Keresztutak

Kristy Berg­man Ka­na­dá­ból ér­ke­zett Sár­szent­lő­rinc­re 2009 szep­tem­be­ré­ben, hogy fő­is­ko­lai ta­nul­má­nyai után ön­kén­tes­ként egy évet ci­gány­misszi­ó­ban szol­gál­jon. El­ső be­nyo­má­sa­i­val is­mer­ked­he­tünk meg aláb­bi írá­sá­ból, mely szá­munk­ra épp ezért le­het ér­de­kes és ta­nul­sá­gos: mit vesz ész­re és mit hang­sú­lyoz ka­na­dai ol­va­só­i­nak egy mul­ti­kul­tu­rá­lis or­szág­ból ér­ke­ző fi­a­tal.

A misszió min­dig ér­de­kelt, ezért rög­tön igent mond­tam, ami­kor le­he­tő­sé­gem nyílt egy évet a Fi­a­tal Fel­nőt­tek a Glo­bá­lis Misszi­ó­ban (Yo­ung Adults in Glo­bal Mis­si­on) ne­vű prog­ram­ban szol­gál­ni. Ahogy az in­du­lás idő­pont­ja kö­ze­le­dett, meg­tud­tam, hogy ci­gány­misszi­ó­ba kül­de­nek egy kis ma­gyar fa­lu­ba, Sár­szent­lő­rinc­re. A ci­gá­nyo­kat sok eu­ró­pai ide­gen nép­nek, bű­nö­zők tár­sa­sá­gá­nak tart­ja, ugyan­ak­kor en­nek a tár­sa­da­lom pe­re­mén élő ki­sebb­sé­gi cso­port­nak a tör­té­ne­te el­nyo­más­ról és ül­döz­te­tés­ről szól.

A fent em­lí­tett prog­ram olyan misszi­ói mo­dellt al­kal­maz, amely a fel­ka­ro­lás, „mel­lé­ál­lás” ál­tal „szo­li­da­ri­tást, füg­get­len­sé­get és köl­csö­nös­sé­get biz­to­sít­va je­len­ti az együtt ha­la­dást”. Az egy­he­tes chi­ca­gói el­iga­zí­tás alatt az öt­ven fi­a­tal részt­ve­vő meg­vi­tat­ta, mit je­lent majd a misszi­ó­ban szol­gál­ni, de a fo­ga­lom így is el­vont ma­radt. Ak­kor még nem is sej­tet­tem, va­ló­já­ban mit fog je­len­te­ni a „mel­lé­ál­lás” ma­gyar­or­szá­gi tar­tóz­ko­dá­som el­ső he­té­ben.

Egy al­ka­lom­mal – egy­há­zi ren­dez­vé­nyen – együtt ebé­del­tünk: négy ame­ri­kai ön­kén­tes és pár fa­lubé­li ci­gány asszony. Bár nem tud­tunk ve­lük ma­gya­rul be­szél­get­ni, egy­más­ra mo­so­lyog­tunk. Az asszo­nyok lel­ke­sen pró­bál­tak egy-egy ma­gyar szót meg­ta­ní­ta­ni ne­künk, eh­hez az asz­ta­lon ta­lál­ha­tó dol­go­kat hasz­nál­ták fel. Az ebéd után egyi­kő­jük fel­tett ne­künk egy kér­dést, ame­lyet a he­lyi lel­kész lá­nya, aki szin­tén az asz­ta­lunk­nál ült, le­for­dí­tott. „Mit gon­dol­tok ró­lunk, ci­gá­nyok­ról?” – kér­dez­ték vá­rat­la­nul.

Nem tu­dom, hogy a vá­la­szun­kat ho­gyan for­dí­tot­ták le, de az alig hang­zott el, már­is jött a vá­lasz a lel­kész lá­nyá­tól: „Örül­nek, hogy itt vagy­tok. Az em­be­rek sok­szor meg­aláz­zák őket, de ti nem né­zi­tek le őket, ezért örül­nek, hogy kö­zénk jöt­te­tek.” Sza­va­it az asz­tal má­sik ol­da­lá­ról az asszo­nyok fe­lénk te­kin­tő, su­gár­zó ar­ca iga­zol­ta. Tel­je­sen meg­döb­ben­tem. Még sem­mit sem tet­tünk, csak le­ül­tünk mel­lé­jük, és együtt et­tünk. Je­len­lé­tünk va­la­mit még­is je­len­tett ne­kik.

Ez mé­lyen meg­érin­tett. Tud­tam, hogy ez az ér­zés köl­csö­nös. Meg­tisz­tel­tet­ve érez­tem ma­gam, hogy a ci­gá­nyok­kal együtt le­het­tem. Ami­óta itt va­gyok, min­dig örö­möt sze­rez, hogy eze­ket a ked­ves, sze­re­tet­tel­jes em­be­re­ket job­ban meg­is­mer­he­tem. Úgy ér­zem, hogy szá­mom­ra a leg­él­ve­ze­te­sebb pil­la­na­to­kat je­len­ti a ci­gá­nyok tár­sa­sá­gá­ban töl­tött idő. Va­ló­ban, a misszi­ó­ban az „együtt ha­la­dást” az­zal kell kez­de­nünk, hogy meg­be­csül­jük a má­si­kat, és él­vez­zük az egy­más­sal el­töl­tött időt.

Amel­lett, hogy meg­érin­tett a ci­gá­nyok szív­ből jö­vő me­leg­sé­ge és nagy­lel­kű­sé­ge, lel­ke­sí­tő­en ha­tott rám a bá­tor­sá­guk és a hi­tük. Lá­tom ma­gam előtt, ahogy né­hány ci­gány ba­rá­tom fel­kap­tat a te­lek­ge­ren­dá­si temp­lom­hoz ve­ze­tő lép­csőn, hogy az evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ben hi­tük­ről és pró­bá­ik­ról bi­zony­sá­got te­gye­nek. Meg­je­le­né­sük nagy bá­tor­ság­ra vall, hi­szen a he­lyi lel­készt ép­pen azért fe­nye­get­ték meg, mert ci­gá­nyo­kat hí­vott a temp­lom­ba.

Ami­kor a ro­ma ven­dé­gek ér­te­sül­tek er­ről a fe­nye­ge­tés­ről, töb­ben új­ra mér­le­gel­ték, hogy el­men­nek-e az is­ten­tisz­te­let­re. Fe­szült han­gu­lat­ban lép­ked­nek fel­fe­lé a temp­lom­lép­csőn. Rend­őr­au­tó par­kol a temp­lom előtt, emel­lett a biz­ton­sá­gi őrök je­len­lé­te em­lé­kez­tet min­den­kit ar­ra, mek­ko­ra koc­ká­za­tot vál­lal­nak, ami­kor be­lép­nek a kis fe­hér temp­lom­ba. Kö­szön­té­sük – mely vi­lág­szer­te is­mert az evan­gé­li­ku­sok kö­ré­ben, s a temp­lom­aj­tó fe­lett is lát­ha­tó – erő­for­rá­su­kat tük­rö­zi: „Erős vár a mi Is­te­nünk!”

Az is­ten­tisz­te­let és a be­szá­mo­ló után lá­to­gat­ni men­tünk a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­kal. Ahogy a két ro­ma ven­dég el­ha­ladt a kint vá­ra­ko­zó rend­őr­au­tó mel­lett, nem vol­tak egye­dül. Egy ma­gyar asszony sé­tált ket­te­jük kö­zött, mind­két ci­gányt át­ka­rol­va, s a há­rom em­ber vi­dá­man cse­ve­gett. Úgy tűnt ne­kem, hogy ez a kép a tö­ké­le­tes il­luszt­rá­ció – szó sze­rint és át­vitt ér­te­lem­ben is – ah­hoz, ami­ről ez az egész szól.

Kristy Berg­mann St. Pa­ul, Lan­den­burg Az írás ere­de­ti­leg a Ca­na­da Lutheran 2009. de­cem­be­ri szá­má­ban je­lent meg. For­dí­tot­ta Jó­né Ju­ta­si An­ge­li­ka.