Élő víz

„Ál­dott a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Is­te­ne és Aty­ja, aki nagy ir­gal­má­ból új­jászült min­ket Jé­zus Krisz­tus­nak a ha­lot­tak kö­zül va­ló fel­tá­ma­dá­sa ál­tal élő re­mény­ség­re.” (1Pt 1,3)

A hús­vét ün­ne­pe utá­ni el­ső hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li s he­ti igéi az új élet Te­rem­tő­jét hir­de­tik. Ő le­győ­zi hi­tet­len­sé­gün­ket, mert: „Él az én Uram, ál­dott Meg­vál­tóm, Is­te­nem és sza­ba­dí­tá­som!” (GyLK 678) Az ős­egy­ház­ban fe­hér­va­sár­nap, a nagy Krisz­tus-ün­nep nyol­ca­dán vet­tek elő­ször úr­va­cso­rát a hús­vét­kor meg­ke­resz­telt hí­vek, s le­ve­tet­ték fe­hér ru­há­ju­kat, mely ar­ra em­lé­kez­tet: „Ha va­la­ki Krisz­tus­ban van, új te­remt­mény az. A ré­gi­ek el­múl­tak: íme, új­já lett min­den.” (2Kor 5,17; LK) Lu­ther is fi­gyel­mez­tet: „Új­já kell szü­let­nünk! Ho­gyan? Úgy, hogy Is­ten ki­bo­csát­ja evan­gé­li­u­mát. S ahol az ige gyö­ke­ret ver, ott van a Szent­lé­lek, és új em­bert te­remt, aki tel­je­sen más gon­do­lat­ban, szó­ban s cse­le­ke­det­ben; szí­ve el­kezd is­te­ni sze­re­tet­től iz­za­ni!” Fel­tá­ma­dá­sa után, nyolc nap múl­va is­mét meg­je­lent ta­nít­vá­nya­i­nak az Úr Jé­zus. Ek­kor Ta­más is ve­lük volt, és hit­té lett a lá­tá­sa: „Én Uram, és én Is­te­nem!” De az örök­ké­va­ló­ság­ban lá­tás­sá lesz a hi­tünk, ezt ígé­ri Jé­zus e bol­dog­mon­dá­sá­ban: „Mi­vel látsz en­gem, hi­szel: bol­do­gok, akik nem lát­nak és hisz­nek.” (Jn 20,28.29) Be­tel­je­sül a hí­vők élő re­mény­sé­ge Jé­zus Urunk meg­je­le­né­se­kor, mert „őben­ne hisz­tek, bár most sem lát­já­tok”, s „mert el­ér­té­tek hi­te­tek cél­ját, lel­ke­tek üd­vös­sé­gét” (1Pt 1,8.9). Ezért most „éne­kel­je­tek az Úr­nak új éne­ket”, és „di­cső­ít­sék az Urat, hir­des­sék di­csé­re­tét” (Ézs 42,10.12)! Jób he­lye­sen be­szélt Is­ten­ről szen­ve­dé­sei kö­zött is. „Az Úr jó­ra for­dí­tot­ta sor­sát, mi­u­tán Jób imád­ko­zott ba­rá­ta­i­ért, és két­sze­re­sen vissza­ad­ta mind­azt, ami­je volt.” (Jób 42,10) Már az Ószö­vet­ség evan­gé­lis­tá­ja is ezt ki­ál­tot­ta: „El­szá­rad a fű, el­her­vad a vi­rág, de Is­te­nünk igé­je örök­re meg­ma­rad.” (Ézs 40,8) Pé­ter is ezt hir­de­ti ne­künk: „…akik nem rom­lan­dó, ha­nem ro­mol­ha­tat­lan mag­ból szü­let­te­tek új­já, Is­ten élő és ma­ra­dan­dó igé­je ál­tal.” (1Pt 1,23) És ta­ná­csol­ja: „..mint új­szü­lött cse­cse­mők a ha­mi­sí­tat­lan lel­ki te­jet kí­ván­já­tok, hogy azon nö­ve­ked­je­tek az üd­vös­ség­re…” (1Pt 2,2) Fő­pa­pi imád­sá­gá­ban Jé­zus azo­kért kö­nyö­rög, aki­ket az Atya ne­ki adott: „Nem azt ké­rem, hogy vedd ki őket a vi­lág­ból, ha­nem hogy őrizd meg őket a go­nosz­tól. (…) Szen­teld meg őket az igaz­ság­gal: a te igéd igaz­ság.” (Jn 17,15.17) Ari­má­ti­ai Jó­zsef nem­csak sza­vak­kal tett bi­zony­sá­got Jé­zus­ról, ha­nem sa­ját ke­zű­leg te­met­te el őt. A de­rék és igaz fér­fiú el­kér­te Pi­lá­tus­tól Jé­zus tes­tét. „Az­tán le­vet­te, gyolcs­ba gön­gyöl­te, és el­he­lyez­te egy szik­lá­ba vá­gott sír­bolt­ba.” (Lk 23,53) A Fiú még fel­tá­ma­dá­sa előtt ki­je­len­tet­te, hogy ő egy(lé­nye­gű) az Atyá­val, aki el­küld­te őt, s „hogy az ő pa­ran­cso­la­ta örök élet”. Urunk fel­emelt han­gon mond­ja ne­künk is: „Aki hisz én­ben­nem, az nem én­ben­nem hisz, ha­nem ab­ban, aki el­kül­dött en­gem.” (Jn 12,50.44) Mi pe­dig vall­juk a ben­nünk élő hús­vé­ti hit­tel: „Élet, ha­lál Ura ő már, / Me­ne­dék, szik­la­vár. / Száll örö­mé­nek: / Mi­énk az örök élet!” (EÉ 214,3) Mert – az Úr fel­tá­madt! Az Úr Jé­zus va­ló­ban fel­tá­madt! Di­csér­jük az Urat! Hal­le­lu­ja!

Ga­rai And­rás