Cantate

Évek­kel ez­előtt, egy ré­gi hit­tan­óra. Pró­bá­lom meg­ta­ní­ta­ni ezt a gye­rek­ko­rom­tól is­mert dalt. Annyi év után még min­dig szí­ve­sen, pe­dig már vagy ezer­szer is­mé­tel­tem.

„Har­mad­nap, hús­vét haj­na­lán / A kő még sír­ján sö­tét­lett, / De ő mint élő ki­lé­pett.”

Vég­re megy. A kis­sé bizonytalan ka­masz­han­gok ne­he­zen iga­zod­nak a dal­lam­hoz.

– Éne­kel­jük el mind­egyik vers­sza­ká­val! – mon­dom, bíz­va ab­ban, hogy a sok stró­fa után vé­gül csak si­ke­rül el­sa­já­tí­ta­ni­uk. Én kez­dem, alig csat­la­koz­nak. A hal­le­lu­ja az­tán vég­re szól. A kö­vet­ke­ző vers­szak­nál is­mét csak az én han­gom hal­lat­szik, a hal­le­lu­ja vi­szont most már zeng.

„Az an­gyal szólt: ne fél­je­tek! / Szí­ve­tek Jé­zus­hoz vá­gyik. / Üres a sír­ja, nincs már itt.”

An­nak el­le­né­re, hogy tud­ják már a ver­zé­ket is, ezt meg­hagy­ják ne­kem, ők csak a hal­le­lu­ját ének­lik, de azt na­gyon. Így megy ez az­tán vé­gig.

A szé­gyel­lős kis­lány is me­ri már, a min­dig re­ni­tens nagy­fiú te­li to­rok­ból fúj­ja. El­ének­lem ne­kik a hús­vé­ti tör­té­ne­tet. Ők pe­dig vá­la­szol­nak az ese­mé­nyek­re:

„Hal­le­lu­ja, hal­le­lu­ja, hal­le­lu­ja!”

Min­den ar­con hús­vé­ti fény.

Az­óta éle­tem sok­szor ál­lí­tott a fel­tá­ma­dás tit­ka elé. Oly­kor hi­tet­le­nül ir­tot­tam ma­gam­ból az ün­ne­pet, oly­kor fen­sé­ges rend­sze­rek mö­gé hú­zód­tam. Oly­kor el­ka­pott a hi­te, az­tán még­is en­ge­dett le­hul­la­ni, a re­mény­ség kop­pant a hi­deg kö­vön.

„Bíz­za­tok! Él! Fel­tá­ma­dott! / Le­küz­dött min­den ín­sé­get. / Ha­lá­lon győ­zött az élet.”

Most az egy­sze­rű dal­lam fák kö­zött fu­tó lan­gyos ta­va­szi szel­lő­ként jár­ja át éle­te­met. Nincs ben­ne nagy gon­do­la­ti rend­szer, csak el­me­sé­li, mi tör­tént. Mint­ha vers­szak­ról vers­szak­ra erő­söd­ne hi­te, bá­to­rod­na a hang­ja, hogy vé­gül az egy­sze­rű, szin­te gyer­me­ki mó­don meg­fo­gal­ma­zott tör­té­net­ből erőt nyer­jen:

„Hogy bűnt le­vet­ve áld­has­sunk, / S örök­ké zeng­jen az ének: / Di­cső­ség Jé­zus ne­vé­nek.”

Lé­pé­se­im a rit­mus­hoz iga­zod­nak. Hús­vé­ti re­mény jár át. A ré­gi ka­masz­han­gok­kal szí­vem egy kó­rus­ban vá­la­szol ar­ra, ami ak­kor va­ló­ban meg­tör­tént:

„Hal­le­lu­ja, hal­le­lu­ja, hal­le­lu­ja!”

Ko­czor Ta­más