Evangélikusok

„Minden­nek ren­delt ide­je van (…)
Meg­van az ide­je a gyász­nak,
és meg­van az ide­je a tánc­nak.”
(Pré­di­ká­tor köny­ve, 3. fe­je­zet,
1. és 4. vers)

Ahogy a fent idé­zett bib­li­ai vers­ben is ol­vas­hat­juk, föl­di éle­tünk­ben minden­nek meg­sza­bott ide­je van, nin­cse­nek vé­let­le­nek. Mi­köz­ben föl­di utun­kat jár­juk, éle­tün­k ideje – ki­nek las­sab­ban, ki­nek gyor­sab­ban – meg­ha­tá­ro­zott kör­for­gás­ban te­lik, s ezt a kör­for­gást ün­ne­pe­ink és a fon­to­sabb ese­mé­nyek éven­kén­ti vissza­té­ré­se je­len­tő­sen meg­ha­tá­roz­za.

A ke­resz­tény kul­túr­kör­ben Jé­zus föld­re jöt­te (ka­rá­csony), kül­de­té­sé­ből fa­ka­dó szol­gá­la­ta, meg­vál­tói ha­lá­la (nagy­pén­tek) és fel­tá­ma­dá­sa (hús­vét), menny­be­me­ne­te­le és a Szent­lé­lek el­kül­dé­se (pün­kösd) má­ig meg­ha­tá­ro­zó, egye­te­mes ün­ne­p.

Kö­zü­lük is ki­emel­ke­dik Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa, az­az hús­vét ün­ne­pe. Min­den eh­hez kap­cso­ló­dik és eh­hez vi­szo­nyul. En­nek bi­zo­nyí­té­ka az a tény is, hogy a ka­rá­cso­nyi ün­nep jó­val ké­sőbb ala­kult ki (kö­rül­be­lül az 5. szá­zad­ban), mint a hús­vét, mely­nek meg­ün­nep­lé­sé­ről már a 2. szá­zad­ból van tör­té­ne­ti adat. A ni­ce­ai zsi­na­ton, 325-ben rög­zí­tet­ték vég­le­ge­sen a pon­tos időpontját, vagy­is hogy a hús­vé­tot min­den esz­ten­dő­ben az el­ső ta­va­szi hold­töl­te utá­ni va­sár­na­pon kell ün­ne­pel­ni.

„Meg van ír­va: nem­csak ke­nyér­rel él az em­ber, ha­nem min­den igé­vel, amely Is­ten szá­já­ból szár­ma­zik” – mond­ta Jé­zus az őt kí­sér­tő sá­tán­nak, ami­kor a Szent­lé­lek in­dí­tá­sá­ra negy­ven­na­pos böjt­re vo­nult a pusz­tá­ba (Mt 4,4).

Jé­zus pél­dá­ját kö­vet­ve az egy­ház a ke­resz­tény­ség el­ső szá­za­da­i­tól kezd­ve elő­ír­ta hí­vei szá­má­ra a böj­tö­ket, így a hús­vé­tot meg­elő­ző nagy­böj­töt is. Ez ham­va­zó­szer­dá­tól hús­vét­va­sár­na­pig tar­tó negy­ven­na­pos idő­szak, ame­lyet II. Or­bán pá­pa ik­ta­tott tör­vény­be 1091-ben. A böj­ti idő­szak be­kö­szön­té­vel meg­szűn­nek a mu­la­to­zá­sok, bá­lok és la­ko­dal­mak is. A lel­ki meg­tisz­tu­lás, az ön­vizs­gá­lat és min­den té­ren az ön­meg­tar­tóz­ta­tás idő­sza­ka lép a he­lyük­re.

A nap­tár­ban to­vább­ra is vissza­fe­lé ha­lad­va a far­sang ide­jé­hez érünk, amely a ke­resz­tény egy­há­zi év­ben víz­ke­reszt nap­já­tól (ja­nu­ár 6.) a hús­vét előt­ti negy­ve­ne­dik na­pig, az úgy­ne­ve­zett hús­ha­gyó­ked­dig tart. A far­sang el­ne­ve­zé­se és a hoz­zá kö­tő­dő egyes szo­ká­sok kö­zép­ko­ri né­met ha­tás­ra utal­nak, de is­mer­tek az An­jouk és Má­tyás ki­rály ide­jé­ből szár­ma­zó ada­tok is, ame­lyek­ben itá­li­ai min­tá­jú fel­vo­nu­lá­sok­ról és ál­ar­cok­ról ol­vas­ha­tunk. Az új­ko­ri fa­lu­si és me­ző­vá­ro­si far­san­gi szo­ká­sok ün­ne­pi lak­má­ro­zás­sal, mu­lat­sá­gok­kal, masz­kos fel­vo­nu­lá­sok­kal, dra­ma­ti­kus já­té­kok­kal meg­pe­csé­telt ün­ne­pi, „kar­ne­vá­li” idő­szak­ra val­la­nak.

Csö­mö­rön is nagy ha­gyo­má­nyai vol­tak a far­sang utol­só nap­ja­i­ban meg­szer­ve­zett bá­lok­nak. Ab­ban az idő­ben ezek kí­nál­tak al­kal­mat a szó­ra­ko­zás­ra és az is­mer­ke­dés­re. A kocs­mák ad­tak he­lyet a mu­lat­sá­gok­nak. A fa­lu­ban min­den­ki tud­ta, me­lyik a ma­guk kö­zött csak evan­gé­li­kus, ka­to­li­kus vagy ipa­ros (sváb) kocs­má­nak ne­ve­zett he­lyi­ség, és az itt ren­de­zett bá­lok­nak is több­nyi­re meg­volt a „törzs­csa­pa­tuk”. Azon­ban er­re, ter­mé­sze­te­sen, nem volt szi­go­rú sza­bály.

Azok­ban az évek­ben Csö­mör, Cin­ko­ta és Nagy­tar­csa la­ko­sai kö­zött sok­kal szo­ro­sabb volt a kap­cso­lat, mint ma­nap­ság, ezért a far­san­gi idő­ben meg­ren­de­zett bá­lok sem vol­tak egy idő­ben. A ha­gyo­mány sze­rint a csö­mö­ri há­rom­na­pos vi­ga­lom volt az utol­só a sor­ban. Hús­ha­gyó­ked­den a zá­ró bál min­dig jel­me­zes volt. A böj­ti ti­lal­mak és a föld­mun­kák előtt jól is esett a fel­sza­ba­dult vi­dám­ság. Akik nem a ze­nés mu­lat­sá­got vá­lasz­tot­ták, egy­más­hoz men­tek be­szél­get­ni, együtt mú­lat­ták az időt.

1950-ben a csö­mö­ri evan­gé­li­kus ima­kö­zös­sé­gi ta­gok szo­kat­lan ké­rés­sel ke­res­ték meg ak­ko­ri lel­ké­szü­ket, Soly­már Já­nost: a far­sang utol­só há­rom és a böjt el­ső né­hány nap­ját az ige mel­lett kö­zös­ség­ben akar­ták el­töl­te­ni. A lel­kész öröm­mel vet­te a ké­rést, és at­tól kezd­ve az ele­in­te ma­rok­nyi – mint­egy tíz-ti­zen­öt fős – csa­pat a ré­gi ima­te­rem­ben ta­lál­ko­zott es­té­ről es­té­re éne­kel­ve, imád­koz­va, az igé­re fi­gyel­ve, még­is jó­ked­vű­en. Az ima­kö­zös­sé­gi asszo­nyok vol­tak – sze­mé­lyes bi­zony­ság­té­te­lük­kel – a „há­zi­gaz­dái” ezek­nek az es­ték­nek. Hogy a far­san­gi han­gu­la­tot se kell­jen nél­kü­löz­ni, a lel­kész fe­le­sé­ge, Soly­már Já­nos­né, Ci­la né­ni te­á­ról és keksz­ről gon­dos­ko­dott. Így ala­kult ki a mai na­pig tar­tó, több mint fél év­szá­za­dos ha­gyo­mány.

Év­ről év­re egy­re töb­ben jöt­tek er­re a far­san­gi al­ka­lom­ra. 1952-ben hív­ták meg elő­ször Túr­me­zei Er­zsé­bet di­a­ko­nissza test­vért, köl­tő­nőt, aki hosszú éve­ken ke­resz­tül vál­lal­ta az ima­he­ti szol­gá­la­to­kat. Idő­vel más szol­gá­lat­te­vők is részt vet­tek eze­ken az es­té­ken, de Er­zsé­bet test­vér leg­alább há­rom­na­pos szol­gá­la­ta to­vább­ra is meg­ma­radt.

1970-ben édes­ap­ja után Soly­már Pé­ter ke­rült a gyü­le­ke­zet élé­re. Et­től kezd­ve a meg­hí­vott ige­hir­de­tők kö­re még job­ban ki­bő­vült. Volt olyan év, ami­kor az Evan­gé­li­kus Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mia pro­fesszo­rai szol­gál­tak, más al­ka­lom­mal lel­kész­nők vagy nyug­dí­jas lel­ké­szek lá­to­gat­tak el az ima­hét­re. De az egy­be­gyűl­tek hall­hat­ták teo­ló­gus­hall­ga­tók­nak, az egy­ház­me­gye vagy a szom­szé­dos gyü­le­ke­ze­tek lel­ké­sze­i­nek ige­ma­gya­rá­za­tát is. A ko­ráb­bi ha­gyo­mányt kö­vet­ve Túr­me­zei Er­zsé­be­té volt az ima­hét utol­só há­rom al­kal­ma egé­szen 1998-ig. Ami­kor be­teg­sé­ge ezt már nem en­ged­te, újabb ha­gyo­mány­ként Ba­li­kó Zol­tán nyu­gal­ma­zott pé­csi lel­kész szol­gá­la­ta in­dí­tot­ta el a gyü­le­ke­ze­tet az esz­ten­dő böj­ti út­ján.

A szer­ve­zés so­rán min­dig szem­pont volt, hogy a kör­nyék­re ke­rült új lel­ké­sze­ket a csö­mö­ri­ek is meg­is­mer­hes­sék. Ez­ál­tal nem­csak a gyü­le­ke­zet gaz­da­god­ha­tott, ha­nem a csö­mö­ri­ek jó hí­re is sok hely­re el­jut­ha­tott. Ta­lán en­nek is kö­szön­he­tő, hogy eze­ken az es­té­ken min­dig van­nak a kör­nyék­ről ér­ke­ző részt­ve­vők is.

Lel­ké­szek mel­lett ne­ves szí­né­szek és mű­vé­szek is el­fo­gad­ták a meg­hí­vást. Így tett bi­zony­sá­got két­szer is Bán­ffy György szín­mű­vész és Jan­csó Ad­ri­en­ne elő­adó­mű­vész.

Bo­da Zsu­zsa