Keresztutak

Ba­ni ngye­ti Ba Ya­we – hang­zott a hét­vé­gén több gyü­le­ke­ze­tünk­ben is a ka­me­ru­ni ének. A nők idei (hi­va­ta­lo­san március 5-én tartott) vi­lág­ima­nap­já­nak köz­pon­ti üze­ne­te fo­gal­ma­zó­dott meg az egy­sze­rű dal egyet­len, rö­vid so­rá­ban: Di­csér­jé­tek az Urat!

Nem túl na­i­vak af­ri­kai test­vé­re­ink? Le­het­sé­ges fel­szó­lí­tás­ra ör­ven­dez­ni? Ké­pes le­het az em­ber csak úgy, pa­rancs­ra ma­gasz­tal­ni az Is­tent? Akik­nek két­sé­ge­ik vol­tak efe­lől, az ima­na­pi együtt­lé­te­ken meg­ta­pasz­tal­hat­ták, hogy a ka­me­ru­ni asszo­nyok uj­jon­gó hi­te ma­gá­val ra­ga­dó.

Öröm – eb­ben az egy szó­ban fog­lal­ták össze ta­pasz­ta­la­ta­i­kat azok az asszo­nyok, aki­ket meg­kér­tem, küld­je­nek né­hány so­ros be­szá­mo­lót a ná­luk meg­ren­de­zett al­ka­lom­ról. Azon túl, hogy jó volt új­ra együtt len­ni a más fe­le­ke­ze­tű­ek­kel, is­mét át­él­ni a kö­zös imád­ság ere­jét, mind­annyi­an ki­emel­ték, hogy szá­muk­ra idén a leg­na­gyobb aján­dé­kot az af­ri­kai nők élő bi­zony­ság­té­te­le je­len­tet­te.

Meg­szé­gye­ní­tő volt már az is­ten­tisz­te­le­tek ele­jén hal­la­ni a ka­me­ru­ni asszo­nyok val­lo­má­sát: „Mi Is­tent Ka­me­run­ban éle­tünk ne­héz­sé­gei kö­ze­pet­te ma­gasz­tal­juk, mi­vel az éle­tet Is­ten leg­na­gyobb aján­dé­ká­nak tart­juk. (…) A ťha­lál ár­nyé­ká­nak völ­gyé­benŤ is tud­ják ná­lunk az ár­vák, öz­ve­gyek, fo­gya­té­ko­sok, HIV-ví­rus­sal fer­tő­zöt­tek, hogy Is­ten ve­lünk van.”

Mennyi­re más­képp lát­ják a dol­go­kat az af­ri­ka­i­ak! – ír­ta az egyik lel­kész­nő. Mi itt Ma­gyar­or­szá­gon a sö­té­tet is sö­té­tebb­nek kép­zel­jük a va­ló­sá­gos­nál, ők meg a csu­pa ár­nyék mö­gött is fel­is­me­rik a fényt. Idén ők meg­ta­ní­tot­tak ben­nün­ket iga­zi „vi­lág­lá­tás­ra”, ör­ven­de­ző, Is­tent di­csé­rő élet­re – zár­ta be­szá­mo­ló­ját.

De örö­möt je­len­tett az is, hogy sze­rény ju­bi­le­um­ra em­lé­kez­het­tünk. Hu­szon­öt esz­ten­dő­vel ez­előtt ren­dez­het­tük meg elő­ször szer­ve­zett for­má­ban Ma­gyar­or­szá­gon a nők vi­lág­ima­nap­ját. Al­ber­ti­ben, ahol a részt­ve­vők az evan­gé­li­kus is­ko­la tor­na­ter­mé­ben gyűl­tek össze, és még ki­ál­lí­tást is ren­dez­tek az elő­ző esz­ten­dők fo­tó­i­ból, „kel­lé­ke­i­ből”. Nem kis büsz­ke­ség­gel osz­tot­ták meg örö­mü­ket, hogy ők – mint la­punk­nak adott in­ter­jú­já­ban Ro­szík Mi­hály­né be­szá­molt róla – nem hi­va­ta­lo­san már hu­szon­hét év­vel ez­előtt meg­tar­tot­ták az al­kal­mat. Ek­kor a lá­nyok és asszo­nyok még kéz­zel írott la­pok­ról ol­vas­ták fel az imád­sá­go­kat.

Má­ra nemcsak a tech­ni­kai esz­kö­zök „ar­ze­nál­ja” áll a női világima­nap szer­ve­ző­i­nek ren­del­ke­zé­sé­re (pro­jekt­orok, céd­éle­me­zek, nyom­ta­tott li­tur­gi­ai szö­ve­gek), de né­mely kö­zös­ség­nek idén még az is meg­ada­tott, hogy „benn­szü­löt­te­ket” lát­has­son ven­dé­gül. Így tör­tént pél­dá­ul Kő­sze­gen, ahol a vá­ros­ban ta­nu­ló két ka­me­ru­ni di­ák vett részt és szol­gált az ima­na­pi al­kal­mon. Ott az ő dob­kí­sé­re­tük mel­lett hang­zott – im­már nem pa­rancs­ra, ha­nem szív­ből – az ének: Ba­ni ngye­ti Ba Ya­we, az­az di­csér­jé­tek az Urat!

B. Pin­tér Már­ta