Kultúrkörök

„Kül­föl­dön Pe­tő­fi a leg­is­mer­tebb ma­gyar köl­tő má­ig. Ő az is­te­nek ma­gyar ked­ven­ce. Min­dent meg­ka­pott, hogy nagy köl­tő le­gyen: te­het­sé­get, tör­té­nel­met, sor­sot. Hu­szon­hat évet élt, s vi­lág­iro­dal­mi ran­gú s mé­re­tű élet­mű ma­radt utá­na, mely kor­for­du­lót je­len­tett nem­ze­te iro­dal­má­ban.” (Né­meth G. Bé­la: Pe­tő­fi Sán­dor éle­te és egyé­ni­sé­ge. In: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. Szerk. Kla­ni­czay Ti­bor, Kos­suth Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1982)

„Ha va­la­mi­kor, sok-sok ezer év múl­va föl­éb­resz­te­né­nek sí­rom­ból, s hir­te­len ar­ra kér­né­nek, hogy ne­vez­zek meg egy köl­tőt, ezt mon­da­nám: Pe­tő­fi” – ír­ta Kosz­to­lá­nyi De­zső. De va­ló­szí­nű, nem­csak ő, ha­nem a leg­több ma­gyar anya­nyel­vű em­ber is ezt vá­la­szol­ná gon­dol­ko­dás, ha­bo­zás nél­kül. Aki­ket meg­érin­tett a va­rá­zsa, azo­kat nem tán­to­rít­ják már el a fe­lü­le­tes élet­raj­zi ada­tok, a dü­bör­gő sza­va­la­tok, a köl­tőt szo­bor­rá me­re­ví­tő elem­zé­sek sem. Ők min­de­nek­előtt a sze­ret­ni va­ló köl­tőt és em­bert lát­ják meg ben­ne, s ép­pen örök fi­a­tal­sá­ga, nyug­ha­tat­lan­sá­ga mi­att ér­zik ked­ves­nek, kö­ze­li is­me­rős­nek.

Az evangélikus Petőfi Sándor ne­ve és köl­té­sze­te össze­fo­nó­dott a sza­bad­ság fo­gal­má­val. Ez a leg­erő­seb­ben su­gár­zó esz­me, mely rö­vid éle­tét, köl­tői vi­lá­gát be­ra­gyog­ja. Éle­te és köl­té­sze­te is szo­ros egy­ség­ben forrt össze. Élet­tör­té­ne­te 1848. már­ci­us 15-től ha­lá­lá­ig (el­tű­né­sé­ig) a for­ra­da­lom és a sza­bad­ság­harc tör­té­nel­mi ese­mé­nye­i­hez kap­cso­ló­dik. Több ver­sé­nek köz­vet­len po­li­ti­kai ha­tá­sa volt és van. A for­ra­da­lom ki­tö­ré­se előtt írt Nem­ze­ti da­la mind­má­ig a nem­zet in­du­ló­ja­ként hang­zik fel.

Ta­lán nincs a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben még egy olyan nap, mint már­ci­us 15-e, amely­ről annyit hall­hat­tunk, ol­vas­hat­tunk vol­na. Pe­tő­fi sze­re­pé­ről, a Nem­ze­ti dal fel­ol­va­sá­sá­ról és a nép meg­sza­vaz­ta­tá­sá­ról, a cen­zú­ra el­tör­lé­sé­ről is meg­em­lé­ke­zünk min­den év­for­du­lón. Tud­juk, hogy a for­ra­da­lom és a sza­bad­ság­harc el­vá­laszt­ha­tat­lan a ne­vé­től; szin­te tő­le hall­juk min­den év­ben, hogy itt az idő… Ün­ne­pi mű­so­rok fő­sze­rep­lő­jé­vé tesszük meg­idé­zett alak­ját; ver­se­it kí­vül­ről tud­ja a ma­gyar. A kor­társ Jó­kai is így írt er­ről: „Ezt a na­pot Pe­tő­fi nap­já­nak ne­vez­ze a ma­gyar nép; mert ezt a na­pot ő ál­lí­tá meg az égen, hogy alat­ta vé­gig­küzd­hes­se a nem­zet hosszú­ra nyúlt har­cát sza­bad­sá­ga el­len­sé­ge­i­vel.”

A már­ci­u­si ese­mé­nye­ket kö­ve­tő hó­na­pok el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ról, a fe­le­más át­ala­ku­lás­ról, a köl­tő gyöt­rő­dé­se­i­ről már ke­ve­sebb szó esik. Ő volt ugyan­is az, aki nem fo­gad­ta el a szük­sé­ges­nek hir­de­tett po­li­ti­kai komp­ro­misszu­mo­kat, s leg­több­ször elé­ge­det­len ma­radt. Min­dig az ese­mé­nyek előtt járt, és si­et­te­tett is min­den­kit. Meg­szál­lott­nak, túl­zó­nak tar­tot­ták őt, két­ség­be von­ták jo­gát, hogy cse­le­ked­jen. Jú­ni­us­ban már azt ír­ta nap­ló­já­ba, hogy egyi­ke a leg­gyű­lö­le­te­sebb em­be­rek­nek, s né­hány nap­pal ké­sőbb csú­fos ve­re­sé­get szen­ve­dett Sza­bad­szál­lá­son – mint kép­vi­se­lő­je­lölt. Mert vá­lasz­tó­be­szé­dé­ben sem­mi ked­ves­ke­dés, hí­zel­ke­dés, üres ígér­ge­tés nem volt, így rossz­aka­rói könnyű­szer­rel el­le­ne for­dít­hat­ták a né­pet. Ő volt az egyet­len, aki nem al­ku­dott – ahogy Ady End­re ír­ta ró­la.

Tra­gé­di­á­ja itt kez­dő­dött el. Nem lát­ták meg ben­ne „az em­bert, az örök ha­la­dás hé­ro­szát”, ahogy Kosz­to­lá­nyi ne­vez­te őt egy ta­nul­má­nyá­ban; nem lát­ták, hogy ő a jö­vő­ért har­col. Idő­vel ő is azok kö­zé ke­rült, aki­ket foly­ton ma­gya­ráz­tak, meg­ma­gya­ráz­tak, időn­ként ki­sa­já­tí­tot­tak; aki­ket iga­zán csak „rész­le­te­i­ben jól vá­lo­gat­va” sze­ret a ha­ta­lom. S ez el­len egyet te­he­tünk: ma­gunk vesszük bir­tok­ba őt, ma­gunk ol­vas­suk el új­ra és új­ra ver­se­it, hogy köl­té­sze­tén ke­resz­tül je­len­jen meg előt­tünk, szü­les­sen új­já leg­alább min­den ta­vasszal… Így lesz pél­da­kép és mér­ce.

„Ha­lá­la? Tán meg se halt… Mert ha éle­te olyan volt, mint a tün­dök­lő égi­test a köl­té­szet és a harc menny­bolt­ján, ha­lá­la a le­gen­dák kö­dé­be bur­kol­ta. Mint­ha ter­mé­szet­fe­let­ti erő ra­gad­ta vol­na el a csa­ta­tér­ről, egyet­len nyom, egyet­len biz­tos em­lék­jel nél­kül. Így hát a köl­tő üs­tö­kös­ként ma­radt meg az utó­kor tu­da­tá­ban, szik­rá­zó csúccsal – rö­vid éle­té­vel – és a le­gen­dák hosszú uszá­lyá­val, ame­lyek kö­rül­ve­szik vég­ső órá­ját.” (Mi­hai Be­ni­uc: Ahogy meg­ál­mod­ta. In: Pe­tő­fi­től – Pe­tő­fi­ről, Tan­könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1973)

Ká­nyá­di Sán­dor írá­sá­ban Pe­tő­fit a ma­gyar köl­té­szet Jé­zus Krisz­tu­sá­nak ne­ve­zi, ki­nek „sír­já­val is úgy va­gyunk, mint a ná­zá­re­ti­é­vel (va­la­hol csak meg kell gyúj­ta­ni a ke­gye­let gyer­tyá­ját, va­la­ho­vá csak le kell ten­ni a hó­do­lat ko­szo­rú­ját); (…) nem tu­dom, de ak­ko­ra köl­tő volt, akár min­den fa­lu­ban le­het­ne sír­ja; ta­lán nem is a föl­dön, a föld­ben, ha­nem va­la­hol ott fönn a ma­gas­ban pi­hen, s ez raj­ta a szem­fö­dél: ťma­ga­san szállj és hosszan éne­kelj, hal­dok­ló hattyúm, szép em­lé­ke­zet!…Ť” (Ká­nyá­di Sán­dor: Tisz­tel­gés. In: Igaz Szó, 1969/7.)

Bár­dos Szil­via