Keresztény szemmel

Az idei hús­vét sze­ku­lá­ris aján­dé­ka az M6-os au­tó­pá­lya im­már Pé­csig ve­ze­tő új sza­ka­sza volt. Nem len­nénk Ma­gyar­or­szá­gon, ha a nagy­szer­dai ün­ne­pé­lyes át­adást nem ár­nyé­kol­ták vol­na be kó­sza hí­rek meg­süllyedt völgy­híd­ról, nem meg­fe­le­lő sza­lag­kor­lá­tok­ról és egyéb ki­vi­te­le­zé­si hi­á­nyos­sá­gok­ról.

Ez­zel együtt, bár a hasz­ná­lat­ba­vé­te­li en­ge­dély még csak ide­ig­le­nes, a ma­gam ré­szé­ről kü­lö­nö­sen is örü­lök en­nek a dé­li sztrá­dá­nak, hi­szen egy­ház­ke­rü­le­tünk leg­tá­vo­lab­bi ré­gi­ó­it hoz­za kö­ze­lebb. Nem­csak az év egyik eu­ró­pai kul­tu­rá­lis fő­vá­ro­sá­nak szá­mí­tó Pécs­re gon­do­lok, ha­nem olyan ki­csiny gyü­le­ke­ze­tek­re is, mint Ma­gyar­bóly, Po­gány, Kom­ló vagy ép­pen Sü­meg. Könnyeb­ben meg­kö­ze­lít­he­tő­vé vál­nak a hő­si­e­sen ki­tar­tó vég­vá­rak is, mint Mo­hács, Ba­ja és a töb­bi­ek.

Örü­lök to­váb­bá, hogy egy­ház­ke­rü­le­tünk leg­nép­sze­rűbb kon­fe­ren­cia-köz­pont­ja, va­la­mint ok­ta­tá­si fel­leg­vá­ra, a bony­há­di gim­ná­zi­um és kol­lé­gi­um im­már alig más­fél óra alatt el­ér­he­tő­vé vá­lik a fő­vá­ros­ból. Ké­szü­lünk is nagy erők­kel Bony­hád­ra, ahol min­dig tör­té­nik va­la­mi. Leg­kö­ze­lebb, a ter­vek sze­rint – Deo vo­len­te –, áp­ri­lis 26-án, hét­főn dél­után át­ad­ják az „Óno­di-bi­ro­da­lom” leg­újabb meg­le­pe­té­sét: a né­hai ci­pő­gyár üzem­csar­no­ká­ból szü­le­tett Bony­há­di Evan­gé­li­kus At­lé­ti­kai Cent­ru­mot. Iga­zi ter­he­lé­si pró­bá­ja má­jus 15-én lesz, az egy­ház­ke­rü­le­ti misszi­ói na­pon, amely­re kö­zel ezer ven­dé­get vá­runk.

De itt az ide­je, hogy – egy kis­sé me­rész át­kö­tés­sel – az M6-os­ról át­tér­jünk a cím­ben em­lí­tett má­sik út­ra, az M24-es­re. Ezt hi­á­ba ke­res­sük ha­zánk au­tó­tér­ké­pén, pe­dig nem ke­ve­sen kop­tat­ják im­már két év­ez­re­de. Így hús­vét tá­ján ér­de­mes új­ra meg új­ra fel­fe­dez­nünk, mert ki tud­ja mi­ért, de gyak­ran le­té­ve­dünk ró­la. Igaz, ta­lán nincs elég­gé ki­táb­láz­va, hi­szen nem több­sá­vos au­tó­sztrá­da, ha­nem kes­keny utacs­ka, de még­sem mi­nő­sít­he­tő ala­cso­nyabb ren­dű út­vo­nal­nak. El­len­ke­ző­leg! Olyan fon­tos fő­út, ame­lyen je­len­tős két­irá­nyú for­ga­lom zaj­lik.

Mi­re gon­do­lok? Ki­re, kik­re gon­do­lok? Ha mó­do­sít­juk, pon­to­sít­juk a be­tű­je­lö­lést, már­is so­kan kap­csol­nak majd. Az M24-es, pre­cí­zeb­ben, az EMM24-es bib­li­ai jel­zé­se: Lk 24. Az evan­gé­li­um e fe­je­ze­té­ben ol­vas­ha­tunk az em­mau­si út­ról, amely Je­ru­zsá­lem­ből ve­ze­tett le az Em­maus ne­vű fa­lu­ba. Ezen a ta­lán kö­ves, ta­lán po­ros úton gya­lo­golt az a két Jé­zus-ta­nít­vány, akik­ről meg­le­he­tő­sen ke­ve­set tu­dunk. Az egyi­kük Kle­o­pás, a má­sik­nak vi­szont még a ne­vét sem je­gyez­te fel Lu­kács evan­gé­lis­ta. Ta­lán mert nem a ne­vük a fon­tos, ha­nem az, ami ve­lük tör­tént ezen a ve­szé­lyes úton, ame­lyet min­den bi­zonnyal nem vé­dett sem­mi­fé­le sza­lag­kor­lát.

Mi­ért volt ve­szé­lyes az M24-es? Ne­tán a rab­lók mi­att, mint a je­ri­kói út, amely­ről Lk 10-ben ol­vas­ha­tunk? Nem tud­juk, mi­lyen volt a köz­biz­ton­ság az em­mau­si úton, de az biz­tos, hogy va­ló­já­ban már két sé­rült, ki­fosz­tott em­ber in­dult el vagy in­kább me­ne­kült a szent vá­ros­ból. Ezek a ta­nít­vá­nyok leg­fon­to­sabb kin­csü­ket ve­szí­tet­ték el: a hi­tü­ket, a re­mény­sé­gü­ket. Két csa­ló­dott, ki­égett em­ber po­rosz­kált egy­más mel­lett a to­tá­lis két­ség­be­esés és ki­áb­rán­dult­ság sza­ka­dé­ká­nak pe­re­mén, ahol nincs vé­dő­kor­lát. Vagy még­is van?!

Az is­mert tör­té­net el­ső for­du­ló­pont­ja, hogy va­la­ki, vá­rat­la­nul és hí­vat­la­nul, oda­sze­gő­dött a csüg­gedt ta­nít­vá­nyok­hoz, mel­let­tük, ve­lük ban­du­kolt Em­maus fe­lé. Az M24-esen ugyan­is ti­los az ag­resszív elő­zés, má­sok le­szo­rí­tá­sa az út­ról. Vi­szont meg­en­ge­dett, sőt mi több, kí­vá­na­tos a pár­hu­za­mos köz­le­ke­dés. A fur­csa ide­gen így kí­sér­te a ta­nít­vá­nyo­kat – mi már is­mer­jük az öröm­te­li tit­kot: ma­ga a Mes­ter kí­sér­te ta­nít­vá­nya­it! Em­pa­ti­ku­san el­fo­gad­ta az út­irányt: ő is le­fe­lé ment ve­lük, vissza Je­ru­zsá­lem­ből, az ígé­re­tes re­mé­nyek vá­ro­sá­ból a ta­nít­vá­nyok ko­ráb­bi éle­té­nek szín­he­lyé­re, si­vár re­a­li­tá­sá­ba, Em­maus­ba. A fel­tá­ma­dott Úr nem ál­lí­tot­ta meg, nem kény­sze­rí­tet­te vissza­for­du­lás­ra de­zer­tá­ló ta­nít­vá­nya­it, ha­nem tem­pó­juk­hoz iga­zod­va, „mo­bil vé­dő­kor­lát­ként”, gyó­gyí­tó sza­vá­val meg­óv­ta övé­it at­tól, hogy vég­kép­pen az össze­tört re­mény­te­len­ség sza­ka­dé­ká­ba zu­han­ja­nak.

Ta­lán ki­csit bi­zarr ha­son­lat, de eszem­be jut a moz­gó­lép­csők ve­lünk együtt ha­la­dó gu­mi­kor­lát­ja, amely biz­tos ka­pasz­ko­dót kí­nál a mély­be szál­lás­nál épp­úgy, mint a fel­szín­re ju­tás­nál. Az M24-esen ugyan­is két­irá­nyú a for­ga­lom: lejt­me­net és hegy­me­net. De hir­te­len nem le­het irányt vál­ta­ni, és nem is sza­bad vissza­for­dul­ni. Előbb fi­gyel­me­sen vé­gig kell hall­gat­ni a Mes­ter „pe­ri­pa­te­ti­kus bib­lia­órá­ját” a ka­pasz­ko­dót, vé­dő és te­re­lő kor­lá­tot je­len­tő igék­ről, szent­írá­si össze­füg­gé­sek­ről. Előbb ha­za kell ér­nünk, ahol be­hív­hat­juk őt éle­tünk haj­lé­ká­ba. Ott is­mer­het­jük fel a két­sé­ge­in­ket is le­győz­ni ké­pes Urat a fe­lénk nyúj­tott, meg­tört ke­nyér aján­dé­ko­zó moz­du­la­tá­ból. Ek­kor for­dul­hat meg iga­zán éle­tünk irá­nya. Le­gyen bár­mi­lyen ké­ső, al­ko­nyi vagy es­ti óra, le­het in­dul­ni új­ra fel­fe­lé, Je­ru­zsá­lem fe­lé, ahol vár, ahol vissza­vár a ta­nít­vá­nyok kö­zös­sé­ge.

Fel­mé­ré­sek sze­rint ha­zánk­ban az em­be­rek kö­zel negy­ven szá­za­lé­ka „a ma­ga mód­ján val­lá­sos”. Ez több­nyi­re azt je­len­ti, hogy kü­lö­nö­sebb gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség, egy­há­zi el­kö­te­le­ző­dés nél­kül pró­bál­ja meg­él­ni va­lós vagy vélt hi­tét, ami igen­csak koc­ká­za­tos és két­sé­ges vál­lal­ko­zás… Hús­vét egyik öröm­üze­ne­te, hogy – ki­sebb-na­gyobb var­ga­be­tűk, bot­lá­sok és bu­ká­sok után – a mai Ta­má­sok­kal, Pé­te­rek­kel és Kle­o­pá­sok­kal együtt vissza le­het ta­lál­ni a meg­tar­tó ta­nít­vá­nyi kör­be. Egé­szen pon­to­san: a Meg­tar­tó ta­nít­vá­nyi kö­ré­be.

La­punk áp­ri­lis 11-i dá­tum­mal je­le­nik meg. E nap töb­bek kö­zött a köl­té­szet nap­ja, ün­ne­pe ha­zánk­ban. Így, bú­csú­zó­ul, hadd idéz­zem Pi­linsz­ky Já­nos re­ményt éb­resz­tő hús­vé­ti vers­so­ra­it: „És meg­ér­zik a fényt a gyö­ke­rek. És szél tá­mad. És föl­zeng a vi­lág.” (Har­mad­na­pon)

Re­mél­jük, vég­re rá­kö­szön a fel­tá­ma­dás, a Fel­tá­ma­dott ta­va­sza Ma­gyar­or­szág­ra is. Az M24-esen, mely­nek hasz­ná­lat­ba­vé­te­li en­ge­dé­lye nem ide­ig­le­nes, élén­kül a for­ga­lom, im­már nem le­fe­lé, ha­nem fel­fe­lé…

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület