Keresztutak
Romákkal az úton
Kristy Bergman Kanadából érkezett Sárszentlőrincre 2009 szeptemberében, hogy főiskolai tanulmányai után önkéntesként egy évet cigánymisszióban szolgáljon. Első benyomásaival ismerkedhetünk meg alábbi írásából, mely számunkra épp ezért lehet érdekes és tanulságos: mit vesz észre és mit hangsúlyoz kanadai olvasóinak egy multikulturális országból érkező fiatal.
A misszió mindig érdekelt, ezért rögtön igent mondtam, amikor lehetőségem nyílt egy évet a Fiatal Felnőttek a Globális Misszióban (Young Adults in Global Mission) nevű programban szolgálni. Ahogy az indulás időpontja közeledett, megtudtam, hogy cigánymisszióba küldenek egy kis magyar faluba, Sárszentlőrincre. A cigányokat sok európai idegen népnek, bűnözők társaságának tartja, ugyanakkor ennek a társadalom peremén élő kisebbségi csoportnak a története elnyomásról és üldöztetésről szól.
A fent említett program olyan missziói modellt alkalmaz, amely a felkarolás, „melléállás” által „szolidaritást, függetlenséget és kölcsönösséget biztosítva jelenti az együtt haladást”. Az egyhetes chicagói eligazítás alatt az ötven fiatal résztvevő megvitatta, mit jelent majd a misszióban szolgálni, de a fogalom így is elvont maradt. Akkor még nem is sejtettem, valójában mit fog jelenteni a „melléállás” magyarországi tartózkodásom első hetében.
Egy alkalommal – egyházi rendezvényen – együtt ebédeltünk: négy amerikai önkéntes és pár falubéli cigány asszony. Bár nem tudtunk velük magyarul beszélgetni, egymásra mosolyogtunk. Az asszonyok lelkesen próbáltak egy-egy magyar szót megtanítani nekünk, ehhez az asztalon található dolgokat használták fel. Az ebéd után egyikőjük feltett nekünk egy kérdést, amelyet a helyi lelkész lánya, aki szintén az asztalunknál ült, lefordított. „Mit gondoltok rólunk, cigányokról?” – kérdezték váratlanul.
Nem tudom, hogy a válaszunkat hogyan fordították le, de az alig hangzott el, máris jött a válasz a lelkész lányától: „Örülnek, hogy itt vagytok. Az emberek sokszor megalázzák őket, de ti nem nézitek le őket, ezért örülnek, hogy közénk jöttetek.” Szavait az asztal másik oldaláról az asszonyok felénk tekintő, sugárzó arca igazolta. Teljesen megdöbbentem. Még semmit sem tettünk, csak leültünk melléjük, és együtt ettünk. Jelenlétünk valamit mégis jelentett nekik.
Ez mélyen megérintett. Tudtam, hogy ez az érzés kölcsönös. Megtiszteltetve éreztem magam, hogy a cigányokkal együtt lehettem. Amióta itt vagyok, mindig örömöt szerez, hogy ezeket a kedves, szeretetteljes embereket jobban megismerhetem. Úgy érzem, hogy számomra a legélvezetesebb pillanatokat jelenti a cigányok társaságában töltött idő. Valóban, a misszióban az „együtt haladást” azzal kell kezdenünk, hogy megbecsüljük a másikat, és élvezzük az egymással eltöltött időt.
Amellett, hogy megérintett a cigányok szívből jövő melegsége és nagylelkűsége, lelkesítően hatott rám a bátorságuk és a hitük. Látom magam előtt, ahogy néhány cigány barátom felkaptat a telekgerendási templomhoz vezető lépcsőn, hogy az evangélikus gyülekezetben hitükről és próbáikról bizonyságot tegyenek. Megjelenésük nagy bátorságra vall, hiszen a helyi lelkészt éppen azért fenyegették meg, mert cigányokat hívott a templomba.
Amikor a roma vendégek értesültek erről a fenyegetésről, többen újra mérlegelték, hogy elmennek-e az istentiszteletre. Feszült hangulatban lépkednek felfelé a templomlépcsőn. Rendőrautó parkol a templom előtt, emellett a biztonsági őrök jelenléte emlékeztet mindenkit arra, mekkora kockázatot vállalnak, amikor belépnek a kis fehér templomba. Köszöntésük – mely világszerte ismert az evangélikusok körében, s a templomajtó felett is látható – erőforrásukat tükrözi: „Erős vár a mi Istenünk!”
Az istentisztelet és a beszámoló után látogatni mentünk a gyülekezeti tagokkal. Ahogy a két roma vendég elhaladt a kint várakozó rendőrautó mellett, nem voltak egyedül. Egy magyar asszony sétált kettejük között, mindkét cigányt átkarolva, s a három ember vidáman csevegett. Úgy tűnt nekem, hogy ez a kép a tökéletes illusztráció – szó szerint és átvitt értelemben is – ahhoz, amiről ez az egész szól.
Kristy Bergmann St. Paul, Landenburg Az írás eredetileg a Canada Lutheran 2009. decemberi számában jelent meg. Fordította Jóné Jutasi Angelika.