Kultúrkörök

– Apu­ka! Gye­re, nézd, kik van­nak itt!

Azt a lel­ke­sült­sé­get ne­héz sza­vak­ba ön­te­ni. Va­ló­ban rö­pült, ahogy Pe­tő­fi ír­ta. Mi a vo­nat­tól jöt­tünk. Az­óta sem tu­dom, hogy va­jon vá­rat­la­nul ér­kez­tünk-e, vagy az a vi­lág, a ma­ga jel­zés­nél­kü­li­sé­gé­vel, las­sabb in­for­má­ci­ós tem­pó­já­val még te­rem­tett meg­le­pe­té­se­ket? Iga­zá­ból nem is egyet­len eset­ről szó­lok, ha­nem egy je­len­ség­ről. Ar­ról a je­len­ség­ről, ahogy Nagy­ma­ma fo­ga­dott min­ket. Ez füg­get­len volt az év­sza­kok­tól, a nap­sza­kok­tól, a hely­ze­tek­től.

Nagy­ma­má­ék­ról sok em­lé­kem van. Ér­de­ke­sen fő­kép­pen han­gu­la­tok, ér­zé­sek és ízek. Ahogy a ka­nál kop­pan a ka­ka­ós bög­re ol­da­lán, a va­ní­li­ás pu­ding íze, a fa­lu­si ho­mok­ban va­ló me­zít­lá­bas lé­pé­sek si­mo­ga­tá­sa, a ká­vé mel­lé el­szí­vott ci­ga­ret­ta füst­jé­nek ke­rin­gé­se, a fa­gyos ágy­ne­mű alatt va­ló fel­me­le­ge­dés, mi­köz­ben a tá­vo­li sö­tét­ben a ku­tyák uga­tá­sa egy­más­nak vá­la­szolt – ezek mind oda kö­tőd­nek. Oly­kor el­cso­dál­ko­zom, mi­lyen mé­lyen ül­nek ezek az em­lé­kek. Nem igaz, hogy a na­pi ten­ni­va­lók kö­zött ész­re­ven­ném, ha el­tá­vo­lod­nék tő­lük, ezért ami­kor vá­rat­la­nul ta­lál­ko­zom bár­me­lyik­kel, to­rok­szo­rí­tó­an tör rám a hi­á­nyuk.

Köz­tük ez is: ahogy Nagy­ma­ma fo­ga­dott min­ket. Ak­kor még nem tud­tam, mi­lyen ki­csi volt. Nagy­nak tűnt, aki­nek öle­lé­sé­ben el le­he­tett rej­tőz­ni. Ki­csi­sé­ge ak­kor tűnt ki szá­mom­ra, ami­kor meg­lát­tam őt egy kór­há­zi le­pe­dő­be gön­gyöl­ve a Té­té­nyi úton, a ha­lot­tas ágyán. Ak­kor leg­in­kább ez ra­ga­dott tor­kon, hogy mi­lyen ki­csi.

De ott, azon az ud­va­ron ma­ga volt az el­fo­ga­dás, a sze­re­tet, a jó­ság. És ahogy mind­ez elénk sza­ladt, ma­gá­hoz ölelt – sok min­den ren­de­ző­dött azok­ban a ka­rok­ban.

Már nincs élő nagy­ma­mám. A han­gu­la­tok, ér­zé­sek és ízek azon­ban örök­re az enyé­im. Ha fel kel­le­ne idéz­nem az ar­cát – az ar­cok em­lé­kei oly könnyen el­osz­la­nak. De a han­gu­la­tok, ér­zé­sek és ízek vi­gasz­ta­ló­an kö­szön­nek rám.

Egy idő óta bá­tor­ta­la­nul, de még va­la­mi kap­cso­ló­dik mind­eh­hez. Ha egy­szer ha­za­é­rek, oda, ami­ről alig van em­be­ri szó, ami te­le van ti­tok­kal, csak egy a biz­tos, hogy Atyánk töl­ti be je­len­lé­té­vel, szó­val, ha egy­szer ha­za­té­rek, azt hi­szem, így, ez­zel a bol­dog elém sza­la­dás­sal fo­gad majd Is­te­nem. Nem azért, mert meg­ér­de­mel­ném, ha­nem mert meg­ér­kez­tem. Ta­lán ezt akar­ta el­mon­da­ni ne­kem ak­kor Nagy­ma­ma egész lé­nyé­vel. Van­nak dol­gok, ame­lye­ket ké­sőbb ért meg az em­ber.

Nem do­hány­zom, de a ká­vém kö­rül most még­is mint­ha ci­ga­ret­ta füst­je száll­na.

Ko­czor Ta­más