Napról napra

Va­sár­nap

Jé­zus mond­ta: „A szom­bat lett az em­be­rért.” Mk 2,27 (1Móz 2,3; Mk 12,1–12; Róm 5,1–5/6–11/; Zsolt 35,1–16) Eb­ben a rö­vid, lo­gi­kus ­mon­dat­ban raj­zo­ló­dik ki Is­ten mun­kál­ko­dá­sá­nak leg­fon­to­sabb sza­va: az „em­be­rért”. Min­dent en­nek ve­tett alá, le­gyen az akár a vi­lág te­rem­té­se, akár a tör­vé­nyek al­ko­tá­sa. Ér­tünk. Szám­ta­lan aján­dé­ká­nak az egyet­len ér­tel­me, hogy az em­ber (örök) éle­tét cé­loz­za, azt szol­gál­ja. Így kap­ta az Ószö­vet­ség né­pe a szom­ba­tot mint a nyu­ga­lom nap­ját, il­let­ve ez­zel a ra­jon­gás­sal aján­dé­koz­ta Urunk a vi­lág­nak a va­sár­na­pot, Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sá­nak ün­nep­nap­ját. Ér­tünk – min­dent. Hi­tünk gyö­nyö­rű, ha­tár­ta­lan té­nye: ilyen Atyánk van!

Hét­fő

Krisz­tus mond­ja: „Nem hagy­lak ti­te­ket ár­ván, el­jö­vök hoz­zá­tok.” Jn 14,18 (Zsolt 102,18; Jer 26,1–3.7–16.24; Jn 11,32–45) Nincs olyan em­ber, aki ne ré­mül­ne meg a ma­gány­tól, a vi­lág­nak va­ló ki­szol­gál­ta­tott­ság­tól, és akit az el­ha­gyott­ság vagy az egye­dül­lét fé­lel­me­tes ér­zé­se ne ke­se­rí­te­ne meg. Ép­pen ezért Mes­te­rünk éle­tet adó vi­gasz­ta­lást nyúj­tott min­den­ko­ri ta­nít­vá­nya­i­nak eb­ben az ígé­re­té­ben: jö­vök. „Bi­zony, ha­mar el­jö­vök” (Jel 22,20b) – Krisz­tust mint ígé­re­tét meg­tar­tó Urat is­mer­jük, re­mél­jük. Ha ő mond­ja, úgy lesz, mert nem ha­zu­dik, és mert övé min­den ha­ta­lom. Nem lé­te­zik olyan erő, amely jö­ve­te­lét, hoz­zánk ér­ke­zé­sét, ér­tünk jö­ve­te­lét meg­aka­dá­lyoz­hat­ná. Ezért hang­zik hi­te­le­sen, erőt adó­an az ige: „Ne nyug­ta­lan­kod­jék a ti szí­ve­tek…” (Jn 14,1a)

Kedd

Is­ten min­den te­remt­mé­nye jó, és sem­mi sem el­ve­ten­dő, ha há­la­adás­sal él­nek ve­le. 1Tim 4,4 (Zsolt 104,13; Jób 2,1–10; Jn 11,46–57) Meg­sza­ba­dí­tott éle­tű, lel­ki­is­me­re­tű em­ber sza­vai ezek. Nem mé­rics­kél a „sza­bad – nem sza­bad” kín­zó kér­dé­se­i­vel, nem szab em­be­ri ha­tá­ro­kat, ha­nem él­ve­zi Is­ten ha­tár­ta­lan böl­cses­sé­gé­nek gyü­möl­cse­it (1Móz 1,31). Tud­ja, min­den te­remt­mény tisz­ta­sá­ga alap­ve­tő­en az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tá­tól függ. Már­pe­dig a vi­lá­gon csak az em­ber sza­kadt el Urá­tól. Aki pe­dig ke­gye­lem­ből új éle­tet ka­pott, az éli Is­ten­től er­re a vi­lág­ra ka­pott fel­ada­tát, kül­de­té­sét: di­csé­ri, ma­gasz­tal­ja Aty­ját az er­re ka­pott aján­dé­kok­kal, esz­kö­zök­kel.

Szer­da

Az Úr így fe­lelt: Meg­nyug­tat té­ged, ha az or­cám megy ve­le­tek? 2Móz 33,14 (Zsid 4,9; 2Móz 17,1–7; Jn12,1–11) A fé­le­lem­ben élő em­ber lép­tei rit­kán ér­nek a cél­ba. Pe­dig egy nagy lé­pés, egy erőn­ket meg­ha­la­dó vál­lal­ko­zás, kül­de­tés meg­kez­dé­se előtt min­den­ki­nek a szí­ve meg­re­meg. Is­ten tű­zi ki a célt Mó­zes­nek és a vá­lasz­tott nép­nek, ho­va men­je­nek, de se­gít­sé­gét is ad­ja mel­lé. A mi élet­utun­kon is meg­ta­pasz­tal­juk meg­nyug­ta­tó kö­zel­sé­gét, amely ki­űzi a fé­lel­met. Nagy bá­to­rí­tá­sunk az, hogy nem va­gyunk egye­dül: Is­ten ar­ca (= sze­mé­lye) ve­lünk van, nem hagy el. Ez a fel­hőt­len biz­ton­ság­ér­zet szü­li az öröm­te­li bi­zony­ság­té­telt: „Ve­lem ván­do­rol uta­mon Jé­zus, / gond és fé­le­lem el nem ér. / El­visz, el­se­gít en­gem a cél­hoz, / Ő, a győ­zel­mes hű ve­zér.”

Csü­tör­tök

Lás­sá­tok meg, mi­lyen nagy sze­re­te­tet ta­nú­sí­tott irán­tunk az Atya: Is­ten gyer­me­ke­i­nek ne­vez­nek min­ket, és azok is va­gyunk. 1Jn 3,1a (Zsolt 145,3; 1Jn 1,8–2,2/3–6/; Jn 12,12–19) Ami biz­tos eb­ben a vi­lág­ban, az Is­ten sze­re­te­te. Ez az Is­ten meg­ta­pasz­talt sze­re­te­té­ben gyö­ke­re­ző biz­ton­ság szó­lal meg az apos­tol ta­ní­tá­sá­ban: tud­juk, hogy kik va­gyunk, ho­va tar­to­zunk. Meg­győ­ző­dé­se azért meg­in­gat­ha­tat­lan, mert gyer­mek­sé­günk egye­dü­li fel­té­te­lét nem a mi „jó­sá­gunk­ban”, buz­gól­ko­dá­sunk­ban lát­ja, ha­nem ki­zá­ró­lag az Atya irán­tunk va­ló sze­re­te­té­ben. Az Is­ten vál­toz­tat­ha­tat­lan sze­re­te­te az örök­be-, il­let­ve vissza­fo­ga­dá­sunk egyet­len biz­to­sí­té­ka: ő dön­tött mel­let­tünk, ő fo­ga­dott min­ket gyer­me­ke­i­vé – a ke­reszt­ség­ben.

Pén­tek

Is­ten ke­gyel­me és aján­dé­ka még bő­sé­ge­seb­ben ki­áradt az egy em­ber, a Jé­zus Krisz­tus ke­gyel­me ál­tal so­kak­ra. Róm 5,15b (Zsolt 119,76; Lk 9,43b–48; Jn 12,20–26) Meg­tör­tént, el­vé­gez­te­tett! Krisz­tus a ke­gye­lem bű­ne­ink fö­löt­ti győ­zel­mét ki­ál­tot­ta a vi­lág­ba. Ez a ki­ál­tás vissz­hang­zik Pál so­ra­i­ban: nincs az a múlt-, je­len- vagy jö­vő­be­li tett, mély­ség, go­nosz­ság, amely­nek bün­te­té­sét ne tö­röl­te vol­na el Is­ten a Gol­go­tán. Ez a győ­ze­lem az em­be­ri­ség leg­na­gyobb aján­dé­ka, amely el­ve­szi min­den bűn mi­at­ti két­ség­be­esé­sün­ket, és meg­nyit­ja a bűn­ből va­ló sza­ba­du­lás út­ját. Ezért hir­det­het­jük mi az öröm­te­li hit­val­lá­sun­kat: Ave crux, spes uni­ca – üd­vöz légy, ke­reszt, egye­dü­li re­mé­nyem!

Szom­bat

Ti va­ló­ban úgy hal­lot­ta­tok ró­la, és kap­ta­tok fe­lő­le ta­ní­tást, aho­gyan az meg­va­ló­sult Jé­zus­ban. Ves­sé­tek le a ré­gi élet sze­rint va­ló óem­bert. Ef 4,21–22 (Neh 5,9b; Gal 2,16–21; Jn 12,27–36) Az „át­öl­tö­zés” le­he­tő­sé­gé­nek egyet­len oka Jé­zus. Is­ten sze­re­tet­pa­zar­lá­sa nem en­ge­di meg a fol­toz­ga­tást, stop­po­lást, jó­ra ma­gya­rá­zást, ha­nem csak­is a tel­jes élet­cse­rét. Él­jünk hát fe­le­lő­sen a ne­künk adott drá­ga, in­gyen ke­gye­lem­mel, le­he­tő­ség­gel – Krisz­tus­sal.

Esz­lé­nyi Ákos