Élő víz

Egy­szer egy üz­let­em­ber csekk­fü­ze­tet adott át egy jó ba­rát­já­nak, Chip­nek: öt­ezer dol­lárt bo­csá­tott a ren­del­ke­zé­sé­re, hogy se­gít­sen a rá­szo­ru­ló­kon. Az üz­let­em­ber úgy gon­dol­ta, hogy nagy­lel­kű­sé­ge job­ban ér­vé­nye­sül, ha Chip – aki nagy tisz­te­let­nek ör­ven­dő lel­kész és rá­dió­mű­so­rok­ban ige­ma­gya­rá­zó volt – dön­ti el, hogy ki kap­jon anya­gi se­gít­sé­get. A kö­zöt­tük lét­re­jött meg­ál­la­po­dás ré­sze volt az is, hogy bi­zo­nyos idő­kö­zön­ként rend­sze­re­sen ta­lál­koz­nak, Chip rész­le­te­sen be­szá­mol, ho­gyan hasz­nál­ta fel a pénzt, majd új­ra fel­töl­tik a se­gély­ala­pot.

Nem sok­kal az­után, hogy Chip ne­ki­lá­tott a szo­kat­lan meg­bí­zás tel­je­sí­té­sé­nek, meg­le­pő kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott. Úgy lát­ta, hogy az üz­let­em­ber csekk­fü­ze­tét job­ban ke­ze­li, mint a sa­ját­ját, mert tud­ta: szá­mon ké­rik tő­le, ho­gyan köl­töt­te el a pénzt.

Hadd kér­dez­zek tő­led va­la­mit, ked­ves ol­va­só: va­jon be­fo­lyá­sol­ná-e a dön­té­se­i­det az, ha a csekk­fü­ze­te­det és egyéb anya­gi for­rá­sa­i­dat más bir­to­kol­ná, és te ugyan­ak­kor tud­nád, hogy időn­ként el kell szá­mol­nod, ho­gyan hasz­nál­tad fel a pénzt?

Va­ló­já­ban sem­mi sem a mi­énk, amit bir­to­ko­lunk. Né­hány év­vel ez­előtt meg­halt egy na­gyon gaz­dag ve­ze­tő üz­let­em­ber. A te­me­té­si szer­tar­tá­son va­la­ki oda­ment az el­hunyt igaz­ga­tó köny­ve­lő­jé­hez, és meg­kér­dez­te: „Mennyi ér­té­ket ha­gyott ma­ga után?” A köny­ve­lő té­to­vá­zás nél­kül vá­la­szolt: „Min­dent.” Mint aho­gyan a bölcs Sa­la­mon ki­rály meg­ál­la­pí­tot­ta: „Aho­gyan vi­lág­ra jött any­ja mé­hé­ből, me­zí­te­le­nül, úgy megy el is­mét, ahogy jött; sem­mit sem kap fá­ra­do­zá­sá­ért, amit ma­gá­val vi­het­ne.” (Préd 5,14)

De van itt egy még fon­to­sabb „tu­laj­don­jo­gi” kér­dés is, ame­lyen el kell gon­dol­kod­nunk. A Bib­lia sze­rint Is­ten min­dent bir­to­kol: „Ti­ed, Uram, a nagy­ság, a ha­ta­lom és a fen­ség, a ra­gyo­gás és a mél­tó­ság, bi­zony min­den, ami a menny­ben és a föl­dön van! Ti­ed, Uram, az or­szág, ma­gasz­tos vagy te, min­de­nek fe­je! Tő­led ered a gaz­dag­ság és a di­cső­ség, te ural­kodsz min­de­nen. A te ke­zed­ben van az erő és a ha­ta­lom, a te ke­zed te­het bár­kit naggyá és erős­sé.” (1Krón 29,11–12). Ha ez így van, ak­kor ne­künk mi a sze­re­pünk? A Szent­írás azt mond­ja, hogy ne­künk kell gaz­dál­kod­nunk a ránk bí­zott va­gyon­nal, vagy­is mi va­gyunk a „sá­fá­rok”. Ahogy Pál apos­tol­nak a Ko­rinthu­si­ak­hoz írt el­ső le­ve­lé­ben áll: „Már­pe­dig a sá­fá­rok­tól el­ső­sor­ban azt kö­ve­te­lik, hogy mind­egyi­kük hű­sé­ges­nek bi­zo­nyul­jon.” (4,2) Jé­zus azt mond­ja, hogy ne­künk is el kell szá­mol­nunk (mint ahogy Chip is fe­le­lős­ség­gel tar­to­zott ba­rát­já­nak), és en­nek meg­fe­le­lő­en nyer­jük el ju­tal­mun­kat: „Jól van, jó és hű szol­gám, a ke­vé­sen hű vol­tál, so­kat bí­zok rád ez­után, menj be urad ün­ne­pi la­ko­má­já­ra!” (Mt 25,21) Mennyi­re más is len­ne, ha reg­ge­len­te fel­éb­red­ve rá­döb­ben­nénk ar­ra, hogy min­den a mi gond­ja­ink­ra van bíz­va – ott­ho­nunk, au­tónk, pénz­tár­cánk, üz­le­tünk, időnk és te­het­sé­günk –, de nem úgy, mint bir­to­ko­sok­ra, ha­nem mint sá­fá­rok­ra, akik az Úr, az igaz Tu­laj­do­nos meg­bí­zá­sá­ból gaz­dál­kod­nak! Em­lé­kezz ar­ra, hogy a csekk­fü­ze­ted nem a sa­já­tod! Csak köl­csön­kap­tad Is­ten­től. Hű­sé­ges le­szel?

Rick Boxx (Mon­day Man­na)