Keresztény szemmel
De hol vannak a samaritánusok?
Szerda van, hazafelé tartunk a zajos pesti csúcsforgalomban. Lassan kijutunk a nagy forgatagból, már csak egy nekirugaszkodás kell hozzá. Erre az utolsó nekirugaszkodásra várunk a lámpánál: Nagykőrösi út, Határ út kereszteződése. Három sorban figyeljük a lámpát, mikor ad szabad jelzést, mikor szabadulhatunk már.
Oldalt, a legszélső sor mellett, tán járda sincs ott, egy ember botorkál a szélben, csúszkál is a még éppen el nem olvadt hófoltok között. Nem fiatal már, akár az ötvenet is megélte, innen nehezen látom, mivel mi éppen a túlszélen állunk, elsőnek a sorban. Ruhája kopott, kicsit hajléktalanba hajlik, a feje fedetlen, ügyetlenül kapkod a sapkája után, amit a szél fújhatott le a fejéről. Közben dülöngél, rosszul lép, éppen csak el tudja érni az egyik óriásplakát-állvány lábát. Látom, hogy a szomszéd kocsiban is észrevették. „Biztos részeg” – olvasom le az anyósülésen ülő szájáról a szavakat.
Közben a sapka menthetetlenül repül tovább a szélben. Az ember ismét nekiindul, de elcsúszik. Estében ismét az oszlopba kapaszkodik, ülve marad a tövében. Próbál felállni, de minduntalan kicsúszik a lába, úgy tűnik, hogy az ereje is lassan elfogy, hanyatt fekszik, majd újra megpróbál feltápászkodni, de visszaesik. És újra… Ennek az eredményét már nem látom, a lámpa zöldre vált, már dudálnak mögöttem. Beletaposok a gázba, közben eszembe jut, talán hívni kellene a 112-t vagy valamilyen hasonló számot. És mit mondjak nekik? Egy ember fekszik a Határ út, Nagykőrösi út sarkán? És én ki vagyok, és hol vagyok, és…? Végül nem hívok semmilyen számot, csak a lelkiismeretemet nyugtatgatom: biztosan segít majd neki valaki. Valamilyen irgalmas samaritánus.
Másnap ismét hazafelé a lámpánál. Úgy intézem, hogy a legszélső sorba kerüljek, ahonnan jól látni az út melletti területet. Nincs ott semmi. De tegnap ott volt. Tudom! És azt is tudom, hogy a keserűség a szívemben, amiért nem segítettem, még nagyon sokáig ott lesz: nem váltam samaritánussá.
Bak Péter