Keresztény szemmel

Las­san kezd­jük meg­szok­ni, hogy a vá­lasz­tá­si kam­pá­nyok idő­sza­ká­nak sa­já­tos lég­kö­re és lo­gi­ká­ja van. Sok min­den vi­lá­go­sab­ban mu­tat­ko­zik meg, mint a négy­éves cik­lu­sok min­den­nap­ja­i­ban, ez­zel szem­ben azt is meg­ta­pasz­tal­juk, hogy erő­re kap­nak az oly­kor vég­le­te­sen ki­sar­kí­tott, tor­zí­tó el­kép­ze­lé­sek, szán­dé­kok, meg­fo­gal­ma­zá­sok. A cél­egye­nes­ben kü­lö­nö­sen is fe­szí­tet­té vá­lik a küz­de­lem, ame­lyet nem csu­pán a köz­vet­le­nül ér­de­kelt részt­ve­vők vív­nak – ha­nem akar­va-aka­rat­la­nul mi mind­annyi­an, akik ma­gunk­ra vesszük a vá­lasz­tás fe­le­lős­sé­gét: a küz­del­met a fon­tos kér­dé­sek­kel gyak­ran ma­gunk­ban is vé­gig kell tu­sa­kod­ni.

Az idei vá­lasz­tá­si kam­pány nem kis te­her­rel ne­he­ze­dik ránk, ami­kor a vá­lasz­tói szá­mon­ké­rés szán­dé­ka és szük­sé­ge min­den ko­ráb­bit meg­ha­la­dó mér­ték­ben ke­rült a kö­zép­pont­ba.

A szá­mon­ké­rés és an­nak mi­ként­je va­ló­já­ban már az 1990-ben meg­tar­tott el­ső de­mok­ra­ti­kus vá­lasz­tás óta rész­ben vagy egé­szé­ben nyit­va ma­radt kér­dés, és húsz év­vel a rend­szer­vál­to­zás után – tu­do­má­sul vé­ve az idő fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan mú­lá­sát – még a meg­vál­to­zott kö­rül­mé­nyek kö­zött is új­ra és új­ra na­pi­rend­re ke­rül.

A de­mok­ra­ti­kus rend­szer per­sze las­sú, év­ti­ze­des éré­si fo­lya­mat­ban tisz­tul­hat csak le, amely­nek húsz év el­tel­té­vel ta­lán ép­pen most va­gyunk egy fon­tos ha­tár­vo­na­lá­nál: hol ál­lunk, mer­re tar­tunk, s min­de­nek­előtt köz­ben mi­vé let­tünk? Hi­szen idő­köz­ben nem­csak a szük­sé­ges er­je­dé­si és tisz­tu­lá­si fo­lya­ma­tok zaj­lot­tak, de sú­lyos sé­rü­lé­sek is ma­rad­tak ben­nünk, s ez fo­ko­zot­tan igaz az utol­só évek­re: ne­he­zen gyó­gyít­ha­tó, szin­te jó­vá­te­he­tet­len, ami ha­zánk ki­sebb-na­gyobb kö­zös­sé­ge­it, ben­ne az egy­há­za­kat és az egy­ház né­pét is ér­te. Ezért ter­mé­sze­tes, hogy ma már nem­csak a nyug­ha­tat­lan ter­mé­sze­tű, ha­nem a bé­ke­sze­re­tő em­be­rek is úgy lát­ják, hogy nem­csak négy­éven­kén­ti vá­lasz­tói szá­mon­ké­rés­ről kell be­szél­nünk, ha­nem tör­té­nel­mi, er­köl­csi és jo­gi – sőt oku­lás­ra és ja­vu­lás­ra szol­gá­ló pe­da­gó­gi­ai – ér­te­lem­ben is meg kell ta­lál­ni a szem­be­né­zés és szám­adás le­he­tő­sé­gét, kö­zös­sé­gi és egyé­ni mód­ját.

Tör­té­nel­mi pél­dák – mint a vi­lág­há­bo­rús múlt­tal va­ló szem­be­né­zés Né­met­or­szág­ban – azt mu­tat­ják, hogy nem­csak azt kell tu­do­má­sul ven­nünk, hogy a he­lyes és gyó­gyí­tó szem­lé­let és ma­ga­tar­tás ki­ala­ku­lá­sá­hoz sö­tét szán­dé­kú dik­ta­tú­rák után nem­ze­dék­nyi táv­lat szük­sé­ges, ha­nem azt is, hogy a tör­té­ne­lem idő­ről idő­re azt is vi­lá­go­san jel­zi, ha meg­érett a hely­zet az alap­ve­tő, mind­nyá­jun­kat érin­tő kér­dé­sek tisz­tá­zá­sá­ra. Az csak a jég­hegy csú­csa, hogy ki­re mi­lyen gaz­tet­tet le­het rá­bi­zo­nyí­ta­ni a bí­ró­ság előtt – hi­szen ez a kor­társ po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi kri­mi­na­lisz­ti­ka vi­lá­ga –, vagy hogy ép­pen mi­ként szank­ci­o­nál­ha­tó a tár­sa­da­lom ro­vá­sá­ra, egyé­ni vagy ideo­ló­gi­ai am­bí­ci­ók­ból el­kö­ve­tett ag­resszió. Ezen is túl­mu­ta­tó, el­odáz­ha­tat­lan kö­te­les­sé­günk azon­ban „ren­dez­ni vég­re kö­zös dol­ga­in­kat” – akár van ked­vünk hoz­zá, akár nincs.

Ter­mé­sze­tes, hogy mind­er­ről az egy­há­zak­nak is meg kell szó­lal­ni­uk. Ez a vé­le­mény, tár­sa­dal­mi ará­nya­ink­nál fog­va ugyan­csak ter­mé­sze­te­sen, ro­kon- és el­len­szen­vet is ki­vált. Mi­előtt azon­ban meg­szó­la­lunk, meg kell győ­ződ­nünk a „bel­ső szo­bá­ban”, a Szent­írás és az igé­ből fa­ka­dó hi­tünk és ta­ní­tá­sunk fé­nyé­nél, hogy mit is gon­do­lunk, kö­ve­tünk és aka­runk. Eh­hez ne­künk is – őszin­tén és kö­vet­ke­ze­te­sen – szem­be kell néz­nünk a múlt­tal, amely leg­alább­is Tri­a­non, a vi­lág­há­bo­rúk, a bal­ol­da­li ra­di­ká­lis dik­ta­tú­ra óta mé­lyen ha­tott el­múlt húsz évünk­re, s hat majd ez­után is. A múlt csak ak­kor le­het szét­da­ra­bo­ló és el­vá­lasz­tó erő he­lyett össze­kö­tő ka­pocs, ha a va­ló­ság­nak meg­fe­le­lő­en és kö­zös­sé­gi össze­tar­to­zás­ban vál­lal­juk.

A ke­resz­tény­ség­nek vi­szont tár­sa­dal­mi mé­re­tek­ben is ha­tal­mas a fel­ada­ta, hi­szen Is­ten ránk bí­zott szol­gá­la­ta nyo­mán min­den­kor részt kell ven­nünk az em­be­rek, így a ma­gyar tár­sa­da­lom ja­vá­nak elő­moz­dí­tá­sá­ban.

A szá­mon­ké­rés­ről is el kell mon­da­nunk, hogy Is­ten gyű­lö­li a bűnt, de meg akar­ja men­te­ni a bű­nös em­ber éle­tét at­tól, hogy ez a bűn vég­ze­te­sen és ál­lan­dó­an, bé­ní­tó­an fog­va tart­sa. El kell mon­da­nunk, hogy ja­ví­tó szán­dé­kú el­ha­tá­ro­zás és cse­lek­vés so­ha­sem fa­kad­hat gyű­lö­let­ből s iker­test­vé­ré­ből, a bosszú­ál­lás in­du­la­tá­ból, ha­nem csak­is ab­ból a ren­dít­he­tet­len meg­győ­ző­dés­ből, hogy Is­ten aka­ra­ta és szí­ve sze­rint a sze­re­tet­nél nin­csen na­gyobb ha­ta­lom, és az igaz­ság­ról sem le­het más­sal meg­győz­ni az esen­dő em­be­ri­sé­get.

Fe­lejt­sük el te­hát a szá­mon­ké­rést? Szó sincs ró­la! Szólj igaz­sá­got sze­re­tet­ben! – így vá­la­szol ne­künk a Szent­írás. S mi nyu­godt szív­vel te­het­jük hoz­zá, ha na­pon­ta meg­ál­lunk szám­adás­ra Is­ten előtt, hogy: tégy igaz­sá­got – nem­csak jog­sze­rű­en, ha­nem a min­den­na­pi tisz­tá­zan­dók vi­lá­gá­ban is – sze­re­tet­tel! Mert a vá­lasz­tá­si győ­ze­lem, ame­lyet nem­csak a pár­tok­nak, ha­nem a vá­lasz­tók­nak is el kell most ér­ni­ük, nem le­het más, mint a gyű­lö­let és bosszú fe­let­ti győ­ze­lem. Mind­ez nem a szá­za­lé­kok ará­nyá­tól függ, hi­szen ezt a bel­ső, em­be­ri győ­zel­met meg­sze­rez­he­ti a vesz­tes épp­úgy, mint az el­ső he­lye­zett, de min­dent el is ve­szít­het­nek, ha eb­ben – ön­ma­guk­kal és az egye­dül épí­tő és élet­adó sze­re­tet­tel szem­ben – alul­ma­rad­nak.

Dr. Ko­rá­nyi And­rás