Élő víz

Már rég­óta dol­goz­tak a mun­ká­sok, tör­ték, csi­szol­ták, hord­ták a kö­vet. A pusz­tá­ban egy­re messzebb nyúlt az út. A kö­ze­li fa­lu­ban la­kó kis­fi­ú­nak azt mond­ta az édes­any­ja, hogy ma­ga a ki­rály jön majd er­re, szín­pom­pás ru­há­ban, dísz­kí­sé­ret­tel, fé­me­sen csil­lo­gó dár­dák kö­zött. A kis­fiú na­gyon vár­ta a ki­rályt, szá­mol­ta, há­nyat kell még alud­ni.

Egy­szer szü­lei az­zal éb­resz­tet­ték, hogy el­jött a nagy nap. Már ko­rán ki­áll­tak az új, érin­tet­len út mel­lé, de még tü­re­lem­mel kel­lett len­ni­ük. A tö­meg zú­gott, mo­raj­lott, majd fo­ko­za­to­san el­hal­kult. Egy alak lép­delt las­san, fáj­dal­ma­san az úton. A kis­fiú sze­me ki­ke­re­ke­dett. A ki­rály? Bí­bor kö­peny volt raj­ta és va­la­mi fur­csa ko­ro­na, de a kis­fiú fé­lel­me­tes­nek ta­lál­ta a tö­vi­se­ket. Dár­dás ala­kok kí­sér­ték, akik azon­ban né­ha ta­szí­tot­tak egyet raj­ta. Se­bek bo­rí­tot­ták a tes­tét, és egy nagy fa­ke­resz­tet ci­pelt a vál­lán, ros­ka­doz­va a te­her alatt.

Az em­be­rek el­kezd­tek szét­szé­led­ni, né­há­nyan csa­ló­dá­suk­nak ad­tak han­got. A kis­fi­ú­val is el akar­tak in­dul­ni, de ő még kért egy per­cet. Csak néz­te-néz­te a fér­fit, aki vá­rat­la­nul ol­dal­ra for­dí­tot­ta a fe­jét, és egy vil­la­nás­ra rá­sze­gez­te a te­kin­te­tét. A ka­to­nák a kö­pe­nyes­re mor­dul­tak, és to­vábblök­dös­ték. A kis­fi­út öl­be vet­ték és el­vit­ték a szü­lei, mi­köz­ben egy­re csak mo­tyo­gott: „A Ki­rály… Az én Uram és Ki­rá­lyom…”

Rab Fe­renc