A hét témája

Százötven éve halt meg a legnagyobb magyar

Leg­töb­ben úgy is­me­rik, mint a Szent Ko­ro­na misz­té­ri­u­má­nak örök ku­ta­tó­ját. Ke­ve­sen tud­ják, hogy ki­tű­nő er­dé­lyi drá­ma­író, aki szi­go­rú sze­re­tet­tel ja­vít­ja, csi­szol­ja, tö­ké­le­te­sí­ti da­rab­ja­it. Ezekben Bo­lyai szá­má­ra a ma­te­ma­ti­ka, Van Gogh­nak, Já­szai Ma­ri­nak a mű­vé­szet, Beth­len Ka­tá­nak a hit je­len­ti az ön­ki­tel­je­sí­tés for­rá­sát, a küz­de­lem kö­ze­gét. Ko­csis Ist­ván élet­mű­vé­ben a leg­kü­lönb he­lyet Szé­che­nyi Ist­ván fog­lal­ja el. Mo­no­drá­mát, re­gényt írt ró­la. 2003-ban össze­fog­lal­ta ku­ta­ko­dá­sát: Szé­che­nyi­jét fe­le­lős­ség­tu­dat jel­lem­zi Ma­gyar­or­szág sor­sá­ért, a nem­zet fel­emel­ke­dé­sé­ért és ön­vád azért, mert az or­szág tra­gé­di­á­já­ért ön­ma­gát ér­zi fe­le­lős­nek! Szé­che­nyi ha­lá­lá­nak év­for­du­ló­ján er­ről is kér­dez­tük a je­les írót, hogy job­ban meg­ért­sük a leg­na­gyobb ma­gyar gon­dol­ko­dá­sát, ma­ga­tar­tá­sát és tet­te­it.

– Mi­ért fog­lal­ko­zott Szé­che­nyi éle­té­nek és mű­vé­nek be­mu­ta­tá­sá­val két év­ti­ze­det?

– Reg­ge­lig le­het­ne be­szél­ni er­ről. De in­dul­junk ki ab­ból, hogy könnyű hely­te­le­nül meg­ítél­ni azt a kort, amely­ben Szé­che­nyi Ist­ván fel­nőtt és al­ko­tott. A fel­vi­lá­go­so­dás esz­mé­nyei an­nak el­le­né­re meg­ha­tá­roz­zák még a ko­ra­be­li em­ber gon­do­lat- és ér­zés­vi­lá­gát, hogy az már éb­re­de­zik a fel­vi­lá­go­so­dás okoz­ta ká­bu­lat­ból. A ro­man­ti­ká­ba me­ne­kül a ko­ra­be­li em­ber, de me­ne­kü­lés köz­ben el­fe­lej­ti, hogy a gon­do­lat- és ér­zés­vi­lág meg­za­va­ro­dá­sa az­zal kez­dő­dött, hogy az eu­ró­pai ke­resz­tény em­ber en­ge­dett a min­dent le­egy­sze­rű­sí­tés kí­sér­té­sé­nek… Én itt e rö­vid in­ter­jú­ban nem fog­lal­koz­ha­tom e kér­dés­sel ér­dem­ben, csu­pán hang­sú­lyo­zom, hogy Szé­che­nyi if­jú­sá­ga éve­it mennyi­re meg­ke­se­rí­tet­te, hogy kor­tár­sai en­ged­nek a csá­bí­tás­nak.

Az if­jú Szé­che­nyi is így tesz, csak­hogy ő már fi­a­tal ko­rá­ban is olyan, mint ké­sőbb: ke­gyet­le­nül meg­bün­te­ti azt az ön­ma­gát, aki ké­pes volt akár­mi­lyen csá­bí­tás­nak en­ged­ni. Ha össze­ha­son­lít­juk a 19. szá­zad el­ső fe­le em­be­ré­nek a ma­ga­tar­tá­sát, va­la­mint gon­do­lat- és ér­zés­vi­lá­gát a 20. szá­zad vé­gé­nek vagy a 21. szá­zad ele­jé­nek em­be­ré­vel, ak­kor az előb­bit ma­gasz­tos­nak, sőt irigy­lés­re mél­tó­nak tart­hat­juk… Szé­che­nyi szá­má­ra vi­szont meg­ve­ten­dő a le­egy­sze­rű­sí­tés és az ön­ámí­tás. Nap­ló­ját sem má­sért kez­di el, mint azért, hogy mél­tó­kép­pen meg­küzd­hes­sen az­zal az ön­ma­gá­val, akit meg­érin­tett, túl­sá­go­san is be­fo­lyá­solt ko­rá­nak szel­le­mi­sé­ge. Szé­che­nyi úgy tu­dott szem­be­néz­ni ön­ma­gá­val, aho­gyan sen­ki sem. A leg­ké­zen­fek­vőbb pél­da: úgy tu­dott gyón­ni, hogy a gyón­ta­tó pap nem min­dig ol­doz­hat­ta fel.

– Sem­mit nem hall­ga­tott el?

– A nap­ló­írás Szé­che­nyi szá­má­ra ugyan­az, mint a gyó­nás. A Nap­ló­ban még­sem mond­hat el min­dent… Nem sze­mé­rem­ből, nem fé­le­lem­ből, de nem is sze­rény­ség­ből. Csu­pán ar­ról van szó, hogy ko­rá­nak le­egy­sze­rű­sí­tő gon­dol­ko­zá­sa ha­tás­sal van ar­ra a Szé­che­nyi Ist­ván­ra is, aki sem­mit nem egy­sze­rű­sí­te­ne le ön­szán­tá­ból.

Fő gond­ját, mely a nap­ló­írás­nak is fő gond­ja, 1825. no­vem­ber 15-én fo­gal­maz­za meg: „Én még so­ha éle­tem­ben nem lát­tam oly tisz­ta és vi­lá­gos írást, me­lyet ne le­he­tett vol­na kü­lön­fé­le mó­don ér­tel­mez­ni. És ez a nyelv tö­ké­let­len­sé­gé­ből szár­ma­zik; mert egyik nyelv sem al­kal­mas ar­ra, hogy tisz­tán és ha­tá­ro­zot­tan fe­jez­zük ki, amit mon­da­ni aka­runk, és amit ér­zünk. Meg­győ­ző­dé­sem azon­ban, hogy az em­be­rek fel fog­nak még fe­dez­ni va­la­mit (hogy mi az, nem tu­dom, ha tud­nám, meg­mon­da­nám): ami­nek se­gít­sé­gé­vel esz­mé­i­ket majd kris­tá­lyos tisz­ta­ság­gal kö­zöl­he­tik.”

Mind­ezek is­me­re­té­ben ta­lán már nem tű­nik hi­he­tet­len­nek, hogy ko­moly gond­já­vá vá­lik Szé­che­nyi Ist­ván éle­te és al­ko­tá­sai ta­nul­má­nyo­zó­já­nak, hogy a 19. szá­zad di­va­tos sza­vai, il­let­ve ál­lan­dó­sult szó­szer­ke­ze­tei se­gít­sé­gé­vel nem le­het hi­te­le­sen meg­ma­gya­ráz­ni Szé­che­nyi gon­dol­ko­zá­sát, ma­ga­tar­tá­sát, tet­te­it. Nem le­het, mert bi­zony rej­té­lye­sek ma­rad­nak. Ha még­sem mon­dunk le ar­ról, hogy a ma­ga hi­te­les­sé­gé­ben mu­tas­suk be, mi van Szé­che­nyi kü­lö­nös ma­ga­tar­tá­sa, rend­kí­vü­li tet­tei mö­gött, ak­kor hagy­nunk kell meg­szó­lal­ni a ma­ga­tar­tá­sát és a tet­te­it… A drá­mai mo­no­ló­gok hang­ján? Igen, a fo­gal­ma­zás el­lent­mon­dá­sos­sá­gát fel­ol­da­ni akar­ván, ta­lán ab­ban a drá­mai mo­no­lóg­ban re­mény­ked­he­tünk, amely egy­sze­rű­en azért kép­te­len a le­egy­sze­rű­sí­tés­re, mert a le­egy­sze­rű­sí­tés lep­le a drá­mai mo­no­lóg­ban lát­ha­tó­vá vá­lik. Ezért olyan sok az én Szé­che­nyi­ről szó­ló írá­sa­im­ban a drá­mai mo­no­lóg.

– Nem­csak a po­li­ti­kus, az ál­lam­fér­fiú Szé­che­nyi Ist­ván­ról ír, ha­nem a jö­ven­dő­mon­dó­ról is.

– Szé­che­nyi meg­jö­ven­dö­li – igen ko­rán, már 1834-ben – nem­csak Vi­lá­gost, de Tri­a­nont is… De ta­lán a mai drá­mai hely­ze­tün­ket is. Hogy sem­mit se egy­sze­rű­sít­sünk le, be­szél­jünk előbb ar­ról, mi­lyen­nek lát­ta Szé­che­nyi a nem­ze­ti­sé­gi kér­dést.

A nem­ze­ti­sé­gi moz­gal­mak a 19. szá­zad negy­ve­nes éve­i­ben vál­nak ir­re­den­ta moz­gal­mak­ká. Ek­kor még nem küz­de­nek a Habs­burg Bi­ro­da­lom bom­lasz­tá­sá­ért, de küz­de­nek az ön­ál­ló ma­gyar ál­la­mi­ság el­len, meg akar­ják bon­ta­ni a Szent Ko­ro­na or­szá­gai te­rü­le­ti ép­sé­gét, fel akar­ják szá­mol­ni a ma­gyar al­kot­mányt, ha­tály­ta­la­ní­ta­ni akar­ják a ma­gyar köz­jo­got. Így nem ir­re­den­ta moz­gal­mak még a Habs­burg-há­zi oszt­rák csá­szár sze­mé­vel néz­ve, de ir­re­den­ták ugyan­azon Habs­burg-há­zi ma­gyar ki­rá­lyé­val néz­ve.

A Ma­gyar­or­szág-el­le­nes ir­re­den­ta ki­bon­ta­ko­zás nem fel­fog­ha­tat­lan. Sőt azt is mond­hat­juk, hogy mi sem ter­mé­sze­te­sebb. Hisz ve­ze­tői nem­csak azt ve­szik ész­re, hogy a bi­ro­da­lom két ré­sze: az ab­szo­lút mo­nar­chia Oszt­rák Csá­szár­ság és az al­kot­má­nyos mo­nar­chi­ák (Ma­gyar Ki­rály­ság és Er­dély) kö­zött ki­bé­kít­he­tet­len az el­len­tét, ha­nem azt is, hogy az ural­ko­dó­ház bár­mely moz­ga­lom­mal szí­ve­sen szö­vet­kez­ne a ma­gyar al­kot­mány, az ön­ál­ló ma­gyar ál­la­mi­ság – mind a ma­gyar­or­szá­gi, mind az er­dé­lyi – meg­dön­té­se ér­de­ké­ben.

A ma­gyar po­li­ti­ku­sok kö­zül Szé­che­nyi Ist­ván az, aki el­ső­ként fi­gyelt fel a nem­ze­ti­sé­gek­nek a Szent Ko­ro­na or­szá­gai te­rü­le­ti ép­sé­gét ve­szé­lyez­te­tő moz­gal­má­ra. A har­min­cas évek kö­ze­pén már köny­vet is írt er­ről a ve­sze­de­lem­ről, a Hun­ni­át, ame­lyet saj­nos ak­kor még nem je­len­te­tett meg. A Hun­ni­á­ban elő­ször is ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a kö­zép-eu­ró­pai bi­ro­da­lom – Habs­burg Bi­ro­da­lom – csak ak­kor fog fenn­ma­rad­ni, ha az ab­szo­lút mo­nar­chia Oszt­rák Csá­szár­ság nem gyen­gí­te­ni pró­bál­ja a ve­le per­szo­nál­uni­ó­ban le­vő al­kot­má­nyos mo­nar­chi­á­kat, a Ma­gyar Ki­rály­sá­got és Er­délyt, ha­nem a fej­lett köz­jo­gi in­téz­mé­nye­i­ket kö­ve­ten­dő pél­dá­nak te­kin­ti: „Vol­na a mo­nar­chia má­sik ré­szé­nek kép­vi­se­le­ti al­kot­má­nya, ne­künk pe­dig nem, mi­raj­tunk len­ne ak­kor a sor, ha­zánk bel­ső ide­ge­it sze­rin­te al­kal­maz­ni. De mi­vel Auszt­ri­á­nak kép­vi­se­le­ti al­kot­má­nya nincs, sőt ilyes­ről szin­te még sej­dí­té­se sincs, ne­künk pe­dig, há­la az Egek­nek, van, azért nem raj­tunk áll az utá­no­zás…”

Nagy kár, hogy Szé­che­nyi le­mon­dott a Hun­nia ki­adá­sá­ról 1834-ben. Ta­lán még ide­jé­ben hív­ta vol­na fel a fi­gyel­met ar­ra a ve­sze­de­lem­re, hogy az oszt­rák–né­met he­ge­mó­nia baj­no­kai adott hely­zet­ben nem­ze­ti Nagy-Auszt­ri­á­vá pró­bál­ják át­ala­kí­ta­ni a Habs­burg Bi­ro­dal­mat. De ta­lán ide­je­ko­rán fel­hív­ta vol­na a fi­gyel­met ar­ra is, amit rém­ál­ma má­sik ké­pé­ben lát. „Ők – ír­ja a Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­nak a ma­gyar nem­zet el­len for­du­ló nem­ze­ti­sé­ge­i­ről – nem vé­del­me­zik sa­ját­ju­kat, lé­tü­ket, de min­ket, ma­gya­ro­kat igye­kez­nek ki­szo­rít­ni, leg­szív­te­le­nebb-, leg­ir­gal­mat­la­nab­bul, el­pusz­tult sa­já­tunk­ban, el­tör­lött lé­tünk­ben osz­to­zan­dók…” Ezt az össze­tett mon­da­tot a Hun­nia egyik kör­mon­da­tá­ba éke­li, még­pe­dig ak­kor, ami­kor azt ve­szi szám­ba, „nyel­vünk és sa­ját­sá­ga­ink ki­fej­té­sé­ben elő­ha­lad­ni” mi cél­ból kell. Hogy „meg­sem­mi­sít­te­té­sünk el­len vé­del­mez­zük ma­gun­kat”.

De hon­nan tud­ja, hogy Ma­gyar­or­szá­got már ir­re­den­ta moz­gal­mak fe­nye­ge­tik? Jö­ven­döl? Rossz elő­ér­ze­te­it fej­ti ki? Szé­che­nyi Ist­ván rém­ál­ma­i­ban bi­zony va­ló­ban meg­vi­lá­go­so­dott Tri­a­non leg­sö­té­tebb tit­ka. A ma­ga bo­nyo­lult­sá­gá­ban, fel­fog­ha­tat­lan­sá­gá­ban, ret­te­ne­tes­sé­gé­ben… Olyan-e Tri­a­non, mint­ha csak Szé­che­nyi rém­ál­má­ban lé­tez­ne? Olyan. Nem az ész és nem az ér­ze­lem ha­tá­roz­za meg azok­nak a ma­ga­tar­tá­sát sem, akik­ről fel­té­te­le­zi a szak­iro­da­lom, hogy a ku­lisszák mö­gül irá­nyí­tot­ták a tár­gya­lá­so­kat. Bi­zony, a Kár­pát-me­den­ce tönk­re­té­te­le nem le­he­tett ér­de­ke a ku­lisszák mö­gül dik­tá­lók­nak sem… Még­is tönk­re­te­szik, még­pe­dig tu­da­to­san szem­be­for­dul­va Is­ten­nel. Ez Tri­a­non leg­sö­té­tebb tit­ka…

– Lát­ta Szé­che­nyi Ist­ván Ma­gyar­or­szá­got a ke­resz­ten?

– Lát­ta, de nem esett két­ség­be. Mi­ért nem? Ez ta­lán a rej­té­lyek rej­té­lye. És itt a rej­tély­fel­ol­dó kér­dés min­den bi­zonnyal csak a kö­vet­ke­ző le­het: ha va­la­mi sen­ki­nek sem ér­de­ke, és még­is meg­tör­té­nik, ak­kor ki áll az ese­mé­nyek hát­te­ré­ben? A sá­tán? Ma­gyar­or­szág­nak te­hát a sá­tán az el­len­sé­ge?… Ha Szé­che­nyi e kér­dés­re igen­nel vá­la­szol, ak­kor a ma­gyar­ság drá­má­ja át­ala­kul misz­té­ri­um­já­ték­ká. Tri­a­non elő­ké­szí­tői és meg­al­ko­tói pon­to­san úgy vi­sel­ked­nek, mint majd­nem két­ezer év­vel előbb Is­ten meg­tes­te­sü­lé­sé­nek, Jé­zus Urunk­nak a ke­reszt­re fe­szí­té­sét elő­ké­szí­tők… Igen, mint­ha sem­mi sem lett vol­na szá­muk­ra fon­to­sabb, mint a leg­ár­tat­la­nabb meg­bün­te­té­se, a leg­ár­tat­la­nabb ke­reszt­re fe­szí­té­se. Igen, an­nak el­le­né­re, hogy va­ló­ban nem állt ér­de­kük­ben a Kár­pát-me­den­ce tönk­re­té­te­le, úgy vi­sel­ked­nek, mint­ha a Nagy Misz­té­ri­um­já­ték el­va­rá­zsolt részt­ve­vői len­né­nek…

Lát­ta Szé­che­nyi Ist­ván Ma­gyar­or­szá­got a ke­resz­ten, de mit lá­tott még? Lát­ta azt, amit tu­laj­don­kép­pen a misz­té­ri­um­já­té­kok min­den né­ző­je lát­hat az elő­adás utol­só je­le­ne­té­ben. Ezért nem esett mind­járt két­ség­be. És bi­zonnyal fel­idéz­te ő is a ré­gi, de meg­nyug­ta­tó gon­do­la­tot: aki ke­reszt­re fe­szít­te­tik, az nem sem­mi­sül meg, ha­nem csak meg­sem­mi­sít­he­tet­len­né vá­lik.

– Szé­che­nyi Döb­ling­be ke­rü­lé­se is össze­füg­gés­ben le­het jö­vő­be­lá­tá­sá­val?

– 1848-ban úgy ala­kul ki a há­bo­rús hely­zet, hogy az oszt­rák kor­mány nem ve­szi te­kin­tet­be V. Fer­di­nánd ma­gyar ki­rály – és oszt­rák csá­szár – és a ma­gyar nem­zet vi­szo­nyát meg­ha­tá­ro­zó tör­vé­nye­ket, meg­ál­la­po­dá­so­kat, az­az fel­lá­zad a tör­vé­nyes rend el­len… Igen, 1848 ko­ra őszén va­ló­ban az oszt­rák kor­mány lá­zadt fel a tör­vé­nyes rend el­len, akár­mennyi­re hi­he­tet­len, így volt.

1. nya­rán nagy­ra­vá­gyó oszt­rák „ha­za­fi­ak” a kö­vet­ke­zők­re vet­ték rá a gyer­me­teg V. Fer­di­nánd ki­rályt: az 1848-ban ala­kí­tott el­ső oszt­rák nem­ze­ti kor­mányt, az új­do­nat­újat, te­hát ta­pasz­ta­la­tok­kal nem bí­rót és tü­rel­met­lent te­kint­se az 1848-ban fel­osz­la­tott bi­ro­dal­mi kor­mány jog­utód­já­nak; to­váb­bá: mi­vel­hogy a bi­ro­dal­mi kor­mány ha­tás­kö­re an­nak ide­jén ki­ter­jedt Ma­gyar­or­szág­ra, ren­del­je alá az oszt­rák­kal egy idő­ben ala­kí­tott, az­zal egyen­ran­gú ma­gyar kor­mányt az oszt­rák kor­mány­nak. Utób­bi azon­nal meg­pró­bált be­le is szól­ni a tő­le sem­mi­ben sem füg­gő ma­gyar kor­mány ügye­i­be. Hát ez volt 48-ban a fő­bűn: az oszt­rák nem­ze­ti kor­mány tör­vény­te­le­nül el­fog­lal­ta a 48 ta­va­szán fel­osz­la­tott bi­ro­dal­mi kor­mány he­lyét: a nem­ze­tek fö­löt­ti kor­má­nyét a nem­ze­ti. Tűz és víz össze­bé­kít­he­tőb­bek, mint e ket­tő.

Szé­che­nyi fel­fog­ja, hogy a ma­gyar vá­lasz sem­mi más nem le­het, mint a hon­vé­dő há­bo­rú vál­la­lá­sa. Olyan há­bo­rú vál­la­lá­sa, amely­ben két­sé­ges a ma­gyar nem­zet győ­zel­me. Szé­che­nyi a ki­ala­kult drá­mai hely­ze­tért el­ső­sor­ban ön­ma­gát te­szi fe­le­lős­sé. A fe­le­lős­ség sú­lya alatt meg­rop­pan: 1848. szep­tem­ber 7-én szál­lít­ják be a döb­lin­gi el­me­gyógy­in­té­zet­be.

– Az 1860. áp­ri­lis 8-ra virradó éj­je­len rej­té­lyes kö­rül­mé­nyek kö­zött halt meg… Mi tör­tén­he­tett azon a vég­ze­tes éj­sza­kán?

– Szé­che­nyi Döb­ling­ben a ma­gyar nem­ze­ti el­len­ál­lás na­gyon te­vé­keny és si­ke­res ve­ze­tő­je. 1860-ban ház­ku­ta­tást tar­ta­nak ná­la, ami azt je­len­ti, hogy le­lep­lez­ték a moz­gal­mat. De Szé­che­nyi­nek az ab­ban va­ló hi­tét, hogy a ma­gyar nem­ze­ti el­len­ál­lás győ­zel­mét rö­vid időn be­lül ün­ne­pel­he­tik, ez nem tö­ri meg… Győ­ze­lem­re ál­ló had­ve­zér pe­dig nem szo­kott vé­get vet­ni éle­té­nek. Ta­lán ez a leg­fon­to­sabb érv amel­lett, hogy nem le­he­tett ön­gyil­kos.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos