A vasárnap igéje

BÖJT NE­GYE­DIK VA­SÁR­NAP­JA (LA­ETA­RE) – 2MÓZ 16,11–15

1649 szep­tem­be­ré­ben Des­cartes, a hí­res fran­cia fi­lo­zó­fus a svéd ki­rály­nő meg­hí­vá­sá­ra meg­ér­ke­zett Stock­holm­ba. Ko­ráb­ban le­ve­lez­tek egy ide­ig, és Krisz­ti­na ki­rály­nő­nek oly­annyi­ra fel­kel­tet­te az ér­dek­lő­dé­sét ez a bá­tor gon­dol­ko­dó, hogy min­den­kép­pen sze­re­tett vol­na ve­le sze­mé­lye­sen ta­lál­koz­ni. Des­cartes egy ide­ig sza­bó­dott, nem akar­ta el­fo­gad­ni a meg­hí­vást, de az­után még­is el­uta­zott Svéd­or­szág­ba az ér­te kül­dött ha­di­ha­jón.

Ez a tö­ré­keny al­ka­tú fi­lo­zó­fus min­dig is sze­ret­te a ké­nyel­met, kü­lö­nö­sen is ra­gasz­ko­dott a me­leg­hez, egy­szer még a kály­há­ba is be­bújt, ami­kor túl nagy volt kö­rü­löt­te a nyüzs­gés. Stock­holm­ban szin­te szó sze­rint hi­deg zu­hany­ként ér­te a hír, hogy a mű­velt és ér­dek­lő­dő ki­rály­nő na­pon­ta sze­ret­ne tő­le órá­kat ven­ni, de egyéb el­fog­lalt­sá­gai mi­att er­re csak­is haj­na­li öt­kor tud időt sza­kí­ta­ni. A fi­lo­zó­fi­á­já­ban nem túl te­kin­tély­tisz­te­lő, de egyéb­ként ud­va­ri­as Des­cartes en­ge­dett a ki­rály­nő ké­ré­sé­nek, és haj­na­lon­ként ta­ní­tot­ta őt. De ké­nye­lem­hez szo­kott szer­ve­ze­te sem a ko­rán­ ke­lést, sem a svéd­or­szá­gi hi­de­get nem bír­ta, így ha­mar meg­be­te­ge­dett, és 1650 feb­ru­ár­já­ban meg is halt.

Min­dig is ar­ról volt hí­res, hogy nem ijed meg sem­mi­től. Szem­be­szállt ko­ra meg­ha­tá­ro­zó gon­dol­ko­dá­sá­val, a sko­lasz­ti­ká­val, az egyik leg­na­gyobb szel­le­mi épít­ménnyel, amit va­la­ha al­kot­tak. Nem tö­rő­dött a te­kin­téllyel, a cen­zú­rá­val, el­len­sé­ge­i­vel, de a haj­na­li pá­ra ki­fo­gott raj­ta. Ki­mond­ta az em­be­ri kul­tú­ra egyik leg­hí­re­sebb mon­da­tát: „Gon­dol­ko­dom, te­hát va­gyok”, hir­det­ve az ész, a rá­ció el­sőd­le­ges­sé­gét, hir­det­ve, hogy az em­be­ri lét alap­ja a gon­dol­ko­dás. Az­után lé­te el­me­rül, mert nem tud ko­rán reg­gel gon­dol­kod­ni.

Olyan ez a tör­té­net, mint­ha azt ta­nul­nánk a tör­té­ne­lem­ből, hogy a már­ci­u­si if­jak ha­za­men­tek, mert esett az eső, és épp nem volt ná­luk es­er­nyő, ezért be­re­kesz­tet­ték a for­ra­dal­mat. Va­la­hogy az em­be­ri tör­té­net­írás­ból igyek­szünk ki­hagy­ni azo­kat a rész­le­te­ket, ame­lyek túl­sá­go­san em­be­ri­ek, hét­köz­na­pi­ak. Az ügy sú­lyá­hoz mé­rünk min­dent. A tör­té­ne­lem­köny­vek­ből több­nyi­re hi­á­nyoz­nak azok a fe­je­ze­tek, ame­lyek a szent cé­lok­hoz ké­pest je­len­ték­te­le­nek. Rit­kán ol­va­sunk nem­ze­ti hő­sök ese­té­ben fog­fá­jás­ról, fá­zás­ról vagy épp ál­mos­ság­ról. Mint­ha nem léteznének ezek a prob­lé­mák, mint­ha a tör­té­ne­lem nagy alak­jai men­te­sek len­né­nek mind­ezek­től az em­be­ri tu­laj­don­sá­gok­tól.

A bib­li­ai tör­té­net­írás tel­je­sen más. Eb­ben épp az a fel­tű­nő, hogy min­den ap­ró rész­let fon­tos. Ézsau egész örök­sé­gét el­ad­ja, mert éhes. Ha raj­ta mú­lik, oda az ígé­ret, ame­lyet még Áb­ra­hám ka­pott. Jó­nás in­kább hagy­ta vol­na pusz­tul­ni Ni­ni­vét, mert lus­ta volt. A hős­kö­dő Pé­ter pe­dig egy szol­gá­ló előtt sem ké­pes be­val­la­ni, hogy Jé­zus­hoz tar­to­zik.

A Szent­írás­ban ar­ról ol­va­sunk, hogy az em­ber nem ér­zé­ke­li az egyes ügyek sú­lyát. Mi­köz­ben Jé­zus vért ve­rí­té­kez­ve imád­ko­zik, a ta­nít­vány bé­ké­sen al­szik. Csak ki­csi­nyes ér­de­kei, ké­nyel­me, éh­sé­ge vagy fá­radt­sá­ga szá­mít. Ki­vé­ve per­sze, ha épp ő gon­dol­ja, hogy most szent cé­lért har­col. Ilyen­kor kí­mé­let­len azok­kal, akik ezt nem lát­ják be. Így nagy buz­gó­sá­guk­ban a ta­nít­vá­nyok le­éget­né­nek egy sa­má­ri­ai fa­lut, el­ker­ge­tik a gyer­me­ke­ket Jé­zus­tól, csönd­re in­tik a ki­a­bá­ló je­ri­kói va­kot. Ha a ta­nít­vány fon­tos­sá­ga tu­da­tá­ban van, ak­kor resz­kes­sen min­den­ki, aki nem se­gí­ti az ügyet.

Döb­be­ne­tes ez a ket­tős­ség. Ha ró­lunk és ké­nyel­münk­ről van szó, ak­kor nem hat meg az igaz­ság, nem ér­de­kel az ügy, csak meg­kap­jam mind­azt, ami jár ne­kem. Ha pe­dig a me­net élén me­gyek, ak­kor ne za­var­jon sen­ki.

Va­jon hogy lát ben­nün­ket az Is­ten? Ho­gyan vi­se­li el, hogy mi­köz­ben meg­ment, mi csak ké­nyel­münk­re tu­dunk gon­dol­ni? Va­jon hogy vi­sel­te, hogy mi­köz­ben ki­hoz­ta a né­pet a rab­szol­ga­ság­ból, ők csak a ha­suk­ra gon­dol­tak? Tény­leg ne­héz fel­fog­ni, hogy mi tör­tént ott. Mi­köz­ben az Is­ten el­ho­má­lyo­sít­ja az egyip­to­mi is­tent, a Na­pot, ket­té­vá­laszt­ja a ten­gert, új ha­za fe­lé ve­ze­ti a né­pet, és sza­bad­sá­got ad ne­kik, ők azt mond­ják, éhe­sek va­gyunk! El­fe­lej­tet­ték már az összes cso­dát, nosz­tal­gi­á­val gon­dol­nak az egyip­to­mi idők­re, a bol­dog rab­ság­ra. Már nem ér­zik az ak­ko­ri ve­ré­sek fáj­dal­mát, csak az éh­ség mar­ja őket. A sza­bad­ság ér­ték­te­len­né vált szá­muk­ra.

A pusz­tá­ban min­den ér­ték­te­len­né vá­lik, min­den el­mé­let, min­den ér­tel­me­zés, már nem szá­mít az ék­szer, nincs je­len­tő­sé­ge a va­gyon­nak. A pusz­tá­ban nincs ha­gyo­mány, nincs kul­tú­ra, ott csak egyet­len kér­dés van, az élet. Ott min­den a visszá­já­ra for­dul. Nagy ügyek lesz­nek je­len­ték­te­le­nek, szent cé­lok ér­tel­met­le­nek, mert nincs éle­lem, ve­szély­ben az élet.

Ek­kor kö­vet­ke­zik a leg­na­gyobb cso­da, a man­na. Mert az Is­ten leg­na­gyobb cso­dá­ja nem a ten­ger ket­té­vá­lasz­tá­sa volt, nem a tíz csa­pás, nem is a für­jek, ha­nem a man­na. Mert eb­ben ir­ga­lom van. Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ir­ga­lom. Mi ez? Még min­dig élünk, még min­dig le­het, még ezt is le­het? Ezt kér­dez­het­ték egy­más­tól Ni­nive la­kói a negy­ve­ne­dik reg­gel. Az elő­ző éj­jel úgy fe­küd­tek le, hogy nem le­het­tek ben­ne biz­to­sak, hogy még lát­ják egy­mást. Mi ez? Mi ez a nap­ról nap­ra meg­úju­ló ke­gye­lem?

A man­nán ke­resz­tül meg­ért­he­ti a nép, hogy az Is­ten nem al­ka­lom­sze­rű­en se­gít, nem egy-egy cso­dá­val to­vább­len­dít, nem egy­sze­rű­en ad, ha­nem gon­dos­ko­dik ró­lunk. Ad­ni, akár so­kat is, könnyű, de egy éle­ten ke­resz­tül gon­dos­kod­ni va­la­ki­ről, az ma­ga a cso­da. A pusz­tá­ban új nép szü­le­tik, amely­nek az éle­te nem a sa­ját ke­zé­ben van. Ta­lán meg­ér­tik, hogy az Is­ten nem csu­pán krí­zi­sek­ben se­gít, egyéb­ként pe­dig jól el­va­gyunk, ha­nem nap­ról nap­ra gon­dos­ko­dik ró­lunk. Lé­tünk alap­ja nem a tu­dá­sunk, nem ha­gyo­má­nyunk, nem tör­té­nel­münk, ha­nem az Is­ten min­den­na­pi ir­gal­ma.

Ócsai Zol­tán