Keresztény szemmel

Húsz éve har­minc­hét vol­tam. Öt gyer­me­kem­ből hár­man már meg­vol­tak, öt-, há­rom-, il­let­ve egy­éve­sek. Húsz éve lo­bog­tam a lel­ke­se­dés­től. Sen­ki nem tud­ta, mer­re tar­tunk, csak azt tud­tuk: vég­re va­la­mi moz­dult, er­je­dés­nek in­dult. S jöt­tek az el­ső sza­bad vá­lasz­tá­sok – a jár­ni ta­nu­ló kis­gyer­mek el­ső té­to­va lé­pé­sei. Ta­pasz­ta­lat­lan vol­tam, mert a ko­ráb­bi 99,9 százalékos rész­vé­te­lű vá­lasz­tá­sok unal­má­hoz ké­pest va­la­mi egé­szen mást él­tem át. A tét sú­lyát: most vég­re szá­mít az én han­gom is. Ugyan csak egy a sok­mil­li­ó­nyi közt, de vég­re ér­tel­me van. Ko­mo­lyan hit­tem – gyer­me­ke­im majd egy szebb, jobb vi­lá­got kap­nak örö­kül.

Most öt­ven­hét le­szek. Csa­lá­dunk hét­fős­re nö­ve­ke­dett idő­köz­ben. Sőt a na­gyobb­ja már kezd ki­re­pül­ni a ház­ból. Igen, el­telt húsz év. Fel­lán­go­lá­sok és csüg­ge­dé­sek – em­lék­mor­zsák. A ta­xis­blo­kád­kor a „ker­tek alatt” ve­zet­tem elő­ször hoz­zánk lá­to­ga­tó ma­ros­vá­sár­he­lyi test­vér­gyü­le­ke­ze­tünk busz­nyi né­pét Kis­kő­rös­ről Bu­da­pest­re. Néz­tem a busz lyu­kas pad­ló­ján az alat­tunk fu­tó asz­fal­tot, aho­gyan ke­rül­get­tük az út­zá­ra­kat.

Majd a „Bok­ros-cso­mag” be­je­len­té­se, amely­ről az ár­tán­di ha­tár­át­ke­lőn ér­te­sül­tem a Kos­sut­hot hall­gat­va. Szü­le­im­mel együtt elő­ször s utol­já­ra jár­hat­tam vé­gig Er­dély gyö­nyö­rű­sé­ges he­gye­it-völ­gye­it. S ha­za­tér­tünk­kor ez a hír fo­ga­dott. Hosszú es­ti sé­ták fel­cse­pe­re­dő gyer­me­ke­im­mel. „Apa, me­sélj a kom­mu­niz­mus­ról!” – s ami szá­mom­ra öröm­mel el­do­bott te­her volt, az ne­kik iz­gal­mas múlt­tá lett.

Leg­alább ennyi ma­radt, tör­té­ne­lem­mé sze­lí­dült a meg­élt va­ló­ság. S húsz év mér­le­gét meg­von­va üres ke­zem a le­ve­gőt mar­kol­ja csu­pán. Szer­te­fosz­lott ál­mok „kö­vet­kez­mé­nyek nél­kü­li or­szá­ga” let­tünk. Az­zal ír­tuk be ma­gun­kat a tör­té­ne­lem­be, hogy le­he­tő­sé­gek so­ro­za­tát pus­káz­tuk el, de na­gyon. Is­ten na­gyon sze­re­tett ben­nün­ket. Nem ül­te­tett a nya­kunk­ra ta­tárt, tö­rö­köt, oszt­rá­kot meg szov­je­tet. Ke­zünk­be ad­ta a le­he­tő­sé­get, él­het­tünk ve­le. Ret­te­ne­tes a fel­is­me­rés, ami­kor nem le­het mást okol­ni, ide­gen el­nyo­mó­ra há­rí­ta­ni a fe­le­lős­sé­get. Ha­nem az csak­is a mi­énk, és egye­dül a mi­énk.

Le­he­tett vég­re sza­ba­don gon­dol­kod­ni. És a sza­bad gon­do­la­tot sza­bad volt el is mon­da­ni. Le­he­tett vég­re dol­goz­ni s azt ten­ni, amit ér­de­mes. Le­he­tett re­mény­ked­ni, hogy a tisz­tes­sé­ges-be­csü­le­tes mun­ká­nak kéz­zel­fog­ha­tó lesz az ered­mé­nye is. És le­he­tett sza­ba­don temp­lom­ba jár­ni. Le­he­tett if­jú­sá­gi egye­sü­le­tet ala­pí­ta­ni, le­he­tett nyá­ri tá­bo­ro­kat szer­vez­ni és a tá­bo­ro­zók­kal a sop­ro­ni ut­cán vá­ros­misszi­ót szer­vez­ni. Min­dent, min­dent le­he­tett és sza­bad volt ten­ni, él­ni a jót, épí­te­ni egy mo­soly­gós Ma­gyar­or­szá­got.

De a húsz év sza­bad­ság­gal nem tud­tunk él­ni. S amit el­ron­tot­tunk, mi ma­gunk ron­tot­tuk el. Az ered­mény tel­jes er­köl­csi és gaz­da­sá­gi le­zül­lés. Egy­há­za­ink má­ra el­ve­szí­tet­ték azt az er­köl­csi több­le­tet, ame­lyet húsz éve ugyan­csak aján­dék­ként kap­tak. Mert az ere­den­dő kül­de­tés, a misszió he­lyett el­sőbb­sé­get él­ve­zett az el­ra­bolt in­gat­la­nok vissza­szer­zé­se. Temp­lo­ma­ink üre­seb­bek ma, mint húsz éve. És ke­se­rű­ség, ki­áb­rán­dult­ság, in­du­lat dü­bö­rög az em­be­rek­ben. Össze­szo­rí­tott fo­gak csi­ko­rog­nak, ke­zek szo­rul­nak ököl­be. Aki bír­ja, a túl­élés­re hajt. Tisz­tes­ség? Er­kölcs? Kit ér­de­kel ma már… Egy a lé­nyeg, tal­pon ma­rad­ni bár­mi áron. S a meg­ol­dást a több­ség nem a temp­lo­mok­ban ke­re­si.

De az em­ber nem ar­ra szü­le­tett, hogy a föld­be dön­göl­jék. És áp­ri­lis van. „Ape­ri­re” – mond­ja a la­tin. Meg­nyit­ni – for­dít­juk mi. A hó­nap Ape­ri­re ró­mai is­ten­ről kap­ta a ne­vét. Ki­nyí­ló-meg­nyí­ló ter­mé­sze­tet, vi­rág­ba bo­rult fá­kat, a fa­gyos-ha­vas tél után de­rűs nap­sü­tést, ál­dást ho­zó ta­va­szi eső­ket vá­runk. És jó­zan­sá­got. A föld­mű­ve­lő em­ber elő­re el­ter­ve­zi, mi­kor mit tesz. Mit ho­va vet vagy te­le­pít. S meg­fon­tolt, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel megy, és vég­zi a dol­gát. Mint tet­te ap­ja meg a nagy­ap­ja, előt­te az ősök, ge­ne­rá­ci­ó­kon ke­resz­tül. Itt nincs he­lye kap­ko­dás­nak, meg­gon­do­lat­lan­ság­nak. S fő­ként nincs he­lyük az in­du­la­tok­nak. A ta­vasz, az áp­ri­lis a jö­vő­épí­tés ide­je. A kap­ko­dó, a meg­fon­to­lat­lan nem fog jó ter­mést, él­vez­he­tő ter­mést arat­ni.

Áp­ri­lis van, a meg­úju­ló le­he­tő­sé­gek ha­va. Kap­tunk még egy esélyt. Hogy most vég­re jól dönt­sünk. Jó­za­nul, meg­fon­tol­tan és sö­tét in­du­la­tok nél­kül. Vég­re épí­te­ni, elő­rébb se­gí­te­ni édes ma­gyar ha­zán­kat. Mert: „A ha­za nem csak föld és hegy, ha­lott hő­sök, anya­nyelv, őse­ink csont­jai a te­me­tők­ben, ke­nyér és táj, nem. A ha­za te vagy, sző­rös­tül-bő­rös­tül, tes­ti és lel­ki mi­vol­tod­ban; ő szült, ő te­met el, őt éled és fe­je­zed ki, mind a nyo­mo­rult, nagy­sze­rű, lán­go­ló és unal­mas pil­la­na­tok­ban, me­lyek összes­sé­ge éle­ted al­kot­ja. S éle­ted a ha­za éle­té­nek egy pil­la­na­ta is.” (Má­rai Sán­dor: Fü­ves könyv)

Lup­ták György