Gyermekvár

Al­bert és Pong­rác lo­vag­ az utolsó kihíváshoz érkezett. Ha ti is meg­ol­dot­tátok a feladatokat, a meg­fej­té­se­ket össze­gyűjt­ve küld­jé­tek el a szer­kesz­tő­ség cí­mé­re (Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­ge, 1085 Bu­da­pest, Ül­lői út 24.). A bo­rí­ték­ra ír­já­tok rá: Gyer­mek­vár.

Könyv­moly könyv­tá­ros nyi­tott be a kas­tély kék sza­lon­já­ba, ahol Al­bert és Pong­rác lo­vag épp az utolsó felada­ton töp­ren­gett.

– Hát itt vagy­tok, ne­mes lo­va­gok? – kér­dez­te a könyv­tá­ros. – Már min­den­hol ke­res­te­lek ti­te­ket!

– Üd­vöz­lünk, Könyv­moly ba­rá­tunk! Épp az ál­ta­lad ta­lált te­ker­cset ta­nul­má­nyoz­zuk. Már az utol­só fel­adat­hoz ér­tünk. De mi­ért ke­res­tél ben­nün­ket?

– Ahogy po­rol­gat­tam Sza­káll ki­rály könyv­tár­szo­bá­já­ban a kó­de­xe­ket, egy na­gyon fon­tos irat ke­rült a ke­zem­be! Azt hi­szem, ez épp a hatodik fel­adat ki­egé­szí­tő ré­sze.

– Hadd néz­zük csak! Tény­leg! – ki­ál­tot­ta Al­bert lo­vag.

– A mos­ta­ni tör­té­net Sá­mu­el el­ső köny­vé­nek hu­szon­ötö­dik fe­je­ze­té­ben van le­ír­va – mond­ta Pong­rác lo­vag. – Élt egy Ná­bál ne­vű gaz­dag em­ber a Kar­mel-hegy kör­nyé­kén. Há­rom­ezer juh és ezer kecs­ke tar­to­zott a nyá­já­ba. Épp juh­nyí­rás ide­je volt. Dá­vid és em­be­rei nem messze tá­bo­roz­tak at­tól a hely­től, és a nyí­rás hí­re el­ju­tott hoz­zá­juk. Dá­vid ek­kor né­hány fi­a­tal­em­bert kül­dött kö­vet­ség­be Ná­bál­hoz. Üd­vö­zöl­te őt, és em­lé­kez­tet­te, hogy nem­ré­gen még a pász­to­rai ott le­gel­tet­ték a nyá­jat, ahol a tá­bo­ruk volt. Ka­to­nái vi­gyáz­tak az em­be­rek­re és az ál­la­tok­ra is, így nem is lett sen­ki­nek sem­mi ba­ja. Ezért azt üzen­te Ná­bál­nak, hogy há­lá­ból szí­ve­sen fo­gad tő­le aján­dé­kot.

Ná­bál azon­ban na­gyon irigy volt, és el­za­var­ta a kö­ve­te­ket ahe­lyett, hogy meg­kö­szön­te vol­na a se­gít­sé­get. Dá­vid ek­kor na­gyon mér­ges lett, és el­ha­tá­roz­ta, meg­bün­te­ti ezt a go­nosz em­bert. Fel­csa­tol­ták kard­ja­i­kat, és négy­száz ka­to­ná­val si­et­ve el­in­dul­tak, hogy bosszút áll­ja­nak.

Eköz­ben az egyik szol­ga el­mond­ta Ná­bál fe­le­sé­gé­nek, Abi­ga­il­nak, hogy mi tör­tént. Az asszony szép, jó­szí­vű és ked­ves volt. Na­gyon saj­nál­ta, hogy a fér­je így vi­sel­ke­dett. Azon­nal össze­ké­szí­tett egy nagy élel­mi­szer­cso­ma­got: két­száz ke­nye­ret, két töm­lő bort, öt juh­ból ételt, öt mér­ték bú­zát, száz cso­mó aszú sző­lőt és két­száz fü­ge­ka­lá­csot. Sza­ma­rak­ra tet­te, és el­küld­te Dá­vid tá­bo­rá­ba. Fér­jé­nek az egész­ről egy szót sem szólt. Vé­gül ő ma­ga is sza­ma­rá­ra ült, hogy sze­mé­lye­sen kér­jen bo­csá­na­tot Ná­bál vi­sel­ke­dé­se mi­att. Ami­kor a szem­be jö­vő Dá­vid­dal ta­lál­ko­zott, le­bo­rult a lá­bai elé, és bo­csá­na­tot kért tő­le. Dá­vid, ami­kor ezt lát­ta, meg­eny­hült, és há­lát adott az Úr­nak, hogy Abi­ga­il se­gít­sé­gé­vel meg­óv­ta őt a vér­on­tás­tól. Az asszony­nak is meg­kö­szön­te a jó­szí­vű­sé­gét, majd ha­za­küld­te.

Né­hány nap múl­va Ná­bál meg­halt, Dá­vid pe­dig fe­le­sé­gül vet­te Abi­ga­ilt.

– És mi a tör­té­net­hez kö­tő­dő feladat? – kér­dez­te Könyv­moly könyv­tá­ros.

– Há­la ne­ked, most már mi is tud­juk. Ugyan­is az a pa­pi­ros, amit most hoz­tál, tar­tal­maz­za a fel­adat le­írá­sát. Az aján­dé­ko­kat szál­lí­tó csa­csik ki­csit össze­ke­ve­red­tek. Ha a fel­so­ro­lás sze­rin­ti sor­rend­be tesszük őket, ak­kor a raj­tuk lé­vő be­tűk­ből össze­ol­vas­hat­juk a meg­fej­tést. Vagy­is azt a szót, amely a mos­ta­ni tör­té­net egyik kulcs­sza­va.