Keresztény szemmel

Szer­da van, ha­za­fe­lé ta­rtunk a za­jos pes­ti csúcs­for­ga­lom­ban. Las­san ki­ju­tunk a nagy for­ga­tag­ból, már csak egy ne­ki­ru­gasz­ko­dás kell hoz­zá. Er­re az utol­só ne­ki­ru­gasz­ko­dás­ra vá­runk a lám­pá­nál: Nagy­kő­rö­si út, Ha­tár út ke­resz­te­ző­dé­se. Há­rom sor­ban fi­gyel­jük a lám­pát, mi­kor ad sza­bad jel­zést, mi­kor sza­ba­dul­ha­tunk már.

Ol­dalt, a leg­szél­ső sor mel­lett, tán jár­da sincs ott, egy em­ber bo­tor­kál a szél­ben, csúsz­kál is a még ép­pen el nem ol­vadt hó­fol­tok kö­zött. Nem fi­a­tal már, akár az öt­ve­net is meg­él­te, in­nen ne­he­zen lá­tom, mi­vel mi ép­pen a túl­szé­len ál­lunk, el­ső­nek a sor­ban. Ru­há­ja ko­pott, ki­csit haj­lék­ta­lan­ba haj­lik, a fe­je fe­det­len, ügyet­le­nül kap­kod a sap­ká­ja után, amit a szél fúj­ha­tott le a fe­jé­ről. Köz­ben dü­lön­gél, rosszul lép, ép­pen csak el tud­ja ér­ni az egyik óri­ás­pla­kát­-áll­vány lá­bát. Lá­tom, hogy a szom­széd ko­csi­ban is ész­re­vet­ték. „Biz­tos ré­szeg” – ol­va­som le az anyós­ülé­sen ülő szá­já­ról a sza­va­kat.

Köz­ben a sap­ka ment­he­tet­le­nül re­pül to­vább a szél­ben. Az em­ber is­mét ne­ki­in­dul, de el­csú­szik. Es­té­ben is­mét az osz­lop­ba ka­pasz­ko­dik, ül­ve ma­rad a tö­vé­ben. Pró­bál fel­áll­ni, de mind­un­ta­lan ki­csú­szik a lá­ba, úgy tű­nik, hogy az ere­je is las­san el­fogy, ha­nyatt fek­szik, majd új­ra meg­pró­bál fel­tá­pász­kod­ni, de vissza­esik. És új­ra… En­nek az ered­mé­nyét már nem lá­tom, a lám­pa zöld­re vált, már du­dál­nak mö­göt­tem. Be­le­ta­po­sok a gáz­ba, köz­ben eszem­be jut, ta­lán hív­ni kel­le­ne a 112-t vagy va­la­mi­lyen ha­son­ló szá­mot. És mit mond­jak ne­kik? Egy em­ber fek­szik a Ha­tár út, Nagy­kő­rö­si út sar­kán? És én ki va­gyok, és hol va­gyok, és…? Vé­gül nem hí­vok sem­mi­lyen szá­mot, csak a lel­ki­is­me­re­te­met nyug­tat­ga­tom: biz­to­san se­gít majd ne­ki va­la­ki. Va­la­mi­lyen ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nus.

Más­nap is­mét ha­za­fe­lé a lám­pá­nál. Úgy in­té­zem, hogy a leg­szél­ső sor­ba ke­rül­jek, ahon­nan jól lát­ni az út mel­let­ti te­rü­le­tet. Nincs ott sem­mi. De teg­nap ott volt. Tu­dom! És azt is tu­dom, hogy a ke­se­rű­ség a szí­vem­ben, ami­ért nem se­gí­tet­tem, még na­gyon so­ká­ig ott lesz: nem vál­tam sa­ma­ri­tá­nus­sá.

Bak Pé­ter