Egyházunk egy-két hete

Éven­ként meg­ren­de­zett csen­des­nap­juk­ra gyűl­tek össze nyug­dí­jas pap­nék és pap­nők már­ci­us 27-én, szom­ba­ton a bu­da­pes­ti De­ák té­ri gyü­le­ke­zet ter­mé­ben. A szí­nes­nek ígér­ke­ző prog­ram­ra – D. Sze­bik Im­ré­né, Má­ria nyu­gal­ma­zott püs­pök­né asszony ki­tar­tó hí­vo­ga­tá­sá­nak ered­mé­nye­ként – hat­van­öt részt­ve­vő­vel telt meg a te­rem.

A ta­lál­ko­zó cí­me­ként meg­adott kér­dés – Hon­nan jöt­tünk? Mer­re tar­tunk? – a nyug­dí­jas pap­nék már meg­fu­tott pá­lyá­já­ra utalt, de ar­ra is, ami még előt­tük áll.

1. Ke­ve­há­zi Lász­ló nyu­gal­ma­zott lel­kész Az egy­ház ha­jó­ja a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben cím­mel meg­tar­tott elő­adá­sa evan­gé­li­kus kö­zös­sé­günk kö­zel­múlt­ját dol­goz­ta fel. Kel­lő ér­zé­keny­ség­gel idéz­te fel az el­múlt év­ti­ze­dek ese­mé­nye­it, tud­ván, hogy azt a pap­nék és lel­kész­ fér­jük eset­leg egé­szen más­ként él­ték meg a sa­ját szol­gá­la­ti he­lyü­kön. 263. éne­künk ké­pi vi­lá­gát fel­hasz­nál­va hul­lá­mok­ról be­szélt, me­lyek oly­kor ré­misz­tő mó­don meg­ráz­ták egy­há­zunk ha­jó­ját, össze­zi­lál­va a ben­ne ülő le­gény­sé­get. Ám a csen­des­nap „mű­sor­fü­ze­té­be” még­is az ének­szö­veg má­sik so­ra ke­rült vi­gasz­ta­lá­sul, egy­ben az elő­adó hit­val­lá­sá­ul: „ …ő meg­vív­hat ten­ge­rek­kel!” Elő­adá­sa zá­rá­sa­ként D. Ke­ve­há­zi Lász­ló a jól is­mert la­tin mon­dást – Na­vi­ga­re ne­ces­se est, vagy­is ha­józ­ni szük­sé­ges – szel­le­me­sen tet­te át szen­ve­dő szer­ke­zet­be. Ez­zel a nyel­vi já­ték­kal mu­ta­tott rá az egy­ház meg­tar­ta­tá­sá­nak egyet­len mód­já­ra: (Is­ten­től) kor­má­nyoz­tat­va len­ni szük­sé­ges!

A fel­kért hoz­zá­szó­lók – Zász­ka­licz­ky Pé­ter­né, Ág­nes és Ben­c­ze And­rás­né, Tí­mea – val­lo­má­sa az elő­adás zá­ró­gon­do­la­tát húz­ta alá. Ők is Is­ten ve­ze­té­sé­ről be­szél­tek. Ar­ról, hogy egye­dül az Úr tesz al­kal­mas­sá a ránk bí­zott fel­ada­tok vég­zé­sé­re. A pap­né­ként el­töl­tött év­ti­ze­dek­re Ág­nes in­kább már vissza­te­kin­tett. Nyug­dí­jas­ként ugyan adód­nak még meg­bí­za­tá­sok, de már nem „fe­le­lős a gyü­le­ke­ze­tért”. Tí­mea még ak­tí­van szol­gál fér­je mel­lett Szé­kes­fe­hér­vá­ron. El­té­rő tem­pe­ra­men­tu­mú pap­nék, bár kö­zös ben­nük, hogy mind­ket­ten a ta­ní­tó­női hi­va­tást vá­lasz­tot­ták. Ám ami még fon­to­sabb: en­ged­tek Is­ten ve­ze­té­sé­nek….

Így kor­má­nyoz­ta az Úr­is­ten Schu­lek Ti­bor­né Ma­jo­ross Edit élet­út­ját is, amely a Ter­mő csip­ke­bo­kor cím­mel a kö­zel­múlt­ban meg­je­lent könyv­ből meg­is­mer­he­tő. A mű­vel lel­kész­fe­le­ség, fes­tő­mű­vész édes­any­já­nak ál­lít mél­tó em­lé­ket lá­nya, Thur­nay Bé­lá­né. Fér­jé­vel együtt jött el Vil­ma a csen­des­nap­ra, hogy él­ve­ze­tes könyv­be­mu­ta­tót tart­son.

A nap prog­ram­ját gaz­da­gí­tot­ták az ebéd utá­ni cso­port­be­szél­ge­té­sek és Beate Pesch­ké­nek, a Ba­jor Pap­né­szövet­ség kép­vi­se­le­té­ben ér­ke­zett ven­dég­nek a kö­szön­tő sza­vai.

Az al­ka­lom ke­re­tét a nyi­tó- és a zá­ró­áhí­tat ad­ta. Itt­zés Ist­ván lel­kész Jel 2,3 alap­ján szólt a nap ele­jén ar­ról, hogy a szol­gá­la­tok­ban könnyen meg­fá­rad­hat az em­ber, el­lan­kad ben­ne az el­ső sze­re­tet, a tűz. Ám an­nak a Krisz­tus­nak az ir­gal­má­ra em­lé­kez­het, ah­hoz az Úr­hoz tér­het vissza a hí­vő, aki­ről tud­ja, hogy nem szű­nik meg te­remt­mé­nye­i­ért ég­ni.

Zá­ró­áhí­ta­tá­ban e so­rok író­ja a biz­ta­tást erő­sí­tet­te meg, egy má­sik ké­pet fel­hasz­nál­va: ab­ba a Krisz­tus­ba ka­pasz­kod­ha­tunk, aki meg akar tar­ta­ni ben­nün­ket.

B. Pin­tér Már­ta