Evangélikusok
A szerkesztőség gyásza
És a szerkesztőség gyásza? Futja-e kondoleáló jegyzetsorokra? Nem, Frenkl Róbert nem tenné fel ezt a kérdést… Lapunk olvasótáborában azonban szép számmal akadhatnak, akik tudni szeretnék végre, hogy az elmúlt évtized legvitatottabb (azaz legtöbbet dicsért és legtöbbet bírált) szerzőjéhez voltaképp hogyan viszonyul az Evangélikus Élet szerkesztősége, főszerkesztője. Hiszen tudjuk, akik szerették írásait, azok között akadt, aki miatta járatta újságunkat, más meg miatta mondta le…
Állhatna itt most néhány illedelmes, szárazon tárgyilagos búcsúszó, de a legkevesebb, amivel tartozunk Frenkl Róbertnek, hogy nyilvánvalóvá tesszük: nem tudtuk nem szeretni. A kurta-furcsa fogalmazást ő persze pontosan értené, hiszen intenzív munkakapcsolatunk során – minden tiszteletünk és elismerésünk mellett – másfajta érzelmeket is tartósíthattak volna gyakori vitáink, ám „Robcsi bácsit” valóban nem lehetett nem szeretni. Lehetett vele vitatkozni, lehetett vele egyet nem érteni, de akiknek megadatott, hogy emberileg is közel kerüljenek hozzá, azok idővel óhatatlanul meg is szerették.
Van jelentősége ehhez képest annak, hogy soha, egyetlen alkalommal sem apellált cikkei megjelentetése érdekében országos felügyelői tisztségére? Míg nála „gyakorlatlanabb” tollforgatók olykor egy szócsere miatt reklamálnak, ő, aki briliáns publicista volt, az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának ülésein sem mulasztott el soha köszönetet mondani az olvasószerkesztői-korrektori beavatkozásokért. Ha azonban magának a cikknek a megjelentetése volt – tartalmi okokból – kérdés, keményen érvelt vélt vagy valós igaza mellett.
Abban kezdettől teljes volt köztünk az egyetértés, hogy bár a dolgokat „most tükör által homályosan” látjuk (esetenként ugyanazt egészen másként), épp a tisztábban látás érdekében a legkényesebb kérdésekről is szabad, sőt kell is írni az EvÉletben. Frenkl Róbert nemcsak a zsurnaliszták legfőbb erényével, a problémaérzékenységgel rendelkezett, de – kritikusai többségével ellentétben – kellő tudással, tárgyismerettel és bátorsággal is ahhoz, hogy – akárha bevallottan provokatív mondatokkal – gondolkodásra késztessen. A dolgokat kizárólag feketén-fehéren értelmezni képesek „pechjére” míg mi továbbra is homályosan látunk, ő talán már „színről színre”, és életművét újraolvasva immár pontosan tudja, mit kellett volna mégis másként írnia, s hová kellett volna tennie pont helyett inkább vesszőt vagy felkiáltójelet.
T. Pintér Károly