Kultúrkörök

Nagy­sza­bá­sú és kü­lön­le­ges nem­zet­kö­zi kó­rus­ta­lál­ko­zó­nak adott ott­hont a De­ák té­ri temp­lom már­ci­us 6-án, szom­ba­ton. Az Eu­ro­pa Can­tat (if­jú­sá­gi kó­ru­sok eu­ró­pai szö­vet­sé­ge) több ma­gyar­or­szá­gi, lá­tás­sé­rül­te­ket ok­ta­tó in­téz­ménnyel és a ha­zai kó­rus­mun­kát össze­fo­gó Ma­gyar Kó­ru­sok, Ze­ne­ka­rok és Nép­ze­nei Együt­te­sek Szö­vet­sé­gé­vel (Kóta) kö­zö­sen szer­vez­te meg a He­arts in Har­mony (Egy­más­ra han­golt szí­vek) cí­mű ren­dez­vé­nyét. En­nek ke­re­té­ben a lá­tás­sé­rül­tek és a kó­rus­ze­ne kap­cso­la­tá­ról folyt ma­gas szin­tű szak­mai dis­kur­zus.

A szim­pó­zi­um­hoz több hang­ver­seny is kap­cso­ló­dott. Már­ci­us 5-én a fa­so­ri re­for­má­tus temp­lom­ban lá­tás­sé­rült hang­sze­res szó­lis­ták és együt­te­sek lép­tek fel. Más­nap két ma­gyar és négy kö­zép-eu­ró­pai ének­kar hang­ver­se­nyé­re ke­rült sor a De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban, az ige­hir­de­tés szol­gá­la­tát Gerő­fi­né dr. Bre­bovsz­ky Éva vé­gez­te.

A ma­gyar­or­szá­gi ének­ka­ro­kat a va­kok in­té­ze­té­nek női ka­ra és ve­gyes ka­ra kép­vi­sel­te. Raj­tuk kí­vül egy-egy bol­gár, len­gyel, szlo­vén és oszt­rák együt­tes éne­kelt. Mű­so­ruk a nép­dal­tól és né­pi egy­há­zi ének­től a kor­társ mű­ve­kig és a gos­pe­lig több év­szá­za­dot és stí­lust ölelt fel. A kar­ve­ze­tők egyi­ke halk jel­adás­sal, má­si­kuk rit­mus­hang­szer­rel, har­ma­dik pe­dig taps­sal irá­nyí­tot­ta vak ének­ka­rát. Az ered­mény bá­mu­la­tos össz­hang volt.

A mű­sor mű­vé­sze­ti ve­ze­tő­je Kés­már­ki-Krisch György volt, aki év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül ta­ní­tott a va­kok in­té­ze­té­ben, és má­ig ve­ze­ti an­nak Lux Mu­si­cae együt­te­sét. A ren­dez­vény véd­nök­sé­gét Szo­ko­lay Sán­dor vál­lal­ta. A Kos­suth-dí­jas, evan­gé­li­kus ze­ne­szer­ző-kar­nagy kö­szön­té­sé­ben idéz­te Né­meth Lász­lót (aki­nek Sám­son cí­mű ver­ses drá­má­ja nyo­mán írt ope­rát): „Aki­nek egyik ér­zék­szer­ve gyen­géb­ben mű­kö­dik, más te­rü­le­ten vá­lik fo­ko­zot­tan ér­zé­kennyé, és aki nem lát, an­nak bel­ső lá­tá­sa ala­kul ki, amellyel sok­szor a lá­tók­nál is tisz­táb­ban ér­zé­kel.” Ezt ta­pasz­tal­hat­ta meg a hall­ga­tó­ság, ami­kor a hat ének­kar kö­zö­sen éne­kel­te Prae­to­ri­us ká­non­ját és Szo­ko­lay Al­le­lu­ja cí­mű mű­vét. (Ez utób­bi az est ele­jén és vé­gén is el­hang­zott elő­ször a szer­ző, majd Kés­már­ki-Krisch György ve­zény­le­té­vel.)

Meg­ren­dí­tő volt meg­ta­pasz­tal­ni azt a kü­lön­le­ges egy­más­ra han­golt­sá­got, amellyel ko­ráb­ban egy­mást nem is­me­rő lá­tás­sé­rült fi­a­ta­lok és idő­seb­bek a kar­na­gyi ve­ze­tés­re nagy, egy­sé­ges kó­rus­sá vál­tak. Aki hal­lot­ta őket, meg­ért­het­te a ren­dez­vény cí­mé­nek leg­mé­lyebb ér­tel­mét: He­arts in Har­mony – egy­más­ra han­golt szí­vek.

-a -ly