e-világ

Ch­ris An­der­son nem­csak a Wi­red ma­ga­zin fő­szer­kesz­tő­je­ként is­mert, ha­nem az in­ter­ne­tes gaz­da­ság­ról írt Hosszú fa­rok cí­mű köny­vé­ről is. Ő volt az el­ső, aki szó­ra­koz­ta­tó mó­don vá­zol­ta fel, hogy a vi­lág­há­lón mi­ként le­het­nek jö­ve­del­me­ző­ek azok a ter­mé­kek, ame­lye­ket csak ke­ve­sen ke­res­nek. Ha va­la­mi ép­pen nem a leg­me­nőbb, leg­tren­dibb, leg­di­va­to­sabb, ak­kor va­ló­szí­nű­leg nem is fi­gye­lik annyi­an. Az in­ter­net azon­ban tö­ké­le­tes esz­köz ar­ra, hogy a vi­lág min­den tá­ján szét­szórt ér­dek­lő­dők­ből olyan fo­gyasz­tói bá­zist hoz­zon lét­re, ame­lyet már meg­éri ki­szol­gál­ni.

A szer­ző leg­újabb kö­te­te az In­gyen! cí­met kap­ta, és a vi­lág­há­lón fi­ze­tés nél­kül is hoz­zá­fér­he­tő an­gol nyel­ven. Eb­ben a könyv­ben nem ke­ve­seb­bet ál­lít, mint hogy az in­ter­ne­ten előbb-utóbb min­den in­gye­nes­sé fog vál­ni, kö­szön­he­tő­en an­nak, hogy az in­for­má­ció ter­jesz­té­sé­nek ha­tár­költ­sé­ge szép egyen­le­te­sen tart a nul­lá­hoz. Egy-egy újabb pél­dány lét­re­ho­zá­sá­nak ára szin­te sem­mi, leg­alább­is a leg­több eset­ben olyan ala­csony, hogy nem ér­de­mes mér­ni.

Ha nem aka­runk nagyon el­me­rül­ni a köz­gaz­da­sá­gi fej­te­ge­tés­ben, ak­kor egy egy­sze­rű pél­da min­den­re rá­vi­lá­gít. Ha va­la­me­lyik csa­lád­ta­gunk­nak el sze­ret­nénk kül­de­ni a ró­lunk ké­szült leg­fris­sebb fo­tót, ak­kor csak meg kell nyit­ni a le­ve­le­ző­prog­ra­mot, be­il­lesz­te­ni a ké­pet, és pár má­sod­perc múl­va már lan­dol­hat is a cím­zett pos­ta­lá­dá­já­ban. Vagy­is lét­re­hoz­tunk egy di­gi­tá­lis má­so­la­tot. Mind­ez ke­rült ne­künk va­la­mi­be? Ha úgy vesszük, igen, el­vég­re kel­lett hoz­zá egy szá­mí­tó­gép, in­ter­net­kap­cso­lat, no és per­sze va­ló­já­ban a sza­bad idő­nek is meg­van a ma­ga ára. Vi­szont ha azt vesszük fi­gye­lem­be, hogy az­zal a szá­mí­tó­gép­pel több száz ké­pet küld­tünk már el, ak­kor az egy kép­re eső költ­ség an­nál gyor­sab­ban zu­han, mi­nél több­ször csi­nál­juk ezt. És a vé­gén olyan ala­csony ár jön ki egy-egy le­má­solt kép­re, amely­re már azt mond­juk, hogy szin­te in­gyen volt. Már a bol­tok­ban sem tu­dunk egy­fo­rin­to­sok­kal fi­zet­ni…

Ab­ban a kor­ban pe­dig, ami­kor már a leg­több in­for­má­ció di­gi­tá­lis, igen nagy baj­ban van­nak azok a szol­gál­ta­tók, ame­lyek pénzt kér­nek eze­kért. Ugyan­is a nagy kö­zön­ség­nek szó­ló leg­több anyag ugyan­olyan könnyen meg­oszt­ha­tó és ter­jeszt­he­tő, akár a sa­ját fény­ké­pünk. Így eze­kért pénzt kér­ni igen sok eset­ben szél­ma­lom­harc, hi­szen ha va­la­mi­nek a ter­jesz­té­si költ­sé­ge nul­la, ak­kor az ma­gá­tól ter­jed, leg­in­kább anél­kül, hogy va­la­ki fi­zet­ne ér­te.

A köz­gaz­da­ság­tan­nak ter­mé­sze­te­sen van vá­la­sza er­re is, ezt pe­dig a ki­egé­szí­tő ter­mé­kek je­len­tik. Ha ke­ve­sen vesz­nek ma már ze­nei cé­dé­ket, mert sok­kal egy­sze­rűbb le­má­sol­ni vagy le­töl­te­ni őket, ak­kor a vá­lasz egy­sze­rű: mást kell el­ad­ni. Ha a ze­ne in­gye­nes, ak­kor ke­rül­jön az elő­adó pénz­be: a kon­cer­tek és a kü­lön­bö­ző re­lik­vi­ák min­den­fé­le­kép­pen jól ér­té­ke­sít­he­tő­ek. De ezek pi­ac­ra do­bá­sá­hoz egy­re in­kább el­en­ged­he­tet­len lesz, hogy a ze­ne­kar az in­gye­ne­sen le­tölt­he­tő ze­né­ből már meg­fe­le­lő is­mert­ség­re te­gyen szert. És cso­dák cso­dá­ja: egy is­mert ze­ne­kar több le­mezt is ad el, mert ak­kor már nem a di­gi­tá­lis, rög­zí­tett adat az ér­ték, ha­nem a hoz­zá já­ró kö­rí­tés, a dísz­do­boz vagy ép­pen a szé­pen meg­ter­ve­zett bo­rí­tó a da­lok szö­ve­gé­vel.

En­nek az üz­le­ti mo­dell­nek a ne­vé­ben sze­re­pel az in­gyen szó, az­az az an­gol free. A fre­e­mi­um olyan cso­ma­got je­lent, amely­nek egyes ele­mei in­gye­ne­sek, míg a töb­bi­ért fi­zet­ni kell. S hogy mi­ért esik szó mind­er­ről egy egy­há­zi lap ha­sáb­ja­in? Az egy­ház­köz­sé­gek szin­tén a fre­e­mi­um mo­dell sze­rint mű­köd­nek: bár­ki be­me­het in­gyen az is­ten­tisz­te­let­re, de az irat­ter­jesz­tés­ben kap­ha­tó ki­ad­vá­nyo­kért már fi­zet­nie kell… Ez el­ső­sor­ban azért fon­tos, mert ha el­fo­gad­juk a fen­ti ál­lí­tás igaz­sá­gát, ak­kor az egy­ház ta­nul­hat a free­mi­um mo­dellt al­kal­ma­zó cé­gek­től. Ezek ugyan­is ál­ta­lá­ban a ma­xi­mum stra­té­gi­át hasz­nál­ják, az­az elő­ször is ar­ra tö­re­ked­nek, hogy az in­gye­nes ter­mé­ket mi­nél több hely­re el­jut­tas­sák.

Az In­gyen! a Maf­fi­ó­zók cí­mű so­ro­za­tot hoz­za pél­da­ként. A né­zők sms-ben vagy Twit­te­ren meg­kap­hat­ják a kö­vet­ke­ző rész rö­vid tar­tal­mát, il­let­ve to­váb­bi in­for­má­ci­ók­hoz jut­hat­nak a so­ro­zat­ról a hon­la­pon. A You­Tu­be-ra ki­ma­radt je­le­ne­te­ket töl­te­nek fel, sza­vaz­ni is le­het, hogy ezek kö­zül me­lyik­nek lett vol­na he­lye a kép­er­nyőn le­adott rész­ben. A so­ro­zat így ki­lép a té­vé kor­lá­tai kö­zül, és olyan csa­tor­ná­kon is ter­jed, ame­lyek rész­ben ön­ger­jesz­tő­ek, hi­szen egy idő után már a ra­jon­gók kül­döz­ge­tik egy­más­nak az újabb és újabb kap­cso­ló­dó ér­de­kes­sé­ge­ket.

Az In­gyen! cí­mű könyv­ből ki­vá­ló öt­le­te­ket le­het kap­ni ar­ra, hogy in­gye­nes­ség­gel mi­ként le­het pénzt ke­res­ni, vagy – ha csak egy­há­zi kö­zeg­re al­kal­maz­zuk – mi­ként le­het­ne újabb hí­ve­ket.

Nagy Ben­ce