Gyermekvár

Al­bert és Pong­rác lo­vag­nak egy hat­for­du­lós fel­ada­tot kell meg­ol­da­nia Sza­káll ki­rály ké­ré­sé­re. Old­já­tok meg ti is a fel­ada­to­kat, ame­lyek mind­egyi­ke egy-egy sza­már­ral kap­cso­la­tos bib­li­ai tör­té­net­hez kö­tő­dik, és a meg­fej­té­se­ket össze­gyűjt­ve küld­jé­tek el a szer­kesz­tő­ség cí­mé­re (Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­ge, 1085 Bu­da­pest, Ül­lői út 24.). A bo­rí­ték­ra ír­já­tok rá: Gyer­mek­vár. A vé­gén aján­dé­kot kap­tok.

Al­bert és Pong­rác lo­vag a Könyv­moly könyv­tá­ros ál­tal a könyv­tár­ban ta­lált te­ker­cset ta­nul­má­nyoz­ta, ami­kor egy kis­ma­dár szállt a kas­tély­ab­lak pár­ká­nyá­ra, és han­gos dal töl­töt­te be a szo­bát.

– Nézd csak ezt a vi­dám ma­dár­kát! Olyan bát­ran ül ott a pár­ká­nyon, mint­ha tény­leg tud­ná, hogy mi nem fog­juk bán­ta­ni őt.

– Iga­zad van, Al­bert ba­rá­tom! De mi­ért is bán­ta­nánk? Én reg­ge­lig el­hall­gat­nám az éne­két!

– Én is! Azon­ban ne fe­lejtsd, hogy sok bu­ta gye­rek és fel­nőtt nem­csak az ár­tat­lan ál­la­tok­nak akar rosszat, de véd­te­len em­be­re­ket sem kí­mél. Gon­dolj csak ar­ra a pél­dá­zat­ra, ame­lyik­hez a mos­ta­ni fel­ada­tunk is kap­cso­ló­dik!

– Va­ló­ban. Az ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nus tör­té­ne­té­ben egy em­ber ment Je­ru­zsá­lem­ből Je­ri­kó­ba. Az úton rab­lók tá­mad­ták meg, jól meg­ver­ték, el­vet­ték min­de­nét, majd ott­hagy­ták fél­hol­tan a por­ban. Egy pap ment ar­ra, aki ahe­lyett, hogy se­gí­tett vol­na raj­ta, ki­ke­rül­te. Ké­sőbb egy lé­vi­tá­nak, vagy­is ta­ní­tó­nak vitt ar­ra az út­ja. De ő is in­kább el­for­dí­tot­ta a fe­jét, és úgy tett, mint­ha nem is lát­ta vol­na a sze­ren­csét­lent.

– Ak­kor kö­ze­le­dett az úton sza­már­há­ton egy em­ber, aki sa­má­ri­ai volt. A zsi­dók annyi­ra le­néz­ték a Sa­má­ri­á­ban élő em­be­re­ket, hogy nem is áll­tak szó­ba ve­lük. Nos, ő volt az, aki oda­ment a baj­ba ju­tott em­ber­hez, ki­mos­ta, bekötözte a se­be­it. Az­után fel­tet­te őt a sza­ma­rá­ra, és el­vit­te a leg­kö­ze­leb­bi fo­ga­dó­ba. Ott ki­vett egy szo­bát, és egész éj­sza­ka ápol­ta. Ami­kor reg­gel lett, to­vább kel­lett men­nie. Oda­ment a fo­ga­dós­hoz, adott ne­ki két dé­nárt, ami na­gyon so­kat ért, és a lel­ké­re kö­töt­te, hogy ápol­ja a be­te­get. Azt is meg­ígér­te, hogy ha nem lesz elég a pénz, ak­kor vissza­fe­lé jö­vet ki­fi­ze­ti, amit a fogadós még ráköltött.

– Jé­zus ezt a pél­dá­za­tot ak­kor mond­ta el, ami­kor azt pró­bál­ta el­ma­gya­ráz­ni, ki is a mi fe­le­ba­rá­tunk. Hi­szen az Is­tent tel­jes szí­vünk­ből, tel­jes erőnk­ből és tel­jes el­ménk­ből kell sze­ret­nünk, fe­le­ba­rá­tun­kat pe­dig úgy, mint ma­gun­kat.

– Meg is kér­dez­te a hall­ga­tó­sá­got a tör­té­net vé­gén, hogy a há­rom kö­zül me­lyik volt a baj­ba ju­tott em­ber fe­le­ba­rát­ja.

– Ter­mé­sze­te­sen a sa­ma­ri­tá­nus.

– Ne­künk most egy rá jel­lem­ző szót kell meg­ta­lál­nunk a te­kercs­re raj­zolt fel­ada­ton. Ame­lyik fo­ga­dó­ba megy a sa­ma­ri­tá­nus, an­nak a fa­lán le­vő szó a meg­fej­tés.