A vasárnap igéje

HÚS­VÉT URÁ­NI HAR­MA­DIK VA­SÁR­NAP (JU­BI­LA­TE) – ÉZS 65,17–19.24–25

Lesz új ég, és lesz új föld – az új te­rem­tés Krisz­tus föl­tá­ma­dá­sá­val már kez­de­tét vet­te. Hús­vét­va­sár­nap volt az új te­rem­tés el­ső nap­ja. Az új ég és új föld azon­ban – a fel­tá­madt Krisz­tus­sal együtt – most még el van rejt­ve sze­münk elől. Most még a ré­gi te­rem­tés­ben kell az új te­rem­tés örö­kö­se­i­ként él­nünk. Az eb­ből ere­dő fe­szült­ség­nek most még csak hit­ben van fel­ol­dá­sa.

Az írás­ma­gya­rá­zók egy ré­sze azt mond­ja: a pró­fé­ta csak kép­le­te­sen be­szél új ég­ről és új föld­ről; va­ló­já­ban a ba­bi­lo­ni fog­ság­ból va­ló ha­za­té­rés utá­ni vi­lá­got jel­lem­zi így. Mi­ért is ne? Ami­kor össze­om­lik egy el­nyo­mó rend­szer, ami­kor egy le­igá­zott nép­re vá­rat­la­nul fel­vir­rad a sza­bad­ság haj­na­la, ami­kor le­hul­la­nak a rab­ság bi­lin­csei, ami­kor meg­nyí­lik a po­li­ti­kai fog­lyok bör­tö­né­nek aj­ta­ja, ak­kor a sza­bad­ság má­mo­rát meg­íz­le­lő em­be­rek va­ló­ság­gal úgy ér­zik, mint­ha a ter­mé­szet is meg­újult vol­na. Akik át­él­ték, tud­ják: nincs sem­mi köl­tői túl­zás ab­ban, hogy a sza­bad­ság il­la­ta ben­ne van a le­ve­gő­ben, a sza­bad­ság íze ben­ne van a nap­su­gár­ban. Mint­ha ké­kebb len­ne az ég­bolt, mint­ha új nap süt­ne ránk. Mint­ha va­ló­ban meg­újult vol­na a vi­lág!

Má­sok sze­rint a pró­fé­ta itt a mes­si­á­si idők­ről jö­ven­döl. Egy olyan kor­ról, amely nem a het­ven­éves fog­sá­got kö­ve­ti majd, ha­nem a bi­zony­ta­la­nul tá­vo­li jö­vő­ben kö­szönt be. Ak­kor, ami­kor Is­ten el­kül­di a Mes­si­ást, aki föl­di ki­rály­ként fog ural­kod­ni Je­ru­zsá­lem­ben. El­ső­sor­ban Iz­ra­el ki­rá­lya lesz, de a föld töb­bi né­pe és ki­rá­lya is úr­nak is­me­ri el ma­ga fö­lött. Ak­kor min­den­ki Is­ten tör­vé­nye sze­rint fog él­ni, és ez még az ál­la­tok ter­mé­sze­té­re is ha­tás­sal lesz: „A far­kas a bá­ránnyal együtt le­gel, az orosz­lán szal­mát eszik, mint a mar­ha, és a kí­gyó­nak por lesz a ke­nye­re.” Ami­kor em­ber nem lesz töb­bé em­ber­nek far­ka­sa, meg­sze­lí­dül­nek a ter­mé­szet far­kas­tör­vé­nyei is. Olyan lesz min­den, ami­lyen­nek Is­ten te­rem­tő szán­dé­ka sze­rint min­dig is len­nie kel­lett vol­na.

A ba­bi­lo­ni fog­ság­ban seny­ve­dő ószö­vet­sé­gi nép úgy vá­gyód­ha­tott er­re a va­ló­szí­nűt­len messze­ség­ből fel­sej­lő kor­ra, mint ahogy Vö­rös­mar­ty Mi­hály só­haj­tott fel Szó­za­tá­ban: „Még jő­ni kell, még jő­ni fog egy jobb kor, mely után buz­gó imád­ság epe­dez száz­ez­rek aja­kán.” Ez le­het, mi­ért ne le­het­ne, ugyan­az a kor­szak, amely­nek re­mény­sé­gét Já­nos apos­tol vil­lant­ja fel a Je­le­né­sek köny­vé­ben, ami­kor Krisz­tus maj­da­ni ezeréves ural­má­ról jö­ven­döl. A Ró­mai le­vél 8. fe­je­ze­té­ben pe­dig Pál apos­tol is ki­fe­je­zi azt a re­mény­sé­gét, hogy „lesz még egy­szer ün­nep a vi­lá­gon”, mert „a te­rem­tett vi­lág ma­ga is meg fog sza­ba­dul­ni a rom­lan­dó­ság szol­ga­sá­gá­ból Is­ten gyer­me­ke­i­nek di­cső­sé­ges sza­bad­sá­gá­ra”. Ak­kor be­tel­je­se­dik a pró­fé­ta jö­ven­dö­lé­se, hogy az em­ber mun­ká­já­nak gyü­möl­cse töb­bé nem vész el: min­den­ki bő­ség­ben él­het mun­ká­ja ered­mé­nyé­ből.

Ez a bol­dog kor­szak még nem az az új ég és új föld, amely­ről Pé­ter má­so­dik le­ve­lé­ben ol­vas­suk, hogy el­jö­ve­te­lét meg­elő­ző­en „az egek re­cseg­ve-ro­pog­va el­múl­nak, az ele­mek ég­ve fel­bom­la­nak, a föld és a raj­ta le­vő al­ko­tá­sok is meg­ég­nek”. Mert az ezt kö­ve­tő­en elő­ál­ló új ég és új föld már a vég­ső be­tel­je­se­dés ege és föld­je lesz. Az a vi­lág azon­ban annyi­ra kü­lön­bö­zik a mos­ta­ni­tól, hogy nincs szó a le­írá­sá­ra.

Hogy mi­lyen lesz, és mi lesz majd ott, ar­ról Pál apos­tol csak annyit tud mon­da­ni, hogy „Is­ten lesz min­den min­den­ben”. Já­nos pe­dig a Je­le­né­sek köny­vé­nek vé­gén így vall: „Íme, az Is­ten sá­to­ra az em­be­rek­kel van, és ő ve­lük fog lak­ni, ők pe­dig né­pei lesz­nek, és ma­ga az Is­ten lesz ve­lük”; és „ha­lál nem lesz töb­bé, sem gyász, sem jaj­ki­ál­tás, sem fáj­da­lom nem lesz töb­bé, mert az el­sők el­múl­tak”. Ez az az új vi­lág, ame­lyért az Úr­tól ta­nult imád­ság­ban – re­mény­ség sze­rint na­pon­ta – mind­annyi­an így imád­ko­zunk: „Jöj­jön el a te or­szá­god!”

„Jöj­jön el a te or­szá­god, és le­gyen meg a te aka­ra­tod!” – mert a ket­tő össze­tar­to­zik, sőt ugyan­azt je­len­ti. Ahogy a menny­ben Is­ten aka­ra­ta köz­vet­le­nül és aka­dály nél­kül min­dig meg­lesz, ab­ban az új vi­lág­ban így lesz meg Is­ten aka­ra­ta a föl­dön is. Ké­se­de­lem nél­kül, azon­nal. Mert nincs el­len­ál­lás. Más szó­val: nin­csen bűn. Ahol nincs bűn, ott sen­ki sem ér­zi úgy, hogy Is­ten rá­eről­te­ti aka­ra­tát. El­len­ke­ző­leg: min­den­ki ma­ga is min­dig azt akar­ja, amit Is­ten akar, mert be­lát­ja, hogy az a leg­jobb, és Is­ten aka­ra­tá­nál nem le­het job­bat akar­ni.

Az Írás ta­nú­sá­ga sze­rint nem két­sé­ges, hogy ez a vi­lág hús­vét­va­sár­nap­pal meg­szü­le­tett, és a ma­ga ren­delt ide­jé­ben el fog jön­ni. Nem le­het si­et­tet­ni, és nem le­het kés­lel­tet­ni. Ami­kor be­te­lik az idő, Is­ten el­hoz­za. Ez nem kér­dés. A kér­dés az, hogy ré­szünk lesz-e majd ben­ne?

Meg­vál­tá­sunk mű­ve nagy­pén­te­ken „el­vé­gez­te­tett”. Is­ten min­dent meg­adott, Krisz­tus min­dent meg­tett ér­te. Ke­reszt­sé­günk­ben mind­annyi­an aján­dék­ba kap­tuk a pol­gár­jo­got Is­ten el­jö­ven­dő új vi­lá­gá­ba. Ám ha nem az al­ka­lom­hoz il­lő „fe­hér ru­há­ban” je­le­nünk meg a ré­gi he­lyé­re lé­pő új vi­lág ün­ne­pi la­ko­má­ján, ak­kor – gon­dol­junk Jé­zus pél­dá­za­tá­ra a nagy va­cso­rá­ról – fel­ál­lí­ta­nak az asz­tal­tól, és örök­re ki­uta­sí­ta­nak. A „fe­hér ru­ha” pe­dig nem más, mint ma­ga Krisz­tus. Őt kell ma­gunk­ra öl­te­nünk, és er­re csak itt, a ré­gi te­rem­tés­ben, eb­ben a föl­di éle­tünk­ben van hit ál­tal le­he­tő­sé­günk.

Raj­tunk áll, hogy élünk-e ve­le. És mi­vel ma­gunk­tól kép­te­le­nek va­gyunk hin­ni, Is­ten Szent­lel­ké­nek ke­gyel­mén mú­lik. Csak ő nyit­hat­ja meg szí­vün­ket a hir­de­tett evan­gé­li­um és a „lát­ha­tó Ige”, a Krisz­tus szent tes­té­nek és vé­ré­nek misz­té­ri­u­ma előtt.

Vég­he­lyi An­tal