Napról napra

Va­sár­nap

Ma­gasz­tal­já­tok Is­te­nün­ket! 5Móz 32,3 (Ef 5,19–20; Jn 20,19–29; 1Pt 1,3–9; Zsolt 84) A há­la sza­va­it ki­mond­va min­den meg­vál­to­zik az éle­tem­ben. Át­ren­de­ződ­nek a hang­sú­lyos pon­tok. A há­la meg­töl­ti friss le­ve­gő­vel kö­rü­löt­tem a te­ret. Min­den könnyebb lesz va­la­mi­vel. Mi­ért is gon­dol­tam, hogy Is­ten­nek van szük­sé­ge az én há­lám­ra? Ne­kem van szük­sé­gem ar­ra, hogy di­csér­ni tud­jam Is­tent.

Hét­fő

El­jön az idő – így szól az Úr –, ami­kor új szö­vet­sé­get kö­tök Iz­rá­el és Jú­da há­zá­val. Jer 31,31 (1Kor 11,25; Ézs 42,10–16; Ef 1,1–10) Kel­lett egy új egyez­ség, amely fe­lül­ír­ta a ko­ráb­bi meg­ál­la­po­dást. Ez az új szö­vet­ség mennyi­vel tá­gabb öle­lé­sű, mennyi­vel elő­nyö­sebb kö­rül­mé­nye­ket kí­nál! Mi­ért is van az, hogy Is­ten ki­nyúj­tott ke­zét még min­dig ke­ve­sen ve­szik ész­re?

Kedd

Pál ír­ja: Mert ha az evan­gé­li­u­mot hir­de­tem, az­zal nincs mit di­cse­ked­nem, mi­vel kény­szer ne­he­ze­dik rám. Jaj ne­kem ugyan­is, ha nem hir­de­tem az evan­gé­li­u­mot! 1Kor 9,16 (Zsolt 86,9; Jób 42,7–13/14–17/; Ef 1,11–14) Pál azt ír­ja: kény­szer. Én meg a ta­pin­tat ne­vé­ben sok­szor el­hall­gat­tam. Ta­pin­tat, mond­tam ma­gam­ban, de va­ló­já­ban a gyá­va­sá­gom mi­att ma­rad­tam csönd­ben. Ki tud­ja, há­nyan nem hal­lot­tak vi­gasz­ta­ló szót mi­at­tam… A gon­do­lat, hogy öröm­hír hí­ján csüg­ged­ten ma­rad­tak, na­gyon meg­szé­gye­nít. Add, Uram, hogy a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal ne hall­gas­sak, ami­kor be­szél­nem kell!

Szer­da

Ti vagy­tok a ta­nú­im – így szól az Úr. Ézs 43,10 (Mk 16,15; 1Pt 1,22–25; Ef 1,15–23) Ta­nú­nak len­ni koc­ká­za­tos. Ma­nap­ság so­kan fél­nek ta­nú­val­lo­mást ten­ni, mert ki tud­ja, mi­lyen bosszút kell el­szen­ved­ni­ük mi­at­ta. Va­jon Is­ten­nek van va­la­mi­lyen „ta­nú­vé­dő ak­ci­ó­ja”? Ho­vá me­ne­kít el a vér­szom­jas bosszút li­he­gők elől? De ta­nú­nak len­ni meg­tisz­te­lő is. Nem akár­ki­nek a val­lo­má­sa vál­toz­tat­hat­ja meg a tör­té­né­se­ket. Kulcs­po­zí­ci­ót tölt­he­tek be. Is­ten meg­bí­zott en­gem, hogy szól­jak ró­la az Ügy­ben. Mond­jam el, mit és ho­gyan cse­le­ke­dett. A vád ta­nú­ja va­gyok? A vé­de­le­mé? Ho­gyan foly­ta­tó­dik ta­nú­val­lo­má­som után a tár­gya­lás?…

Csü­tör­tök

Jé­zus meg­lát­ta Lé­vit, az Al­fe­us fi­át, aki a vám­sze­dő­he­lyen ült, és így szólt hoz­zá: „Kö­vess en­gem!” Az pe­dig fel­kelt, és kö­vet­te őt. Mk 2,14 (Ézs 65,1a; Jn 17,9–19; Ef 2,1–10) Az evan­gé­li­u­mok­ban sok­szor a leg­egy­sze­rűbb mon­da­tok rej­tik a leg­na­gyobb tit­ko­kat, mint aho­gyan itt is. Lévi te­szi a dol­gát így-úgy, ott ül a po­zí­ci­ót és meg­él­he­tést je­len­tő asz­tal mö­gött, míg oda nem lép a Mes­ter, és el nem hív­ja. Ő pe­dig fel­áll, min­dent hát­ra­hagy­va to­vább­lép. Meg­tett lé­pé­sei foly­tán Má­té lesz be­lő­le, a ta­nít­vány, az evan­gé­lis­ta. Tör­té­ne­tét ol­vas­va ben­nem is fel­éb­red a vágy, hogy ha el­jön az ide­je, én is tud­jak úgy to­vább­lép­ni, aho­gyan ő tet­te: sze­me­i­vel Jé­zust kö­vet­ve, a múlt­ban ha­gyott dol­go­kon nem saj­nál­koz­va.

Pén­tek

Krisz­tus mond­ja: „A Párt­fo­gó pe­dig, a Szent­lé­lek, akit az én ne­vem­ben küld az Atya, ő ta­nít majd meg ti­te­ket min­den­re, és esze­tek­be jut­tat min­dent, amit én mond­tam nek­tek.” Jn 14,26 (5Móz 4,2; Lk 23,50–56; Ef 2,11–22) Nem­rég vi­gasz­ta­lás­ként azt mond­ta ne­kem egy ne­u­ro­ló­gus, hogy negy­ven év fö­lött bi­zo­nyos fo­kú me­mó­ria­za­var már ter­mé­sze­tes. Ter­mé­sze­tes fe­le­dé­keny­ség… El­fe­lejt­jük a te­le­fon­szá­mo­kat, a ve­ze­ték­ne­ve­ket, a be­vá­sá­rol­ni va­ló dol­gok lis­tá­ját. Az ígé­re­te­in­ket, ha nem ír­tuk fel a ha­tár­idő­nap­ló­ba. De a sze­re­tet nem fe­le­dé­keny! Ha va­la­ki va­ló­ban so­kat je­lent szá­munk­ra, ak­kor nem fe­led­ke­zünk meg ró­la. Is­ten­nek pél­dá­ul annyi­ra fon­to­sak va­gyunk, hogy min­dig gon­dol ránk. A Szent­lé­lek új­ra meg új­ra em­lé­kez­tet az atyai sze­re­tet­re.

Szom­bat

Egy­más ter­hét hor­doz­zá­tok: és így tölt­sé­tek be a Krisz­tus tör­vé­nyét. Gal 6,2 (Ézs 1,17a; Jn 12,44–50; Ef 3,1–13) Mi­ért van az, hogy amíg más gond­já­val-ba­já­val va­gyok el­fog­lal­va, ad­dig el­fe­led­ke­zem a sa­já­tom­ról? Ami­kor pe­dig nem várt hely­ze­tek­ben egy­szer csak va­la­ki fel­vál­lal­ja az ügye­met, és se­gít: az al­ka­lom aján­dék­sze­rű­sé­ge új­ra fel­bá­to­rít, és erőt ad a min­den­na­pok­hoz. Ő egy­más­nak adott ben­nün­ket, hogy könnyeb­bé te­gyük egy­más út­ját. Nem ma­gá­nyo­san, egye­dül kell a sze­re­tet út­ján jár­ni, ha­nem az úti­társ ke­zét fog­va. Adj, Uram, úti­tár­sa­kat, akik­nek se­gít­he­tek!

Ba­logh Éva