Kultúrkörök

A „mo­dern” je­len­tet­te szá­má­ra a leg­na­gyobb ször­nyű­sé­get. Mint Krisz­tus ta­nít­vá­nya ugyan­ak­kor a leg­mo­der­nebb esz­kö­zök­kel vet­te fel a har­cot az ipa­ro­so­dás pusz­tí­tó kö­vet­kez­mé­nye­i­vel szem­ben. A né­met bi­ro­dal­mi kan­cel­lár, Ot­to von Bis­marck mél­tán ne­vez­te őt „a fe­hér for­ra­dal­már­nak”.

Id. Fried­rich von Bo­delsch­wingh 1872-ben vet­te át az – öt év­vel ko­ráb­ban ala­pí­tott – „veszt­fá­li­ai és Raj­na-vi­dé­ki epi­lep­ti­ku­sok evan­gé­li­kus gyó­gyí­tó és gon­do­zó in­té­ze­té­nek”, va­la­mint a há­rom év­vel ko­ráb­ban élet­re hí­vott bi­ele­fel­di di­a­ko­nissza­ház­nak a ve­ze­té­sét. Mű­kö­dé­sé­nek el­ső gyü­möl­cse­ként 1873-ban ad­ták át az epi­lep­ti­kus be­te­gek gon­do­zá­sá­ra épült újabb ott­hont, mely a Bet­hel ne­vet kap­ta. Ek­kor mint­egy száz­öt­ven be­teg­ről gon­dos­kod­tak. Bo­delsch­wingh ha­lá­la­kor (1910. áp­ri­lis 2.) Bet­hel a ma­ga mint­egy négy­ezer la­kó­já­val már mint ön­ál­ló te­le­pü­lés és gyü­le­ke­zet mű­kö­dött Bi­ele­feld vá­ro­sa mel­lett. „A he­gyen épült vá­ros” lét­re­jöt­té­ig azon­ban hosszú és vi­szon­tag­sá­gok­tól, meg­pró­bál­ta­tá­sok­tól sem men­tes élet­út ve­ze­tett.

Bo­delsch­wingh veszt­fá­li­ai ne­me­si gaz­dál­ko­dó csa­lád sar­ja­ként lát­ta meg a nap­vi­lá­got 1831. már­ci­us 6-án. Édes­ap­ja, Ernst von Bo­delsch­wingh (1794–1854) 1842-től né­hány év­re a po­rosz ál­lam pénz­ügy­mi­nisz­te­re lett. A ti­zen­hét éves if­jú test­kö­zel­ben él­het­te át az 1848-as ber­li­ni for­ra­dal­mat. Az érett­sé­gi után a gaz­dál­ko­dás tu­do­má­nyá­val is­mer­ke­dett, s köz­ben élet­kö­zel­ben konf­ron­tá­ló­dott a pa­rasz­ti sors nyo­mo­rú­sá­ga­i­val. Egy ige­hir­de­tés ha­tá­sá­ra azon­ban a hu­szon­há­rom éves fi­a­tal­em­ber irányt vál­toz­ta­tott, s teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nyok­ba kez­dett. Dé­del­ge­tett ál­ma, hogy In­di­á­ba me­hes­sen misszi­o­ná­ri­us­nak, saj­nos nem tel­je­sült. Ehe­lyett ta­nul­má­nyai vé­gez­té­vel – 1858-ban – Pá­rizs­ba ke­rült, ahol az ott élő né­met evan­gé­li­kus ki­ván­do­rol­tak pász­to­ra lett. Mai is­me­re­te­ink sze­rint ek­kor nem ke­ve­sebb mint hat­van-nyolc­van ezer, ere­de­ti­leg Ame­ri­ká­ba ki­ván­do­rol­ni szán­dé­ko­zó né­met élt a fran­cia fő­vá­ros­ban.

A Ká­na­án­ra vá­rók mint ut­ca­sep­rők és rongy­gyűj­tők ten­get­ték min­den­na­pi éle­tü­ket, s a sze­gé­nyek kö­zött is a leg­sze­gé­nyeb­bek so­ra­i­ba tar­toz­tak. Bo­delsch­wingh szer­vez­te a né­met is­ko­la­ok­ta­tást, is­ten­tisz­te­le­te­ket tar­tott, be­te­ge­ket lá­to­ga­tott, és meg­pró­bált eny­hí­te­ni az ál­ta­lá­nos nyo­mo­rú­sá­gon.

Pá­rizs­ban ala­pí­tott csa­lá­dot, egyik uno­ka­hú­gát, az ak­ko­ri po­rosz pénz­ügy­mi­nisz­ter Carl von Bo­delsch­wingh (1800–1873) lá­nyát, Idát vet­te fe­le­sé­gül. A pri­mi­tív élet­kö­rül­mé­nyek iga­zi sok­ként ha­tot­tak a lel­kész­fe­le­ség­re, s el­ső gyer­me­kük szü­le­té­se után a csa­lád (1864-ben) vissza­tért Né­met­or­szág­ba.

Bo­delsch­wingh az Un­na (Észak-Raj­na–Veszt­fá­lia) mel­let­ti Dell­wig­ben lett lel­kész, ahol 1869-ben egy iga­zán meg­rá­zó sors­csa­pás tör­tént a há­zas­pár­ral. Két hét le­for­gá­sa alatt az ak­kor még gyó­gyít­ha­tat­lan dif­té­ria (to­rok­gyík) kö­vet­kez­mé­nye­ként el­ve­szí­tet­ték mind a négy gyer­me­kü­ket. A har­minc­nyolc éves lel­kész lát­ván gyer­me­kei szen­ve­dé­se­it ek­kor ér­tet­te meg iga­zán Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek va­ló­di nagy­sá­gát és ere­jét, va­la­mint a bű­nök bo­csá­na­tá­nak ere­jét. Egyik ba­rát­já­nak a ha­lál­eset­hez kap­cso­ló­dó jós­la­ta – mi­sze­rint Is­ten új­ra meg fog­ja őket aján­dé­koz­ni négy gyer­mek­kel – a ké­sőb­bi­ek­ben va­ló­ra is vált. Sőt a leg­ki­sebb fiú­gyer­me­kük, Fritz ap­ja 1910-es ha­lá­lát kö­ve­tő­en an­nak nyom­do­ka­i­ba lé­pett.

A né­met bel­misszió ren­dít­he­tet­len har­co­sa éle­té­nek mot­tó­ja így hang­zik: „A Krisz­tus-kö­ve­tők szó­tá­rá­ban is­me­ret­len a ťgyó­gyít­ha­tat­lanŤ ki­fe­je­zés. Aki meg­ta­nult kö­szö­ne­tet mon­da­ni, az im­már tel­jes egé­szé­ben egész­sé­ges, akár egész föl­di éle­tét egy cel­lá­ban kell­jen is le­él­nie.” A né­met sze­re­tet­szol­gá­lat aty­ja vissza­ad­ta a tes­ti, il­let­ve szel­le­mi fo­gya­ték­kal élők­nek az őket ugyan­úgy meg­il­le­tő s ma­gá­tól a Te­rem­tő­től szár­ma­zó mél­tó­sá­got, s a szol­gá­lat­te­vők ré­szé­ről iga­zi erénnyé vált az irá­nyuk­ban meg­nyil­vá­nu­ló tisz­te­let és fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet.

Emel­lett Bo­delsch­wing­het min­dig fog­lal­koz­tat­ták a tár­sa­da­lom­ban je­len lé­vő ín­ség és nyo­mo­rú­ság ki­vál­tó okai. Kü­lö­nö­sen a 19. szá­zad ipa­ri tár­sa­dal­má­nak iga­zi vesz­te­sei, a gyá­ri mun­ká­sok iránt ér­zett szív­ből jö­vő szo­li­da­ri­tást. Meg­pró­bált az „or­szág­úti pol­gá­rok” sor­sán is eny­hí­te­ni. A po­rosz or­szág­gyű­lés tag­ja lett, hogy har­col­jon a gyak­ran haj­lék­ta­lan al­kal­mi mun­ká­sok jobb mun­ka­fel­té­te­le­i­ért.

A fe­hér for­ra­dal­már egy­ko­ri gúny­ne­ve, „Pas­tor Be­utelsch­wing aus Bet­tel” (szó sze­rint: „pász­tor Per­sely-sch­wingh Kol­du­lás­ból”) meg­tisz­te­lő el­is­me­rés­sé vá­lik, ha össze­vet­jük sír­fel­ira­tá­val: „Mi­vel szol­gá­la­tun­kat an­nak az ir­gal­mas­ság­nak kö­szön­het­jük, mely­ben ne­künk is ré­szünk le­he­tett, so­ha meg nem lan­ka­dunk!” Bo­delsch­wingh­nek az ir­gal­mas­ság há­zá­ban vég­zett bel­misszi­ó­ja nél­kül alig­ha vál­ha­tott vol­na idő­vel a né­met ál­lam egyik fő tám­pil­lé­ré­vé a sze­re­tet­szol­gá­lat.

Dr. Blázy Ár­pád