Evangélikusok

És a szer­kesz­tő­ség gyá­sza? Fut­ja-e kon­do­le­á­ló jegy­zet­so­rok­ra? Nem, Frenkl Ró­bert nem ten­né fel ezt a kér­dést… La­punk ol­va­só­tá­bo­rá­ban azon­ban szép szám­mal akad­hat­nak, akik tud­ni sze­ret­nék vég­re, hogy az el­múlt év­ti­zed leg­vi­ta­tot­tabb (az­az leg­töb­bet di­csért és leg­töb­bet bí­rált) szer­ző­jé­hez vol­ta­képp ho­gyan vi­szo­nyul az Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­ge, fő­szer­kesz­tő­je. Hi­szen tud­juk, akik sze­ret­ték írá­sa­it, azok kö­zött akadt, aki mi­at­ta já­rat­ta új­sá­gun­kat, más meg mi­at­ta mond­ta le…

Áll­hat­na itt most né­hány il­le­del­mes, szá­ra­zon tár­gyi­la­gos bú­csú­szó, de a leg­ke­ve­sebb, ami­vel tar­to­zunk Frenkl Ró­bert­nek, hogy nyil­ván­va­ló­vá tesszük: nem tud­tuk nem sze­ret­ni. A kur­ta-fur­csa fo­gal­ma­zást ő per­sze pon­to­san ér­te­né, hi­szen in­ten­zív mun­ka­kap­cso­la­tunk so­rán – min­den tisz­te­le­tünk és el­is­me­ré­sünk mel­lett – más­faj­ta ér­zel­me­ket is tar­tó­sít­hat­tak vol­na gya­ko­ri vi­tá­ink, ám „Rob­csi bá­csit” va­ló­ban nem le­he­tett nem sze­ret­ni. Le­he­tett ve­le vi­tat­koz­ni, le­he­tett ve­le egyet nem ér­te­ni, de akik­nek meg­ada­tott, hogy em­be­ri­leg is kö­zel ke­rül­je­nek hoz­zá, azok idő­vel óha­tat­la­nul meg is sze­ret­ték.

Van je­len­tő­sé­ge eh­hez ké­pest an­nak, hogy so­ha, egyet­len al­ka­lom­mal sem apel­lált cik­kei meg­je­len­te­té­se ér­de­ké­ben or­szá­gos fel­ügye­lői tiszt­sé­gé­re? Míg ná­la „gya­kor­lat­la­nabb” toll­for­ga­tók oly­kor egy szó­cse­re mi­att rek­la­mál­nak, ő, aki bri­li­áns pub­li­cis­ta volt, az Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gá­nak ülé­se­in sem mu­lasz­tott el so­ha kö­szö­ne­tet mon­da­ni az ol­va­só­szer­kesz­tői-kor­rek­to­ri be­avat­ko­zá­so­kért. Ha azon­ban ma­gá­nak a cikk­nek a meg­je­len­te­té­se volt – tar­tal­mi okok­ból – kér­dés, ke­mé­nyen ér­velt vélt vagy va­lós iga­za mel­lett.

Ab­ban kez­det­től tel­jes volt köz­tünk az egyet­ér­tés, hogy bár a dol­go­kat „most tü­kör ál­tal ho­má­lyo­san” lát­juk (ese­ten­ként ugyan­azt egé­szen más­ként), épp a tisz­táb­ban lá­tás ér­de­ké­ben a leg­ké­nye­sebb kér­dé­sek­ről is sza­bad, sőt kell is ír­ni az EvÉ­let­ben. Frenkl Ró­bert nem­csak a zsur­na­lisz­ták leg­főbb eré­nyé­vel, a prob­lé­ma­ér­zé­keny­ség­gel ren­del­ke­zett, de – kri­ti­ku­sai több­sé­gé­vel el­len­tét­ben – kel­lő tu­dás­sal, tárgy­is­me­ret­tel és bá­tor­ság­gal is ah­hoz, hogy – akár­ha be­val­lot­tan pro­vo­ka­tív mon­da­tok­kal – gon­dol­ko­dás­ra kész­tes­sen. A dol­go­kat ki­zá­ró­lag fe­ke­tén-fe­hé­ren ér­tel­mez­ni ké­pe­sek „pech­jé­re” míg mi to­vább­ra is ho­má­lyo­san lá­tunk, ő ta­lán már „szín­ről szín­re”, és élet­mű­vét új­ra­ol­vas­va im­már pon­to­san tud­ja, mit kel­lett vol­na még­is más­ként ír­nia, s ho­vá kel­lett vol­na tennie pont he­lyett in­kább vesszőt vagy fel­ki­ál­tó­je­let.

T. Pin­tér Ká­roly