem. Vit­tem a zá­ró­je­len­té­se­met, amely­ben szép la­tin ki­fe­je­zé­sek­kel ott állt a kí­mé­let­len va­ló­ság. Nem tud­tam pon­to­san, mi is az a re­ha­bi­li­tá­ció, mit le­het még itt ten­ni. Az ott lé­vő em­be­rek már nem be­teg­tár­sak, sors­tár­sak vol­tak. Ré­gi és új sé­rül­tek, ezer­nyi fé­le moz­gás­sé­rült­ség­gel. A szen­ve­dés há­za.

Én egy­re a ré­gi éle­te­met ke­res­tem. Hi­á­ba, mert a tes­tem, a lel­kem már nem volt ugyan­az, egy szár­nya­sze­gett ma­dár pró­bált ma­ka­csul új­ra a fel­hők kö­zé re­pül­ni. Az itt el­töl­tött hó­na­pok ak­kor ke­gyet­le­nül ne­he­zek vol­tak. Ma már tu­dom, hogy ezek nél­kül nem len­nék ön­ál­ló, ta­lán már egy­ál­ta­lán nem len­nék.

Ta­nul­ni kel­lett. Prak­ti­kus és emo­ci­o­ná­lis dol­go­kat. Ülj ki az ágyad­ból a ke­re­kes szék­be és vissza! De lá­bak nél­kül ho­gyan? Mi­ért kér­nek ilyet? Ennyi erő­vel akár Hi­ma­lá­ja-ex­pe­dí­ci­ó­ra is el­küld­het­né­nek! Az em­ber­nek re­meg min­de­ne, mi­köz­ben pró­bál­ko­zik, iz­zad és fél. Ami­kor elő­ször si­ke­rült, nem vol­tam bol­dog, in­kább dü­hös. Én nem akar­tam ilyen pró­ba­té­te­le­ket. De eb­ben az egész tör­té­net­ben nem na­gyon volt vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­gem.

Öl­tözz föl egye­dül! De ho­gyan, mi­kor nem tu­dok fel­áll­ni? Hogy húz­zak nad­rá­got, zok­nit, ci­pőt? Ezt is meg­ta­nul­tam. Elő­ször nem öl­töz­tem, ha­nem dü­höd­ten rán­gat­tam ma­gam­ra a dol­go­kat, ül­ve, fek­ve, ahogy jött. És még ezer­nyi más trükk. Mint a zsong­lő­rök a cir­kusz­ban. De itt nincs taps. Vi­szont las­san rá­jöt­tem, hogy min­den nap­pal, ami­kor ügye­sebb le­szek, az­zal az én éle­tem lesz könnyebb.

Azt sem ér­tet­tem, hogy mi­ért gyö­tör­nek gyógy­tor­ná­val meg egyéb te­rá­pi­ás ke­ze­lé­sek­kel. A tor­na­ter­met nagy kín­zó­kam­rá­nak lát­tam, ahol ön­cé­lú, de an­nál ke­ser­ve­sebb tor­tú­ra vár rám nap nap után. A cél az erő­sí­tés, az iz­mok fej­lesz­té­se volt. Hi­szen a kar­ja­im­nak a lá­ba­i­mat is he­lyet­te­sí­te­ni­ük kel­lett. Las­san ezt is be­lát­tam.

Meg azt is, hogy ez az ál­la­pot egy más, egy új fe­gyel­me­zett­sé­get kí­ván az em­ber­től. Az egész na­pos ülés­től fel­fek­vé­se­id lesz­nek, a rossz táp­lál­ko­zás­tól az emész­té­sed­del lesz baj, ha el­la­zsá­lod a hó­lyag­ürí­tést, fer­tő­zést kapsz, és így to­vább. És nincs ha­la­dék. Tes­ted, amely egy egé­szen új élet­hez kény­te­len al­kal­maz­kod­ni, be­nyújt­ja a szám­lát. Rög­tön.

Sok em­bert meg­is­mer­tem ott. Sok­fé­le sors, sok­fé­le fel­dol­go­zá­sa a trau­má­nak. Éj­sza­ká­ba nyú­ló be­szél­ge­té­sek, ta­nu­lás egy­más­tól. Össze­kap­cso­ló­dott a lel­künk, pró­bál­tunk össze­ka­pasz­kod­ni.

Itt mond­ta egy hu­szon­egy éves lány: „Ne azt nézd, hogy ez az ál­la­pot mit vett el tő­led, ha­nem azt, hogy mit ha­gyott meg!” Ezek a sza­vak csak hosszú idő után nyer­tek ér­tel­met, de a mai na­pig há­lás va­gyok ér­tük.

Ele­in­te cso­dál­koz­tam, hogy öt-tíz éve moz­gás­sé­rült em­be­rek hogy le­het­nek ilyen de­rű­sek, ki­egyen­sú­lyo­zot­tak. Hogy­hogy még él­nek, cél­ja­ik van­nak, sze­ret­nek, örül­nek, ne­vet­nek? Ma, ami­kor eze­ket a so­ro­kat írom, ép­pen tíz éve, hogy le­bé­nul­tam. És tu­dok már sze­ret­ni, örül­ni, ne­vet­ni is.

Ez éle­tem meg­ha­tá­ro­zó idő­sza­ka volt. Egy út ele­je, me­lyen buk­dá­csol­tam, sok­szor el­es­tem, s hogy fel­áll­tam új­ra és új­ra, a kis­lá­nyom­nak kö­szön­he­tem, aki erő­for­rá­som mind a mai na­pig.

Itt tör­tént meg az is, hogy a sok könny mel­lett fel­buk­kant egy-egy mo­soly is, a vál­to­zás meg­kez­dő­dött.

Élet az élet után

Amíg kór­ház­ban, re­ha­bi­li­tá­ci­ós in­té­zet­ben van az em­ber, a kin­ti vi­lág nem na­gyon ér­dek­li. Csak egy do­log volt fon­tos iga­zán: hogy a csa­lá­dom va­la­hogy vé­szel­je át ezt az idő­sza­kot, s hogy én le tud­jam küz­de­ni a na­pon­ta elém tor­nyo­su­ló aka­dá­lyo­kat.

S ahogy ha­za­ke­rül­tem, min­den na­gyon ide­gen volt. Túl hosszú idő telt el az­óta, hogy azon az áp­ri­li­si na­pon meg­sza­kadt a fo­nal. Össze­cso­móz­tam, de si­ma és hi­bát­lan már nem volt töb­bé. Az új hely­zet sok vál­to­zást ho­zott. Egé­szen pró­zai vál­to­zá­so­kat is. La­kást kel­lett cse­rél­ni, mert a har­ma­dik eme­let lift nél­kül nem ide­á­lis. A bú­to­rok, a tár­gyak mint­ha el­len­sé­gek let­tek vol­na. Min­den aka­dály volt. És meg­kez­dő­dött a cél­irá­nyos át­ala­kí­tás. Az esz­té­ti­kum a do­bo­gó má­so­dik he­lyé­re szo­rult, győ­zött a prak­ti­kum. Az em­ber nem is gon­dol­ja, hogy mi­lyen le­le­mé­nyes tud len­ni, ha rá van szo­rít­va. Sok min­den­ről azt hi­szi, hogy ezt az­tán már vég­képp nem tud­ja meg­ol­da­ni. De meg tud­ja. En­nek azon­ban ára van. Iz­zad­sá­gos pró­bál­ko­zás, és bi­zony né­ha egé­szen al­pá­ri ká­rom­ko­dás.

Örül­tem, hogy ott­hon va­gyok, de szo­rong­tam is, tu­dok-e majd lé­tez­ni. A tár­gyi fel­té­te­lek na­gyon fon­to­sak, de csak egy ré­szét je­len­tik az élet­nek. Kö­rü­löt­tem em­be­rek jöt­tek-men­tek, él­ték azt az éle­tet, amely­től én tá­vol ke­rül­tem. Töb­bé már nem ug­rot­tam fel az asz­tal mel­lől, nem áll­tam láb­ujj­hegy­re, ha nem ér­tem el va­la­mit. Én fi­gyel­tem ezt a vi­lá­got, s ez a vi­lág is­mer­ke­dett ve­lem.

A nagy kér­dést azon­ban a lel­kem­nek tet­tem föl. Va­jon el­fo­gad­nak-e így is? A vá­lasz rög­tön jött, csak én nem hit­tem el. Igen, anya, fe­le­ség, ba­rát, test­vér, a szü­le­im­nek gyer­me­ke ma­rad­tam.

A fo­ko­za­tok per­sze itt is meg­vol­tak. Az el­ső ijed­ség után las­san kez­dett ki­ala­kul­ni a min­den­na­pok rit­mu­sa. Az el­ső étel, ame­lyet én főz­tem ke­re­kes szék­ben, mint­ha fi­no­mabb lett vol­na. A ta­nu­lás a kis­lá­nyom­mal, a já­té­kok bol­dog­sá­gos pil­la­na­to­kat je­len­tet­tek. Szük­ség volt rám, s ez az ér­zés lát­ha­tat­lan­ná, le­be­gő­vé tet­te a ke­re­kes szé­ket. A csa­lá­dom, a ba­rá­tok, is­me­rő­sök s mind­azok, akik mel­let­tem, mel­let­tünk áll­tak, ugyan­úgy ta­nul­tak, akár­csak mi. Hogy ne le­gyen könnyes a sze­mük, ha meg­lát­nak. Hogy amit én meg tu­dok egye­dül csi­nál­ni, azt ne akar­ják he­lyet­tem meg­csi­nál­ni. Hogy én ugyan­az va­gyok, aki vol­tam. A lel­kem, a sze­mé­lyi­sé­gem sza­ba­don szár­nyal. A tes­tem van be­zár­va.

Per­sze min­den nagy vál­to­zás sok ener­gi­át vesz ki az em­ber­ből. Egyet azon­ban össze­szo­rí­tott fog­gal tu­do­má­sul kell ven­ni. Ez min­den­ki­nek ne­héz. Sok­szor érez­tem kí­sér­tést, hogy az ön­saj­ná­lat­ban meg­már­tóz­zam, be­le­me­rül­jek, hagy­jam, hogy tel­je­sen kör­be­fon­jon. S bi­zony gyak­ran nem tud­tam el­len­áll­ni en­nek a kí­sér­tés­nek. Ilyen­kor csak rá kel­lett néz­nem a kis­lá­nyom­ra, hogy mér­he­tet­le­nül el­szé­gyell­jem ma­gam.

Ami­kor el­jöt­tem a re­ha­bi­li­tá­ci­ós in­té­zet­ből, az­zal bo­csá­tot­tak utam­ra, hogy így is le­het tel­jes éle­tet él­ni. Nem le­het. Mert sok a vesz­te­ség, sok az aka­dály. De le­het ér­tel­mes éle­tet él­ni. S én hi­szem, hogy ami a test­ből hi­ány­zik, azt szív­vel le­het pó­tol­ni.

Az el­fo­ga­dás, a tel­jes el­fo­ga­dás ne­kem a mai na­pig nem si­ke­rült. De küsz­kö­döm, igyek­szem. A ten­ger már nem ne­kem zúg, de a nap en­gem is lá­gyan vé­gig­si­mít, s em­lé­ke­im­ben egy­re hal­vá­nyul­nak an­nak a má­sik vi­lág­nak a ké­pei. S tu­dom, hogy me­lyik vi­lág­hoz tar­to­zom én, s hol kell meg­őriz­nem ma­gam.

Most már azt is tu­dom, hogy van élet az élet után.

Sem­mi más, csak a sze­re­tet

Kép­zel­je­nek el egy na­pot, ami­kor nagy dol­gok tör­tén­nek. A nap ugyan­úgy süt, az em­be­rek élik az éle­tü­ket. Még­is van, aki­nek ez a nap rend­kí­vü­li. Úgy ér­zi, hogy a vi­lág meg­moz­dul, ké­szül va­la­mi­re, va­la­mi rend­kí­vü­li­nek a be­fo­ga­dá­sá­ra.

Egy ilyen na­pon szü­le­tett meg a kis­lá­nyom, ti­zen­öt év­vel ez­előtt. A vá­ra­ko­zás, a tit­kok­kal te­li együtt­lét ki­lenc hó­nap­ja után ta­lál­koz­tunk. S én már ak­kor tud­tam, hogy aján­dé­kot kap­tam. Olyan aján­dé­kot, amely­re vi­gyáz­ni kell, ame­lyet óv­ni kell.

A kö­te­lék, amely össze­köt ben­nün­ket, nem ha­son­lít­ha­tó sem­mi­hez. Át­ível tá­vol­sá­gon, időn, em­be­re­ken. Mi ket­ten va­gyunk ben­ne: Ga­bi­ka és én.

Ami­kor le­bé­nul­tam, még nem volt öt­éves. Igye­kez­tünk, hogy a hely­ze­tet fé­le­lem nél­kül el tud­ja fo­gad­ni. Hogy a könnyek­ből ne­ki jus­son a leg­ke­ve­sebb. Tu­dom, hogy ez nem min­dig si­ke­rült. Mert gyar­ló az em­ber, sok­szor a szá­má­ra leg­fon­to­sab­bak­ra nem fi­gyel. De egy dol­got az el­ső perc­től kezd­ve érez­tem. Őt nem ér­de­kel­te a fi­zi­kai va­ló­ság. Ez a ki­csi lány fél­re­sö­pör­te a ke­re­kes szé­ket, egy volt a fon­tos, hogy így is az édes­any­ja va­gyok, így is va­gyok.

A min­den­na­po­kat a gye­re­kek hi­he­tet­len ru­gal­mas­sá­gá­val él­te meg. Ter­mé­sze­te­sen vol­tak ne­héz idő­sza­kok. Ami­kor el­fo­gyott a tü­re­lem, ami­kor nem úgy fog­tam a ke­zét, ahogy kel­lett vol­na. De hi­szem, hogy ő ezt meg­ér­tet­te, tud­ja, lát­ja, hogy a szü­lei éle­té­ben ő a leg­fon­to­sabb.

Ga­bi­ka ha­ma­rabb lett fel­nőtt, mint a kor­tár­sai. A gyer­mek­ko­ra túl ko­rán vé­get ért. S ezért még ak­kor is bűn­tu­da­ta van az em­ber­nek, ha nem te­het ró­la.

Gyak­ran gon­do­lok ar­ra, hogy hol van az el­fo­ga­dás ha­tá­ra. Egy gye­rek mit és ho­gyan bír el? Na­gyon ne­héz do­log ez. Hogy úgy néz­hess a sze­mé­be, hogy ott bé­kes­sé­get és meg­nyug­vást láss, s hogy ezt tük­röz­ze a te sze­med is. De ha baj van, légy őszin­te, hogy tud­ja, ré­sze az éle­ted­nek.

Hosszú évek tel­tek el. Sok min­den vál­to­zott. A fér­jem­mel az­óta el­vál­tunk. Ga­bi­ka az édes­ap­já­val él. Éle­tünk újabb pró­ba­té­te­le ez. Mi hár­man már nem va­gyunk egy csa­lád, de az édes­ap­já­nak is, ne­kem is Ga­bi­ka a leg­fon­to­sabb most is. Nin­cse­nek sza­bá­lyok, pa­pír­ra le­fek­te­tett idő­pon­tok. Vágy van, hogy ta­lál­koz­zunk, s ben­nem meg­ér­tés, hogy az ő éle­tét ne nyom­jam agyon. Nem biz­tos, hogy jól dön­töt­tünk, ami­kor így ren­dez­tük be az éle­tün­ket. Nem szá­mít, hogy ki­nek mi a vé­le­mé­nye. Az szá­mít, hogy Ga­bi­ka ne vesszen el a fel­nőt­tek kö­zött.

Bol­dog és büsz­ke va­gyok. Mert olyan kis­lá­nyom van, aki min­dig helyt­áll. Az ő éle­té­ben sok pró­ba­té­tel volt. Egé­szen ko­moly, sok­szor fáj­dal­mas dön­té­sek­ben kel­lett részt ven­nie. De az ő szí­vé­ben ára­dó jó­ság, fel­té­tel nél­kü­li, mély­sé­ges meg­ér­tés van. Az ő biz­ta­tá­sa, ki­tar­tá­sa sok­szor se­gí­tett. Is­ten igaz­sá­gos. Vesz­te­sé­ge­i­met kár­pó­tol­ja Ga­bi­ká­val. S ezért na­gyon há­lás va­gyok.

Min­den ne­héz élet­hely­zet­ben kell egy ka­pasz­ko­dó, egy tá­masz. Hi­szem, hogy ez min­den­ki­nek meg­ada­tik. S ezt fel­is­mer­ni, el­fo­gad­ni: ke­gye­lem. Én tu­dom, hogy Ga­bi­ka olyan gye­rek, aki egy fel­nőtt böl­cses­sé­gé­vel, egy tün­dér sze­líd­sé­gé­vel és a vi­lág összes sze­re­te­té­vel áll mel­let­tem. Ezért va­gyok biz­tos ben­ne, hogy bár­mi ér­het már eb­ben az élet­ben, min­den le­győ­ze­tik.

Min­dig ar­ra tö­re­ked­tem, hogy irányt mu­tas­sak ne­ki. He­lyes irányt. Hogy tud­ja, mi az ér­ték, az iga­zi ér­ték. Mert ami iga­zán össze­tart, az a sze­re­tet. Sem­mi más, csak a sze­re­tet.

Is­ten és én

„Mi­kor a lel­kem ros­ka­doz­va vit­tem, / Csön­de­sen és vá­rat­la­nul / Át­ölelt az Is­ten.” (Ady End­re)

Nem tu­dok töb­bet mon­da­ni. Eb­ben ben­ne van Is­ten és én.

Meg­nyu­go­dott lé­lek­kel

Ön­ma­gam­tól is meg­kér­de­zem, mi­ért ír­tam le ezt a né­hány dol­got. Ta­lán mert ezek a gon­do­la­tok be­zár­va, élet­te­le­nül ott vol­tak a tu­da­tom mé­lyén. S most így, ki­sza­ba­dul­va, sza­vak­ba önt­ve, se­gí­te­nek. Ne­kem és má­sok­nak.

Ami­kor ne­ki­lát­tam, tud­tam, hogy ez nem lesz olyan, mint egy be­szá­mo­ló. Ta­lán azért nem, mert az ér­zel­mek túl­ára­dó­ak, s az egyes tör­té­né­sek nem is olyan fon­to­sak. A rész­le­tek­nek nincs je­len­tő­sé­gük. Amit eb­ből a tíz év­ből meg akar­tam mu­tat­ni, ta­lán meg­mu­tat­tam. A kez­de­tet, a tö­rést és az épít­ke­zést. Olyan ez, mint egy imp­resszi­o­nis­ta fest­mény. Be­nyo­má­sok, el­mo­só­dott vo­na­lak, de a lé­nyeg még­is ben­ne van.

Min­den­ki más­kép­pen éli meg a ne­héz­sé­ge­ket. Nin­cse­nek re­cep­tek, az em­ber van és a pró­ba­té­tel. S győ­ze­lem szü­le­tik vagy ve­re­ség. De ez a faj­ta győ­ze­lem nem jár di­a­dal­lal. Nem is jár­hat, mert so­ha nem vég­le­ges. A min­den­na­pok­ban új­ra és új­ra kez­dő­dik a meg­mé­ret­te­tés.

Ami­kor a test mű­kö­dé­sé­ben za­var ke­let­ke­zik, a lé­lek is re­a­gál. Ad­dig is­me­ret­len, mély­ről jö­vő ér­zé­sek tör­nek fel­szín­re, me­lye­ket irá­nyí­ta­ni kell. Tu­da­to­san tö­re­ked­ni kell ar­ra, hogy ne gyűr­je­nek ma­guk alá a ne­ga­tív gon­do­la­tok. Ez iszo­nyú ener­gi­á­kat emészt fel, de más­kép­pen nem le­het vagy nem ér­de­mes.

Az el­ső idők­ben gyak­ran hal­lot­tam, hogy „te erős vagy, ezt is ki­bí­rod”. Én nem aka­rok erős len­ni. Ugyan­olyan sze­ret­nék len­ni, mint bár­ki más. Ha bá­na­tom van, sír­has­sak, ha örö­möm van, ne­vet­hes­sek.

Biz­to­san én is vál­toz­tam az el­telt évek­ben: Más a fon­tos­sá­gi sor­rend. De ez így ter­mé­sze­tes. Amíg egész­sé­ges az em­ber, ne ret­teg­jen min­den­fé­le csa­pá­sok­tól, mert úgy nem le­het él­ni. Bí­be­lőd­jön csak ma már szá­mom­ra je­len­ték­te­len prob­lé­mák­kal. Ak­kor an­nak van az ide­je. Most meg an­nak, hogy ér­zé­ke­nyen, ki­he­gye­zett lé­lek­kel fi­gyel­jek.

Amit ta­nul­tam, ta­pasz­tal­tam, már az enyém. Nem így sze­ret­tem vol­na meg­fon­tol­tabb és ta­lán jobb em­ber­ré vál­ni. Túl nagy árat fi­zet­tem, de nem volt más vá­lasz­tá­som.

Amit le­ír­tam, nem szol­gál­hat ta­nul­sá­gul sen­ki­nek. Mert min­den­ki más. De ta­lán el­hi­szik ne­kem, hogy bár­mek­ko­ra le­gyen is a tö­rés az éle­tünk­ben, fel le­het áll­ni. Meg­inog az em­ber, né­ha szé­dül, né­ha meg­bot­lik, de áll. Ne­héz, mint­ha ólom­súlyt rak­tak vol­na ránk, de vin­ni kell. Ma már hig­gad­tan tu­dok sok min­den­re gon­dol­ni, ami tör­tént ve­lem. Dol­go­zom, lé­te­zem, adok, amit tu­dok, és el­fo­ga­dom, amit ka­pok.

Ma­rad­jon ez így, hogy él­ni tud­jak im­már meg­nyu­go­dott lé­lek­kel.

Szvi­til Ila