Kultúrkörök

Kass Já­nos* gra­fi­kus­mű­vész: Ró­má­ban ta­lál­koz­tam ve­le elő­ször. Nem volt nagy mű­ter­me, de az egyik leg­szebb he­lyen, te­le gyö­nyö­rű kis­plasz­ti­kák­kal. Ép­pen a Le­o­nar­do és a Mi­che­lan­ge­lo ne­vű új ha­jók­nak a dom­bo­rí­tá­sán dol­go­zott. Nagy­sze­rű em­ber volt, te­le di­na­miz­mus­sal, köz­lé­si vággyal.

Hi­á­ba be­szélt ő ola­szul, az anya­nyel­ve ma­gyar volt, s ki­fe­jez­ni ma­gát csak így tud­ta. Szé­pen, íze­sen be­szélt; csur­gói pa­raszt­gye­rek volt, és ezt egész éle­té­ben meg­őriz­te. Mi­kor be­teg lett, a Kút­völ­gyi-kór­ház­ban ka­pott egy kü­lön szo­bát, s kap­ta a ház­he­lyet a Vár­ban, amit so­ha be nem tu­dott lak­ni, mert ak­kor már olyan be­teg volt, hogy a lép­csőn nem bírt men­ni.

A nők szá­má­ra imá­dott fér­fi, mint mű­vész ki­fe­je­zet­ten vir­tu­óz al­ko­tó. Éh­ség­gel volt te­le ha­zá­ja iránt, szom­jas a ma­gyar nyelv­re, szép szó­ra, hogy kor­tyol­has­sa. Sze­ren­csé­re ő nem lát­hat­ta azt, amin mi vé­gig­men­tünk meg az or­szág is. Ez a ször­nyű gengsz­ter­vi­lág ho­gyan tag­lóz­ta le az em­be­re­ket! Ne­ki a szeb­bik ol­da­la ma­radt meg.

Meg­le­pett, hogy a századik szü­le­tés­nap­ján mi­lyen csú­nyán ír­nak ró­la. Te­het­sé­gét és si­ke­re­it nem tud­ják meg­bo­csá­ta­ni; az, hogy va­la­ki füg­get­len vi­lág­pol­gár, jön-megy, mint egy ark­an­gyal, ez na­gyon gyű­lö­le­tes. De hát ez le­pe­reg ró­la, el­osz­lik majd a köd, és tisz­ta fény ra­gyog­ja be ha­tal­mas élet­mű­vét.

* Az Evangélikus Életnek adott nyi­­­lat­kozata óta elhunyt gra­fi­kus­mű­vész­re lapunk következő számában em­lé­kezünk. – A szerk.

Kol­ler Edit ga­lé­ria­tu­laj­do­nos:

Az ak­ko­ri olasz­or­szá­gi ma­gyar nagy­kö­vet se­gít­sé­gé­vel is­mer­tem meg. Ame­ri­go Tot is tud­ta, hogy csak a Kol­ler Ga­lé­ri­á­ba sza­bad men­nie, mert az biz­tos si­ker. Fér­jem­nek sok ügy­nö­ke volt, akik el­ad­ták a mun­ká­it. Be­le­te­tet­te az új­ság­ba: „Ame­ri­go Tot va­sár­nap dél­után 4 óra­kor de­di­kál.” Nem fért be a tö­meg, annyi­an jöt­tek. Mi­kor Gyur­ka, a fér­jem el­szá­molt ve­le, Im­re annyi pénzt ka­pott, hogy egy­sze­rű­en ne­ki­esett a kö­ze­li fal­nak, mert nem akar­ta el­hin­ni. Meg­hí­vott ben­nün­ket va­cso­rá­ra, mi ide­hív­tuk a ház­hoz.

Egy­szer egy fi­a­tal új­ság­író­nő­vel jött, de volt itt Pa­u­lá­val is, az iga­zi nagy sze­rel­mé­vel, aki Ró­má­ban élt, s a ha­gya­ték nagy ré­szét örö­köl­te. A Vár­ne­gyed­ben ka­pott tel­ket, s A Mag apo­te­ó­zi­sa cí­mű mun­ká­ja fe­jé­ben ar­ra épí­tet­tek egy szép la­kást. A ba­rá­tok so­kat se­gí­tet­tek, így vi­szony­lag gyor­san el­ké­szült. Így ke­rül­tünk az­után a bé­relt ház­ba, ahol most a Kol­ler Ga­lé­ria is van, s a fér­jem a ki­lenc örö­kös­től vá­sá­rol­ta ki.

A ma­gyar szob­rá­szok­kal Im­re ad­dig volt jó­ban, amíg Olasz­or­szág­ban volt, ahogy ide meg­ér­ke­zett, nem ma­radt, csak Ma­krisz Aga­mem­non. Mi vit­tük le Imrét Bor­sos Mik­lós­hoz Ti­hany­ba. A kert­ben ki­csit fa­gyos volt a han­gu­lat, de a mű­te­rem­ben a jó há­zi bor mel­lett már vi­dá­man be­szél­get­tek. Hab­zsol­ta az éle­tet, és na­gyon so­kat dol­go­zott. És ami a leg­fon­to­sabb, ma­gyar­nak tar­tot­ta ma­gát tel­jes mér­ték­ben. Tö­ké­le­te­sen be­szélt ma­gya­rul, an­nak el­le­né­re, hogy rég­óta kint élt. Biz­tos nem érez­te ma­gát ide­gen­nek.

Min­den ki­ál­lí­tá­sá­nak, sze­rep­lé­sé­nek nagy si­ke­re volt, mert te­het­sé­ges és szor­gal­mas em­ber volt. Mást ne mond­jak, mi nem mond­tuk, hogy Ame­ri­go Tot, ne­künk min­dig csak Tóth Im­re volt, Im­re, a sze­ret­ni és tisz­tel­ni va­ló ba­rát. Sze­lé­nyi Ká­roly fo­tó­mű­vész:

Szok­ták mon­da­ni, hogy a fo­tog­rá­fus olyan, mint a rá­dió­ri­por­ter: pil­la­na­tok alatt ész­re­ve­szi az il­le­tő egyé­ni­sé­gét, eset­le­ges két­szí­nű­sé­gét.

Ame­ri­go Tot se­gí­tő­kész fér­fi volt, aki na­gyon sok mun­kát ka­pott, sőt ak­kor egy dél-olasz­or­szá­gi egye­te­men is ta­ní­tott. Bár­mi­kor be­ál­lí­tot­tam hoz­zá, atyai sze­re­tet­tel fo­ga­dott. A va­ti­ká­ni ma­gyar ká­pol­na kap­csán let­tünk ba­rá­tok. Ki­men­tem a mű­ter­mé­be, és na­gyon sok fo­tót ké­szí­tet­tem. Azt ta­pasz­tal­tam, hogy a ké­szü­lő ká­pol­na egye­sí­tet­te a mű­vé­sze­ket, és min­den­ki­nek a sze­me ki­csit Ró­ma fe­lé te­kin­tett. Fel­be­csül­he­tet­len tett volt, po­li­ti­kai és er­köl­csi ala­pon is, jó vissz­hang­ja volt a vi­lág­ban.

Eb­ben az idő­ben Ró­má­ban két bá­zis lé­te­zett: az egyik Sző­nyi Er­zsi­ke „Triz­nya-kocs­má­ja”, a má­sik Tót Im­re. (Volt más is, egy al­ka­lom­mal el­men­tem Má­ra­i­val egy ven­dég­lő­be, ki­de­rült, hogy egy ötven éve Ba­la­ton­fü­red­ről ki­ván­do­rolt szer­ze­tes ve­ze­ti.)

Ma­gyar­or­szág pró­bált nyit­ni, meg­ren­dez­ték a Budapesti Ta­va­szi Fesz­ti­vált. Meg­hív­ták And­ré Ker­tészt, Tót Im­rét és még sok je­les mű­vészt. Im­re nem kí­vánt a Vár­ban ka­pott la­ká­sá­val mást ten­ni, mint kül­föl­dön. A leg­kü­lön­bö­zőbb szob­rá­szo­kat meg­hív­ta, aki­ket nem­csak ete­tett, de el­vit­te sa­ját mű­he­lyé­be, és élet­re szó­ló szak­mai se­gít­sé­get adott ne­kik. A századik szü­­le­tés­nap­já­ra ren­de­zett ki­ál­lí­tá­sok leg­fá­jóbb pont­ja, hogy nem dom­bo­rítot­­ta ki ezt a ba­rá­ti kap­cso­la­tot.

Na­gyon ma­gas szin­tű szob­rá­sza­tot mű­velt, ha­tal­mas élet­mű­vet te­rem­tett! Hagy­juk, hogy az em­be­rek szem­be­ta­lál­ják ma­gu­kat Ame­ri­go Tot mun­ká­i­val, mél­tó mó­don, jól meg­vi­lá­gít­va, nem egy ku­pac­ba össze­do­bál­va!

– feny­ve­si –