A vasárnap igéje

HÚS­VÉT UTÁ­NI MÁ­SO­DIK VA­SÁR­NAP (MI­SE­RI­COR­DIA DO­MI­NI) – EZ 34,1–16

„Ahogy ki­lé­pett a kuny­hó­ból, lát­ta, hogy az em­be­rek ma va­la­mi­fé­le ün­nep­re ké­szül­nek. Öl­tö­ze­tük is más volt, mint a hét­köz­na­po­kon. Az egy­sze­rű zsák­ru­hát fe­hé­res szí­nű vá­szon­ing­re cse­rél­ték. A nők szí­nes szok­nyát húz­tak. Ne­ki nem volt má­sik ru­há­ja. Ha­jós­öl­tö­zé­ke így is el­ütött a töb­bi­e­ké­től.”

A pa­nasz­nap fon­tos ele­me a kö­zös­sé­gi élet­nek. Kell egy olyan al­ka­lom, ami­kor el­mond­hat­ja min­den­ki azt, ami fáj ne­ki. A sé­rel­me­ket fel kell tud­ni ol­da­ni. Még ha nem tör­té­nik is vál­to­zás, a szen­ve­dé­sek oko­zó­it meg kell ne­vez­nünk oly­kor, a fo­lya­ma­to­kat kö­rül kell ír­nunk, hi­szen már ez is elég ah­hoz, hogy könnyeb­bül­jön a te­her.

„Az ün­nep szer­tar­tá­sát alig ér­tet­te. A tán­cok tör­té­ne­te­ket me­sél­tek el, a do­bok eksz­tá­zist kelt­ve szól­tak órá­kon át. Ami­kor a fa­lu la­kói kör­me­ne­tet al­kot­va fel­men­tek a hegy ol­da­lá­ba, ő is ment ve­lük. Aka­rat­la­nul is át­jár­ta a vo­nu­lás ma­gasz­tos­sá­ga: ve­lük dú­dol­ta a foly­to­no­san kán­tált dal­la­mo­kat már, egy­szer­re lé­pett a rit­mus­ra a lá­ba. A me­net a hegy egyik szik­la­odú­já­hoz tar­tott. Ami­kor oda­ér­tek, a do­bok fel­gyor­sul­tak, egy­re han­go­sab­ban dü­bög­tek, az­tán hir­te­len csend lett. Min­den­ki meg­állt. Ak­kor a törzs­fő­nök be­lé­pett a bar­lang­ba. A do­bok új­ra meg­szó­lal­tak, de ez­út­tal szin­te hal­kan. Egyen­le­te­sen ver­tek, mint a szív. A törzs­fő­nök ki­lé­pett az üreg­ből. Most a csa­lád­tag­jai kö­vet­ték, az­tán a törzs tag­jai egyen­ként.

Jac­o­pó­nak az a rossz ér­zé­se tá­madt, hogy köz­ben min­den­ki rá néz. Mi­előtt be­lép­tek a bar­lang­ba, ki­csit lop­va, ami­kor ki­jöt­tek, nyíl­tan, szin­te ha­ra­go­san.”

Ez az ige­sza­kasz iga­zi pa­nasz­nap. A vád arc­cá vá­lik, olyan jó ki­mon­da­ni, akár né­ven ne­vez­ni, hogy ki­re vo­nat­koz­nak ezek a mon­da­tok, ki el­len mond­hat­juk ki a ma­gunk bar­lang­já­ban Is­ten­nel együtt: „A te­jet meg­it­tá­tok, a gyap­jú­val ru­ház­kod­ta­tok, a kö­vé­ret le­vág­tá­tok, de a nyá­jat nem le­gel­tet­té­tek! A gyen­gét nem erő­sí­tet­té­tek, a be­te­get nem gyó­gyí­tot­tá­tok, a sé­rül­tet nem kö­töz­té­tek be, az el­té­ved­tet nem te­rel­té­tek vissza, és az el­ve­szet­tet nem ke­res­té­tek meg, ha­nem erő­sza­ko­san és ke­gyet­le­nül ural­kod­ta­tok raj­tuk.”

A „pász­to­rok” el­ne­ve­zést ugyan ki le­het­ne ter­jesz­te­ni a po­li­ti­kai ve­ze­tők­re is – ez eb­ben a szö­veg­kör­nye­zet­ben na­gyon is el­fo­gad­ha­tó –, de ma ál­ta­lá­ban lel­ké­szek­re szok­ták leg­in­kább al­kal­maz­ni. Az is igaz, vi­szony­lag könnyen megy a be­he­lyet­te­sí­tés is. A pa­nasz­nap oly­kor ál­do­zat­tá tel­je­se­dik ki. Már nem csu­pán né­ven ne­vez­zük a vét­ke­se­ket, ha­nem – ma­gunk mö­gött tud­va Is­ten épp most hal­lott aka­ra­tát – el is tá­vo­lít­hat­juk őket, hogy az­tán egy idő­re új­ra bé­kénk le­gyen, nyu­ga­lom tölt­se el a kö­zös­sé­get. Az új pász­to­rok új re­mény­sé­get hor­doz­nak. Min­dig új pász­tor kell, ne­hogy ránk ég­jen pász­to­rol­ha­tat­lan­sá­gunk szé­gye­ne.

Mert ott van a nyáj. Va­jon a pász­tort, aki­re ezen a mai na­pon pa­nasz­kod­nak a ju­hok, el­fo­gad­ták-e va­la­ha iga­zán? Kö­vet­ték-e őt bi­za­lom­mal, rá­bíz­ták-e őszin­tén sor­su­kat, azt az utat, ame­lyen men­ni akart? Vagy ép­pen ma­ga a ve­ze­tet­len­ség, a pász­tor nél­kü­li lét okoz­ta-e éle­tük min­den nyű­gét? Min­den pa­nasz­ban ta­lán csak a vágy fo­gal­ma­zó­dik meg: kell len­nie jó pász­tor­nak is!

„Ami­re azt hit­te, csak vé­let­len, most bi­zo­nyos­ság­gá vált. Már biz­tos volt ab­ban, hogy en­nek a szer­tar­tás­nak ő szer­ves ré­sze. Az egy­sze­rű lé­pé­sek­ből ál­ló tánc új­ra meg­in­dult, de most kez­dett fe­nye­ge­tő kört al­kot­ni kö­rü­löt­te. Hir­te­len meg­ér­tet­te, mi­ről van szó. Az ün­nep nem tel­het el ál­do­zat nél­kül. A meg­annyi szen­ve­dés­nek, esőt­len év­nek, szű­kös­ség­nek fel kell fe­dez­ni az oko­zó­ját. Döb­be­net­tel lát­ta, hogy őt tart­ják an­nak. Ta­lán a bar­lang­ba is azért lép­tek, hogy az ott la­ko­zó is­ten­ség­nek el­mond­ják pa­na­szu­kat el­le­ne. Mi tör­té­nik most? Ret­ten­ve lát­ta, hogy a sza­ka­dék fe­lé kény­sze­rí­tik. Sen­ki nem ért hoz­zá ugyan, de a tánc for­ga­ta­gá­tól kény­te­len volt ar­ra hát­rál­ni. Tud­ta, hogy vé­ge van. Meg­kí­mél­te őt a ten­ger, meg­me­ne­kült a vi­har­ból, hogy most egy ret­te­ne­tes fél­re­ér­tés­nek, az em­be­ri ösz­tö­nök os­to­ba­sá­gá­nak ál­do­za­tá­vá le­gyen. Tud­ta, hogy hi­á­ba min­den szó, ma­gya­ráz­ko­dás. A fé­le­lem, a sze­ren­csét­len­ség tá­vol tar­tá­sá­nak te­he­tet­len­sé­ge mé­lyeb­ben ül min­den ér­ve­lés­nél vagy ma­gya­ráz­ko­dás­nál. Lá­ba a szirt szé­lé­re lé­pett, alat­ta a tá­ton­gó mély­ség, a cso­dá­la­to­san kék ten­ger. Vé­de­ke­ző­leg ma­ga elé emel­te a ke­zét, ami­kor a do­bok vá­rat­la­nul el­hall­gat­tak. Tud­ta, hogy most le fog­ják ta­szí­ta­ni, de a ke­zek le­ha­nyat­lot­tak. A ré­vü­let­től el­tor­zult ar­cok bé­kés­sé vál­tak. Az­tán va­la­mi szép rend­ben el­in­dul­tak mind a fa­lu fe­lé. Jac­o­po ma­gá­nyo­san ma­radt ott a szik­la pe­re­mén, és ar­ra gon­dolt, ta­lán le kel­le­ne ug­ra­nia, hogy a fa­lu éle­te job­bá vál­jon ál­ta­la. Az­tán ő is vissza­bal­la­gott.”

A pa­nasz­nap el­mú­lik. Ha ál­do­zat nél­kül telt el, ak­kor a ve­ze­tők ma­rad­nak olya­nok, ami­lye­nek vol­tak ed­dig, a nép pe­dig vi­se­li to­vább meg­szo­kott ter­he­it. Megy min­den­ki a ma­ga dol­gá­ra. Ha még­is ál­do­za­tot kö­ve­telt, ak­kor új pász­tor jön, hogy egy idő után új­ra meg­is­mét­lőd­jön az egész szer­tar­tás, míg csak él a kö­zös­ség, fenn­tart­va, ápol­va, gon­doz­va a foly­to­nos meg­úju­lást.

A hús­vét utá­ni va­sár­na­pok Jé­zus fel­tá­ma­dá­sá­ról be­szél­nek. Eb­ben az ószö­vet­sé­gi sza­kasz­ban Is­ten azt ígé­ri, hogy a rossz pász­to­rok he­lyett ő ma­ga lesz a nép pász­to­ra. Jé­zus ha­lá­lá­ban és fel­tá­ma­dá­sá­ban új sza­kasz kez­dő­dik. Már nincs je­len­tő­sé­ge más­fé­le pász­to­rok­nak, csak a jó Pász­tor­nak. Már nem le­het pa­nasz­kod­ni a min­ket ve­ze­tő rossz pász­to­rok­ra – le­gyen az lel­kész, mi­nisz­ter, sors vagy sá­tán –, hi­szen a jó Pász­tor egy­szer s min­den­kor előt­tünk jár.

A pász­tor egy a nyá­já­val. Nincs töb­bé ér­tel­me sem­mi­fé­le pa­nasz­nap­nak, ame­lyen bűn­bak­ká le­het ten­ni éle­tünk pász­to­ra­it. Ugyan­ak­kor Is­ten sem tart pa­nasz­na­pot fö­löt­tünk, rossz nyá­ja fe­lett. A pász­tor egy a nyá­já­val. Nincs ér­tel­me az ál­do­zat­nak, hi­szen a pász­tor egy a nyá­já­val. Az el­ve­szet­tet meg­ke­re­si, az el­té­ved­tet vissza­te­re­li, a sé­rül­tet be­kö­tö­zi, a gyen­gét erő­sí­ti, a kö­vér­re és az erős­re vi­gyáz; úgy le­gel­te­ti őket, ahogy kell. A pász­tor egy a nyá­já­val.

Ko­czor Ta­más