Cantate

Jó pász­tor va­sár­nap­ján ré­gi ma­gyar ének­kin­csünk egyik ki­ma­gas­ló da­rab­já­nak se­gít­sé­gé­vel foly­ta­tó­dik a hús­vé­ti evan­gé­li­um hir­de­té­se.

A tö­rök átok­tól szét­szab­dalt Ma­gyar­or­szág vá­ro­sa­i­nak pusz­tu­lá­sá­val kul­tu­rá­lis köz­pont­ja­it is el­ve­szí­tet­te. E szel­le­mi meg­ráz­kód­ta­tás egy új ver­ses mű­faj, a har­cok­ról tu­dó­sí­tó, tör­té­nel­mi vagy bib­li­ai pél­dák­kal buz­dí­tó his­tó­ri­ás ének meg­je­le­né­sét hoz­ta ma­gá­val. Bár a re­for­má­ció ko­rá­ban él­ték vi­rág­ko­ru­kat, a kró­ni­kás éne­kek még­is mind­há­rom tör­té­nel­mi egy­ház kö­zös ének­kin­csé­be tar­toz­nak, s egy­ben a leg­ma­gya­rabb stí­lus­ré­te­gét ké­pe­zik éne­kes­köny­vünk anya­gá­nak.

A his­tó­ri­ás éne­kek dal­la­mai olyan is­mert gyűj­te­mé­nyek­ben lát­tak nap­vi­lá­got, mint Tinódi Cronicája, amely Hofgreff György ko­lozs­vá­ri nyom­dá­jából került ki, vagy az ugyan­itt 1553-ban ki­adott Hofgreff kró­ni­kás gyűj­te­mény. Ez utób­bi­nak „szent his­tó­ri­ái” kö­zött ta­lál­ha­tó meg he­ti éne­künk, a Sem­mit ne bán­kód­jál (EÉ 261) dal­la­ma is. Ez a Szé­kel Ba­lázs­tól szár­ma­zó ének ere­de­ti­leg az apok­rif bib­li­ai sza­kasz­ra épü­lő Tó­bi­ás-tör­té­ne­tet dol­goz­ta fel, s csak ké­sőbb kap­cso­ló­dott össze Szkhá­ro­si Hor­vát And­rás – ka­to­li­kus pap­ból lett re­for­má­tor – „vi­gasz­ta­ló éne­ké­vel”.

A dal­lam­nak már a 16. szá­zad fo­lya­mán több va­ri­án­sa is fel­buk­kant – egy ilyen dal­lam­vál­to­za­tot őriz Ko­dály Zol­tán női kar­ra kom­po­nált nagy­sza­bá­sú fel­dol­go­zá­sa is –, éne­kes­köny­vünk azon­ban a tör­té­ne­ti­leg hi­te­les, ere­de­ti for­má­já­ban hoz­za.

Szkhá­ro­si Hor­vát And­rás éle­té­ről igen ke­ve­set tu­dunk, annyi azon­ban bi­zo­nyos, hogy 1542 és 1549 kö­zött Tállyán szol­gált lel­kész­ként. Ne­vé­hez nyolc, több­nyi­re ke­mény han­gú, ta­ní­tó és hit­val­ló tar­tal­mú ének írá­sa fű­ző­dik. Az ezek­ből ki­érez­he­tő bib­lia­hű­ség és szi­gor el­kö­te­le­zett, vi­tat­ko­zó ked­vű re­for­má­tor­ként ál­lít­ja őt elénk.

Az ének­szö­veg a pré­di­ká­ci­ók jel­leg­ze­tes fel­épí­té­sét mu­tat­ja: az ere­de­ti­leg ti­zen­két vers­sza­kos köl­te­mény­ben a pré­di­ká­tor a tex­tus­ként szol­gá­ló jé­zu­si sza­vak („Ne félj, te ki­csiny nyáj!”) be­mu­ta­tá­sa után – mely­nek ige­he­lyét (Lk 12,32) a for­rá­sok­ban gyak­ran meg is je­löl­ték az ének­szö­veg fö­lött – bá­to­rí­tó és vi­gasz­ta­ló sza­vak­kal szó­lít­ja meg gyü­le­ke­ze­tét, majd ve­lük együtt Krisz­tus­hoz fo­hász­ko­dik ol­ta­lo­mért, s vé­gül egy Szent­há­rom­sá­got di­cső­í­tő, há­la­adó for­mu­lá­val zár­ja ige­ma­gya­rá­za­tát. A nyá­ját ol­tal­ma­zó Jé­zus alak­ja nem­csak Szkhá­ro­si éne­ké­ben, ha­nem a jó pász­tor­ról szó­ló he­ti igé­ben (Jn 10,11–30) is je­len van.

Éne­kes­köny­vünk a tör­té­ne­ti ak­tu­a­li­tá­su­kat el­vesz­tett sza­ka­szok ki­ha­gyá­sá­val, öt vers­sza­kos­sá rö­vi­dült for­má­ban köz­li Szkhá­ro­si éne­két. Így azon­ban nem­csak az ere­de­ti re­for­má­to­ri gon­do­lat­me­net ma­rad rejt­ve előt­tünk, ha­nem a vers­fők­be fog­lalt ak­rosz­ti­chon: „SKHA­RO­SI­NVS H” is, mely a szer­ző la­ti­no­san írt ne­vét je­lö­li.

Fe­ke­te Ani­kó

Jé­zus él! Hús­vét evan­gé­li­u­ma még fris­sen cseng a fü­lünk­ben, de oly­kor el­ho­má­lyo­sít­ja az örö­möt a két­ség. A két­ség, amely a szem­ta­nú­kat is meg­gyö­tör­te, amely a sír­hoz fu­tó ta­nít­vá­nyo­kat is az utol­só utá­ni pil­la­na­tig el­kí­sér­te: igaz le­het? Tény­leg előt­tünk megy, hogy ve­zes­sen? Va­ló­ban azért nem lát­juk, mert elő­re­ment, hogy he­lyet ké­szít­sen ne­künk? El­ső meg­in­gá­sa­ink­ban bá­to­rí­tó szót hal­lunk tő­le, év­ez­re­dek tá­vo­lá­ból: „Én va­gyok a jó pász­tor.”

Szük­sé­günk van ar­ra, hogy el­jus­son hoz­zánk ez az üze­net, mert gyak­ran ide­gen­ként élünk a vi­lág­ban. Kö­zöm­bö­sen, fur­csán, el­len­sé­ge­sen mé­re­get­nek ben­nün­ket. Meg­kér­dő­je­le­zik alap­ja­in­kat, súly­ta­lan­ná te­szik sú­lyos kér­dé­se­in­ket. Szin­te már mi ma­gunk is el­hisszük, hogy nem is fon­tos, hogy ő él-e, vagy sem. Ta­lán már szé­gyen­ke­zünk is azon, hogy ilye­nek­kel fog­lal­ko­zunk. Ez az ide­gen­sé­günk azon­ban kü­lön­le­ges, aján­dék­ba ka­pott szár­ma­zá­sunk­ból fa­kad, mert éle­tünk nem csak az ősök­höz, a rög­höz, a múlt­hoz és a je­len­hez kap­cso­ló­dik ezer szál­lal. A fel­fog­ha­tat­la­nul sze­re­tő, min­den­nél na­gyobb ha­tal­mú Is­ten, mint sze­re­tett gyer­me­ke­i­nek, a jö­vőt is oda­ad­ta ne­künk: éle­tünk­nek nem kell a por­hoz ta­pad­nia, te­kin­te­tün­ket min­dig fel­emel­het­jük. Hús­vét óta min­dig van hol­na­punk.

Irigy­lik? El akar­ják ven­ni tő­lünk is, ami ne­kik nem ju­tott? Nem tud­juk, nem ért­jük, de tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat, hogy Krisz­tus né­pe so­ha nem di­a­dal­mas had­se­reg. De bár­hogy van is: mi hall­juk azt a han­got, ame­lyet kö­vet­ve nem le­het utat té­vesz­te­ni. Olyan for­rás fa­kad ki­apad­ha­tat­lan bő­ség­gel, amely min­dennap új erőt, új ke­gyel­met ad. Az ol­tal­ma­zó pász­tor pe­dig nem en­ge­di, hogy a for­rást meg­mér­gez­zék, ki­apasszák, vagy el­zár­ják a szom­ja­zó elől. Nem hall­gat­hat so­ha az él­te­tő ige, a hús­vét fé­nyé­től ra­gyo­gó evan­gé­li­um.

Ezért imád­koz­hat a meg­hall­ga­tás bol­dog bi­zo­nyos­sá­gá­ban a ke­resz­tény kö­zös­ség, a pász­to­rolt gyü­le­ke­zet. Ő min­dig úton van fe­lénk, si­et hoz­zánk. Még ak­kor is, ha lép­tünk meg­inog, ak­kor is, ha alak­ját egy idő­re szem elől té­veszt­jük. A jó pász­tor is­mer mind­annyi­un­kat, erőn­ket és gyen­ge­sé­gün­ket, hi­tün­ket és két­sé­ge­in­ket is: egész va­lón­kat. Ő pe­dig eb­ben a va­lónk­ban nem­csak a mu­lan­dó­ság ha­tá­rá­ig, ha­nem azon túl is az övé­i­nek akar tud­ni ben­nün­ket. A Lé­lek ere­jét min­dig meg­ad­ja, hogy ez­zel a hit­tel ka­pasz­kod­has­sunk be­lé. Min­dig, mind­vé­gig.

Ör­dög End­re