Kultúrkörök
A 16–17. századi magyar házasénekek
Istennek Szentlelke illette szívemet, Nagy kegyelmessége elővőn engemet, Mikor társul ada énnékem tégedet, És szent szerzésében helyheztete minket. (Paniti János, 1554)
A vallásos szerelmi költészetnek a legfontosabb műfaja a reformáció korában a házasének. A prédikációkban olvasható teológiai és gyakorlati tanácsok csaknem valamennyi eleme megtalálható ezekben az énekekben. Tartalmilag az oktatás, erkölcsi tanítás és a tréfás feddés két szélsősége között mozogtak – vágáns- és vallásos elemek együttesen is előfordulhattak ezekben a versekben. Így például a Tóbiás házasságáról írt bibliai históriában Dézsi András 1550-ben, debreceni rektorként, megtörve a bibliai történet menetét, kiszól kora emberéhez:
De ha ti begyűltök a mennyegezőben,
Kétféle nagy jószág [jóság, erény] vagyon erkölcstökben,
Az első jó erkölcs áldott részegségben,
A másik jó erkölcs a nagy tombolásban [táncban].
A protestáns házaséneknek több alfaja virágzott a kezdetekben:
– versek, amelyek egy adott esküvői alkalomra szóltak (mint például Bessenyei Jakab tasnádi iskolamesternek 1562-ben a saját esküvőjére írt 137 strófás éneke, melyben a mitológiai szerelmi történet elején és végén a házasság isteni eredetéről és a házasság iskolájáról szóló részek találhatóak);
– a házasság témájához kapcsolódó énekek (mint például Balassi Bálint Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét kezdetű éneke, amelyet Balassi a maga által összeállított versgyűjteményben a következő címmel szerepeltetett: Kiben bűne bocsánatjáért könyörgött akkor, hogy házasodni szándékozott);
– bibliai históriák, illetve verses bibliai könyvek (például Batizi András Izsák házasságáról szóló históriája [1546] vagy Bogáti Fazakas Miklós Énekek éneke-fordítása [1584]);
– prédikációs énekek, vagyis énekelt prédikációk, amelyek Bornemisza Péter szerint prédikációként oktatnak, és amelyeket „házunknál és házunk kívül, menyegzőben és mértékletes, nem zabáló lakodalomban” lehetett énekelni (ilyen lehetett a bibliai históriákon kívül például Batizi András Jámbor házasok, meghallgassátok kezdetű, 33 versszakos éneke, amelyet gyülekezeti énekként is énekeltek);
– gyülekezeti énekek, melyeket vagy a templomi házasságkötéskor énekeltek, vagy a vízkereszt utáni második vasárnapon, amikor a perikópa szerint a prédikáció alapigéje a kánai menyegző (Jn 2,1–11).
Az egyik leggyakrabban énekelt házasének a 128. zsoltár parafrázisa lehetett. A házasság iskolájában való istenfélő élet az, amelyben a házastársak felelősségteljesen, megtartva a rendet élnek, megteremtik a boldogságot. És megteremtik az egymás iránti felelősségnek egy tágabb dimenzióját is: a jövendő nemzedékek iránti felelősséget.
A zsoltárt teológiai tartalma (az istenfélelem boldogsághoz vezet) alkalmassá tette arra, hogy házassági áldásként használják. (A zsoltár prózai változatai megtalálhatóak már a középkorban is, a 16. században pedig például Heltai Gáspár – Kolozsvár, 1559 – vagy Beythe István – Németújvár, 1582 – agendájában: a házasságkötés szertartásának végén áldásként szerepelnek.) A 128. zsoltár parafrázisa 1560-tól kezdve szerepel gyülekezeti énekeskönyveinkben, a 18. századi Új zengedező mennyei karban is a házasénekek között:
A 128. zsoltárnak az Eperjesi graduálban található négyszólamú letétje megerősítheti azt a meggyőződésünket, hogy nem eltemetett kulturális örökség számunkra ez a házassági áldás, hanem ma is lehetne énekelni házasságkötéskor.
Dr. Hubert Gabriella